Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-31 / 23. szám
Sütő András írja a könyvekről, hogy „halhatatlan testőreink". E testőröket gyermekeink mellé a család, az óvoda, az iskola állítja, hogy szókincsüket, érzelmi és értelmi kifinomultságukat, vonzalmukat a vers, a mese rendjéhez elmélyítsék. Mert mindennek rendje, szabálya van, a játéknak is, mi több annak is, mikor milyen könyvet adunk gyermekeinknek, hogy az irodalmi alkotás személyiségformáló hatása a lehető legnagyobb legyen. Szűkebb irodalmunk, a csehszlovákiai magyar, az utóbbi évtizedekben, de főként a hetvenes évek derekától, egyetemes értékű gyermekköteteket is produkált. Olyanokat amelyeket a szülők méltán tehetnek egykori gyermekkoruk kedvenc könyvei mellé, feltéve, ha van a családban könyvespolc, amelyen a gyermekek könyvei sorakoznak. Tapasztalásból tudom, sok helyen még nincsen. holott — ankétünk is legyen bizonyíték — hazai magyar irodalmunk termékeiből « kitelne már egy polcocskára való. Persze, a gyermek olvasói készségének fejlesztéséhez nem elegendőek egyetlen irodalom, a magyar irodalom legjobb alkotásai. A legjobb világirodalmi műveknek is a gyermekkönyvek polcán a helye, hogy látókörüket, érzékenységüket, szellemi nyitottságukat növeljük, hogy olyan gyermekeink legyenek, akik mindenkor önálló véleménnyel szólnak, akik a társadalom fejlődéséhez nélkülözhetetlen autonóm személyiséget testesítik meg. Kérdéseimet hat érintettnek, gyermekirodalmunk hat művelőjének tettem fel, válaszukat az alábbiakban tárom olvasóink elé. GÁL SÁNDOR Gyermekköltészetünkben bizonyos témák állandóan visszatérnek, viszonylag szűk. a letűnt paraszti élet tárgyi világát tükrözve. Vajon ez a világ összhangban van-e a mai gyermekek tárgyi világával, környezetismeretével. érdeklődési körével? Ez a kérdés elmélyültebb stúdiumot kívánna, nem ilyen rögtönzést, amit ezzel kapcsolatban hirtelenében idefogalmazhatok. Mégpedig azért, mert a gyermekirodalom — s egyáltalán az irodalom — egyik lehetséges alapkérdését veti fel. Mert a nem gyerekek számára írott költészet is visszatér örök témáihoz: születés, élet, halál, szerelem... A sort folytatni lehetne. Hogy a mai gyermekirodalom tükrözi-e a mai gyermekek tárgyi világát, ismereteit, s hogy összhangban van-e azzal, nem tudom. Mert nézzük csak, mi fogja körül a mai gyermekeket, gyermekeinket ? Városon adva van — ez a többség — a toronyház. Önmagában sivár látnivaló. Aztán az aszfalt, a beton, vagy fordítva. És a rohanás. Vagy a lépcsőházak sivársága. A másik oldalon az iskola, odahaza a tévé — nem a családi —, a magnó, a lemezjátszó. Falun — szerencsére — tágabb még a világ. De nem sokkal. A kérdés, hogy miből épülhet föl — miből épüljön föl — gyermekeink élményvilága?! Az a tapasztalatom, hogy csupa másodlagos információból — képernyő, magnó stb. —, vagyis pótlékokból. A képernyőn van kiskacsa, boci, olykor egy-egy ló, csikó. Vajon hány városi gyerek tudja a saját tapasztalatai szerint például, hogy hol és mikor nyílik az ibolya? Lehet-e olyan közösségi — mesebeli — élménye, mint a libapásztorság, vagy egy disznótor — ugyancsak meseközeli — havas hajnala? A kérdéseket nem folytatom. Azonban ennek az ismerethiánynak valahol meg kell