Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-07-05 / 28. szám
£C O Az ember jóformán egész életében, sőt a nap minden órájában döntés, esetenként halmozott döntések előtt áll. Például mindjárt reggel, mihelyt kinyitja a szemét, el kell döntenie, hogy felkel-e vagy sem, majd dönt arról, hogy megreggelizik-e vagy sem, arról, hogy mit vegyen fel, arról, hogy elindul a munkába vagy sem, dönt, hogy milyen útvonalon menjen és így tovább. Ezek a döntések sztereotípiákká, öszszességükben életstílussá, mindennapjaink rendjévé válnak. De végső fokon akkor is döntések, s minden döntésnek súlya, fontossága és következménye van. (Elvégre mindenkinek módjában áll, hogy egy reggel nem keljen föl, nem menjen iskolába vagy munkába, viszont viselnie kell a következményeket.) Persze, ezen a síkon döntéseinket nem döntésekként tudatosítjuk. De azt már tudatosan döntjük el, hogy kivel megyünk randevúra, kivel fekszünk le, vagy kivel nem. Nem hiszem, hogy ez az enyhén szólva kátyúba jutott leányzó a kedves gólyamesében híve és bízva döntött egy kis „dolce vita" mellett, amíg vőlegénye távol volt. Nyilvánvalóan tudta, hogy a közösülésből gyermek származhatik. Pechjére azonban az ivarsejteknek nem áll módjukban dönteni, hogy találkozzanak-e vagy se ... Ha „Hullócsillag" eddig ostoba és elvakult libaként viselkedett, akkor legalább most, amikor az élettől akkora pofont kapott, amekkorát megérdemelt, próbáljon meg a helyzet magaslatára emelkedni: a mások javára döntsön most és vállalja mindazt, ami ezzel jár. Az átélt „könnyű" percek után most állja végig a nehezeket : mondja meg a vőlegényének az igazat és vetesse el a gyermeket. (Ha elfogadott és erkölcsös a genetikusok által javallt abortus, amikor megállapítják, hogy a születendő gyermek vízfejű lesz, akkor talán jogos akkor is, ha erősen feltételezhető, hogy a születendő gyermek nem kívánt, ide-oda lökdösött, anyjától utált, tartósan lelki sérült lesz.) Botrány lesz, de majd elmúlik, és a „klassz srác" hosszabb-rövidebb idő alatt úgyis kiheveri élete első nagy csalódását, mint ahogy a leányzó is belenyugszik, hogy ezt a srácot bizony eljátszotta. El kell még viselnie a szülők jogos haragját, sirását-rívását, de ez sem tart örökké. És végül vállalnia kell azt IFJÚ SZEMMEL Milyenek vagyunk? (VITA) is, ami talán egy életre szól: hogy nem szülhet többé gyermeket. Ha így dönt, a szenvedések oroszlánrészét vállalja magára, de talán okul belőle a jövőre nézve, és legalább nyugodtan alhat: nem tett senkit szerencsétlenné, nem rontotta el senkinek az életét. Egy tapasztalt harmincéves asszony „Tudom, hogy csupa fölháborító dolgot fogok írni, de úgy gondolom, a moralizálás, az álszent jó tanácsok már úgysem segítenek a levélíró fiatal lányon. Talán azzal kezdeném, hogy én nem látok semmi rosszat abban, hogy megcsalta a srácát, amíg az hosszabb ideig szolgálati úton volt. Igaz. én még nem csaltam meg a vőlegényemet, s úgy érzem, nem is tudnám, mert csak őt szeretem, és szerelem nélkül nem tudom elképzelni, hogy lefeküdjek valakivel, de nem rólam van szó, hanem egy hibás — még mindig az! — felfogásról. Arról, hogy a férfi megcsalhatja a menyasszonyát, a feleségét, a nőt, akit szeret — és én elhiszem, hogy szereti —, s efölött mindenki elnézően szemet húny. Bezzeg a nőnek erre nincs joga, pedig ezért még ő is szeretheti a vőlegényét. Mert ahány ember, annyifajta természet, annyiféleképpen szereti a másikat. Persze, ha már szüksége van másra, akkor legalább vigyázzon, hogy