mutatkoznia. Többször elmondtam már az alábbi példát: amikor a Hétpettyes házikót — már a mesében — megvettük Katalinka Bogárkától, nagy bajba kerültem. Ugyanis a házikó mellett kert is volt, amit illett volna fölszántani. Csakhogy ló se égen, se földön. Én pedig traktort mesébe nem viszek makacskodott bennem a népmesék szelleme. Nagy gondomat megosztottam az akkor négyéves Éva lányommal. Talán ha két nap telt el e gondmegosztás óta, amikor egyszer csak azt mondja: „Apja, én úgy gondolom, hogy jó lesz a traktor is." „Aztán hogyan?" kérdeztem. „Hát, ha az is hétpettyes lesz..." Azóta ott pöfög a hétpettyes traktor a könyv oldalain. Ez a szerencsésebb lehetőség. Persze ez csak az egyik oldal. Azt is meg kéne vizsgálni, hogy mi van a másikon; hogy a természeti (mese) valóság^ Egys tiszta helyett (hiányában), mivel telítődik fel a ma gyermeke. A kérdés itt azonban az, hogy amivel feltöltődik — korunk műszaki csodái — beléhelyezhető-e a meseképletbe egyáltalán, elbírja-e a klasszikus mese?! Ha nem: miért? Ha igen: hogyan ? Nemrégiben Jaromír Tomeóek cseh író, a gyermekirodalomról szólva elmondta, hogy aki a gyermekeknek ír, a szívével írjon. Magam is hajlok e felfogás felé. Mert ha képesek leszünk szivünk dobogását gyermekünkével egybehangolni, könnyebben találkozhatunk, s találhatunk egymásra, versben, mesében egyaránt. A Thália Színpad dramaturgja voltál amikor 1970- ben bemutatták a Szürke ló című mesejátékodat, amely után. sajnos évekig nem játszottak gyermekdarabot. Véleményed szerint azért nem, mert nem készültek újabb mesejátékok, vagy a több éves kihagyásnak egyéb okai is voltak? Az eltelt közel másfél évtizedben írtál-e újabb gyermekdarabot s a Csikótánc című verseskönyvön kívül mivel szóltál gyermek olvasóinkhoz? Tövises bokorba nyúlt, aki a hazai magyar gyermekirodalom, s ezen belül a gyermekek számára készült színpadi alkotások közelébe akar férkőzni. Amikor 1969-ben belefogtam Szabó szüle egyik kedves meséjének színpadra fogalmazásába, a hiányérzet, a mesejáték hiánya sarkallt. Ha az elmúlt, közel tizenöt esztendőre visszatekintek, ugyanezt a hiányt érzem. Két-három mesejáték ha született azóta, s egy közülük inkább a felnőttek számára, hiszen olyan mondaimitológiai elemekre épül, hogy azok ismerete nélkül elsikkad lényege. Gyerekeinknek pedig mindezekről sejtelmük sincs, hiszen oly korban élünk, amikor az íratlan irodalom — az élő elbeszélés — felett már harangok sem szólnak. A gyermekek számára irt színpadi müvek dolgában azonban nem csupán a lehetséges szerzői bázis a ludas. De ez már egy másik bokor, amely még az előbb említettnél is tüskésebb. Kérdésed második felére a következőket tudom mondaríi: A Szürke ló című mesejáték és a Csikótánc óta is írtam — erömhöz és idömhöz mérten — a gyermekek számára verset és mesét. Évek óta együtt van egy verseskötetem, a Héterdő, de hogy mikor lesz belőle könyv, megmondhatatlan. Ellenben amikorra ezek a sorok napvilágot látnak, akkorra valószínűleg megjelenik a budapesti Móra Kiadónál a Mese a hétpettyes házikóról című könyvem. KONCSOL LÁSZLÓ Megjelent gyermekkönyved, a Színmuzsika, fényvarázs mennyire szói a gyermekekhez, s mennyire a felnőtt olvasóhoz? Könyvecském írása közben egy pillanatra sem tévesztettem szem elöl, hogy nagyobb gyerekeknek szánom: ennyiben az övék. Másfelöl a jó gyermekirodaimat a felnőtt is élvezi. Ezért a nagyoké is lehet. A líra a címzettek életkora szerint is szétfejlődött, jobban, mint bármikor, s én egy kicsit szándékosan okoztam némi zavart a skatulyák között. Minden líra a kor gyermeke, s ha Marx elmésen megjegyezte, hogy a gőzgépek korában egy homéroszi költő groteszkül hatna, mi is fölállíthatjuk ezt az arányt a „chip"-ek, ürsiklók, fürtös fejű (homéroszi jelzői) atomrakéták és a gözgépes civilizáció viszonyában: az arány egyenes. Korunk embere szörnyű titkokat tud, s még iszonytatóbbakat sejt: ebből buzog föl sötét, baljós művészete. De hordoz magában egy egyszerű, tiszta világot és egy olyan-amilyen reményt vagy hitet is: gyermekkorát, emlékeit, nosztalgiát, a természetet, a játék ösztönét, s ha a kicsikkel keres kapcsolatot, főleg ezekből a dolgokból meríti témáit. Itt szót ért, s csak itt akar szót érteni velük, nehogy borzalmas titkairól és félelmeiről bármit is kikottyantson nekik. Ilyen értelemben zavartam össze egy kicsit a skatulyákat. Sokan mondják, hogy kis kompozícióm felnőtteknek való, mert túlontúl komoly és mély. Nem hiszen azonban, hogy a gyerekek ne szeretnék a komoly beszédet, a mélységet és a gondolatokat, s hogy a kicsiknek csak gügyögnünk és vigyorognunk szabad. Gyermekkoromban akkor voltam talán a legboldogabb, ha egy-egy felnőtt egyenrangú társaként kezelt, s nem leereszkedett hozzám, hanem úgy szólt, hogy megfeledkeztem a köztünk levő szintkülönbségről. Megtisztelt azzal, hogy felnőttként bánt velem, s mert beszélni az életről, a szerelemről, a halálról. Azt hiszem, minél több ilyen felnőtt akad, annál kevesebb megrázkódtatás éri majd gyermekeinket kamasz korában és később. Talán ez a mégis csak derűs komolyság az, amelynek szeretetében a Színmuzsika, fényvarázs gyermek és felnőtt olvasója találkozhat. Mint szerző csak örülhetek egy ilyen találkozásnak, sőt, várok is rá, mert némileg a költészet egységét bizonyítaná. Korszerű-e gyermeklíránk valóságképe? Tárgyainak világa ? Nem fenyegetik-e sémák, sztereotípiák ? Biztosan igazad van, költőink gyermeki énjének lelki szeme előtt saját gyermekkoruk tárgyi világa lebeghet. Mint olvasó, olykor kritikus és hajdani szerkesztő, mégsem igen bánom költőink tudati lemaradását, nosztalgiáit, ha ez a félig-meddig elsüllyedt világ egy-egy makulátlanul kimunkált szövegből mosolyog vissza rám. Szép volt, s az enyém is volt az a tárgyi világ. De kétségbeejtőn lassúra sikerült az út a tiszta költői beszédig, s még ma is messze vagyunk attól, hogy egyetlen költőnk se vétsen gyermekverseiben a nyelv és a poétika szabályai ellen. A gyermekvers költője játszani akar, de közben sokszor elfelejti, hogy a játék komoly dolog, s csak a szabályok maradéktalan betartásával az, ami. Aki pedig a szabályokat megsérti, azt (és ez is játékszabály!) kizárják a csapatból, mint azokat is, akik csak csetleni-botlani tudnak a pályán. Költőinknek Saint-Exupéryvel, Carollal, Miinevel, Weöressel kell versenyt futnia, kizárólag országos és nemzetközi tornákon. Mégis van remény: Simkó Tibor és Tóth László a gyermek lényegét figyeli. Simkó inkább a nyelvet és muzsikát, a