a kalandnak ne legyen következménye ... Szerintem ez a lány nemcsak a „jelennek élt", nemcsak „flegmatikus", hanem hülye is volt. Amúgy nem ítélem el őt. Egyszerűen ilyen, sok, a régi erkölcsi normák értelmében vett „rendes" lánytól, asszonytól éppen és csak az ügyetlensége különbözteti meg... És nem hiszem, hogy különösebb gondokat okozna neki mindaz, amit a levélben megírt. Talán csak arra volt szüksége, hogy kiöntse a lelkét és a hozzászólásokat csupán kíváncsiságból olvassa el. Cs. Ingrid, 22 éves hivatalnok Kedves kislány! Ha vita, legyen vita, jó ha nyíltan beszélünk néha belső dolgainkról, és mégsem a vitához szólok most hozzá, hanem Neked akarom írni ezt a néhány sort. Tudom, hogy, mint a Nő múlt számában, a következőkben is valószínűleg több lesz az elítélő, kemény hangú levél, erkölcsprédikáció meg moralizálás, okítás meg minden. Mert az emberek — tisztelet a kivételnek —, sajnos, kapva kapnak minden alkalmon, hogy másokon elverve a port saját makulátlanságukat fitogtathassák. Én azt szeretném neked itt a tudomásodra hoznod, hogy valóban kétségbeesett és nehéz helyzetedben én megértelek, együttérzek veled és őszintén szeretnék segíteni rajtad. Először: bárki is bármennyire és bármennyien ajánlják, a gyerekedet ne vetesd el! Még akkor sem, ha most magad is úgy érzed, hogy nem tudnád szeretni. Utóvégre a te gyermeked, még akkor is, ha futó kalandban fogantatott, és ha egészséges vagy, nincs jogod nem megszülni. A minden nőben ott lakozó anyai ösztön ilyen összegubancolódott körülmények között még hallgat, de az elkövetkező hónapok folyamán bizonyára benned is fölébred, mikor megszülöd és látni fogod milyen védtelen, milyen apró, mennyire rád van szorulva, akkor érezni fogod, hogy a tied, megtanulod szeretni és megérzed talán azt is, hogy ez a gyermek értelmet ad az életednek, ez érlel majd igazán nővé. De ezért vállalnod is kell most már valamit: megmondani az igazat a vőlegényednek. Biztos, hogy elhagy, de azért kárpótolni fog a kisbabád bőségesen. Fiatal vagy még, egy gyermekkel találsz majd magadhoz való férjet, aki ezt az ifjúkori ballépésedet nem fogja a szemedre hányni, s mindkettőtöket szeretni fog. Talán ezért is külön, hogy merted vállalni az anyaságot. És most hadd írjak le még néhány gondolatot, amit ez a levél bennem fölvetett. Igaz, hogy a fiatalok előbb érnek meg a testi szerelemre, igaz, hogy szabadabb életmódot folytatnak, mint néhány évtizeddel ezelőtt, ez, úgy olvastam, az ember fejlődésében visszafordíthatatlan folyamat. De kérdem én, hogy hol vannak most az anyák meg az apák, akiknek kutya kötelességük lenne tudni, hogy esténként, délelőtt vagy délután hol kószál, kikkel barátkozik, mit csinál szabad idejében, házon kívül attól a sok modem regénytől meg filmtől összezavart csitri lányuk és kamasz fiuk? Tilalomfákkal rakják körül a minden téren számypróbálgató fiatalokat, cirkuszodnak, ha későn jön haza, és a „hol voltál ?, kivel voltál 7’ inkább csak amolyan jó hangos és fenyegető szónoki kérdés, amire meg sem várják a választ, máris csattan a pofon. Nem hinném, hogy a pofonok akár csak egy gyereket is „eltanácsoltak" volna a diszkótól, a rossz társaságtól, a meggondolatlan könnyelmű kalandoktól. És amikor aztán megtörténik a baj, még akkor is csak a fiatalokat szidják, pedig hát jobban tennék, ha magukba szállnának: hol voltam én akkor, amikor a lányom ezeket a dolgokat csinálta ? Hogy neveltem, ha ilyesmi megtörténhetett? V. Mariska néni Fotó: Plekner István
