Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-12 / 3. szám

somorjai (Samorín) Városi Művelődési Ház impozáns épületében októberben és novemberben a szokásosnál jóval gyakrabban, szinte naponként hangzott föl a kitűnő parasztzenekar által szolgáltatott népi táncmuzsika, hogy válaszoljon rá a táncos lábak „zenéje" is: á ritmikus kopogás, csizmaszárcsattogás, a verbunkot kísérő tapsolgatás. Betévedve a művelődési házba, az utóbbi napok folyamán mindig ugyanaz a kép fogadott: próbál, szorgalmasan próbál a CSEMADOK somorjai helyi szervezetének és a Városi Művelődési Háznak közösen fenntartott táncegyüttese, a Csalló. A klubteremben Quittner János, a vendégkoreográfus „gyötri" az együttes szólótáncosát; másutt Czingel László, a Csalló vezetője dirigál, kiált határozott „Még egyszer!" -t. Minden egyes olyan mozdulat, lépés után, amellyel még nincs megeléféli (Tomasov) Kis-Duna együttesben táncolt, somorjai lakos lett. Új lakóhelyével hamar megbarátkozott, egy valami azonban ugyancsak hiányzott neki: a tánc. Amatőr művészeti tevékenysége során megtapasztalta s jól eszébe véste: nemzetiségi kultúránk, szellemi életünk akkor teljesedhet csak ki, ha sietős, ha az elidegenedettség nem kívánatos jegyeit is magán viselő világunkban erős, tartalmas művészeti életet élő, azonos célokért hevülö mikroközösségek jönnek létre. Tapasztalatait, csoportalapítási szándékait elmondta a CSEMADOK somorjai vezetőségének is. Megértésre talált. Az ős- és hőskorban különösen Presinszky Lajos tett sokat a csoportért; fáradhatatlanul szervezett, ki-, lincselt, igyekezett közösséggé formálni a véletlenszerűen összeverődött társaságot. Az összekovácsolódás folyamatát nagymértékben segítette, hogy a Csalló a szükséges ruhák, kellékek, hangszerek beszerszetesen pirosbetűs napok is bőven akadnak az együttes életében. Felküzdve magukat hazai magyar táncmozgalmunk élvonalába, több ízben is eljutottak Zselízre (Zeliezovce) és Gombaszögre (Gombasek). Trinecben a hazai lengyel, Svidníkben a hazai ukrán nemzetiségi fesztiválokon képviselték a dél-szlovákiai magyar táncmozgalmat. 1980-ban sikerült elnyerniük az országos C kategóriás minősítést. Ürge Mária vezetésével (Ág Tibor időnkénti szakmai támogatásával) olyan szintre küzdötte fel magát a parasztzenekar, hogy a vychodnái folklórfesztiválon sikerült kivívnia a szlovákiai harmadik helyezést. Részt vettek az említett fesztiválon a Csalló legjobb szólótáncosai is. A legszebb sikert azonban — ajándékaként a sorsnak — éppen a jubileumi év, 1982 hozta meg az együttesnek. A zselizi Országos Népművészeti Fesztiválon, megosztott formában bár, de nagydíjat nyertek. Ugyanonnan a

idézték föl ötéves munkájuk legsikeresebb számait: a Kiszehajtást, Villőzést, a temperamentumos Sallai-verbunkot. Majd a Csalló „kistestvérének", a Csalinak tapsolhatott a közönség, elmerülve a gyermekjátékok szépségében. Egy gyors váltás, és a tánc nyelvén máris fogalmazódott a myjavai csárdás. Majd távolabbi magyar vidékek folklórjának ősi forrását fakasztották fel a Széki muzsikával és a Schuszter Éva által előadott erdélyi népdalokkal, a Három erdélyi tánccal és egy szatmári tánccsokorral.

Az együttes neve, a Csalló, azt a hajdani folyót idézi, amely Vereknye (Vrakuna) táján szakadt ki az Öreg-Dunából, s amelynek medrét mára betemette az idő. „Beszélő" név ez: a csoport helyesen értelmezett lokálpatriotizmusának a kifejezője. Arra utal, hogy az együttes tudatosan vállalja a kötődést a Csallóköz népi kultúrájához. A nagyközönség tudatából kikopott

gedve. Valacsay István, aki egy személyben segédkoreográfus, táncos, sőt elnöke a művészeti tanácsnak, mindenütt ott van: táncol, intézkedik, konzultál a műsor elkészítésében segítő szakemberekkel. Bárdos Gábor szervező titkárt papírok között találom; körülötte műsorfüzetek, tervek, az együttes által várva várt ünnepi műsor programjának forgatókönyve. Nagy a nyüzsgés: a próbateremben a lányok ropják a táncot; a fiúk a folyosóra szorulnak ki. Sebaj, „sallaiznak" — vagyis hát járják a Sallai-verbunkot — ott is. Mert telnekmúlnak a napok, s a bemutatón újfent igazolni kell: az ötéves fennállását ünneplő Csalló mögött nem véletlenül állnak eredmények, díjak, elismerések, vendégszereplések.

Hogyan is kezdődött e sikeres pályafutás? 1977-ben Valacsay István, aki addig a

zésére jelentős anyagi segítséget kapott a Szlovák Szocialista Köztársaság Kulturális Minisztériumától, s így megteremtődtek azok a feltételek, amelyek között egy ambiciózus együttes sikeres tevékenységet folytathat. Igyekezetben, szorgalomban, majd sikerekben nem is volt hiány; ezt látva többek között a CSEMADOK Központi Bizottsága is támogatta az együttest, amely fokról fokra egyre magasabb szintre küzdötte fel magát.

Sikerek, élmények, díjak? Mindet elsorolni sem lehetne. Legnagyobb sikerének a Csalló azt tartja, hogy öt év alatt több, mint száz alkalommal lépett föl, rendszerint telt ház, szabadtéri műsorok esetében pedig ezres, sőt tízezres tömegek előtt. Sokaknak közvetítették tehát a népi kultúra értékeit, zenei anyanyelvűnket, tánchagyományunkat. E „köznapi" sikeren túlmenően termé-Csalló'koreográfusa egy második díjjal tért haza; Kaluz Árpád tarsolyába pedig a legjobb szólótáncosnak járó elismerés került. Friss büszkeségük, hogy a Szlovákia fővárosában rendezett II. Országos Amatőr Művészeti Seregszemlén ök reprezentálhatták nemzetiségünk dal- és tánckultúráját. Van filmes élményük is: közreműködtek az Örökség című, a szlovák televízió által készített film forgatásában. Baráti szálak, vendégszereplés közben kialakult kapcsolatok fűzik őket több magyarországi együtteshez, köztük a Hajós nevű német nemzetiségű tánccsoporthoz; s a tánc, a zene egyetemes nyelvén szót tudtak érteni a Moravan együttessel is.

Jubileumi előadásuk egyszerre volt múltat idéző emlékmüsor és zenés-táncos keresztmetszete egy vadonatúj összeállításnak. Látványos nyitó csárdás után sorra

már az egykori hagyomány; szakemberek azonban még képesek arra, hogy feltárják a népművészet „szellemi Csalló"-jának medrét, s vizet, éltető vizet fakasszanak az idő porától lepett holtágból. Ékes bizonyítéka ennek a jubileumi műsor második része, amely teljes egészében csallóközi s ezen belül is sok esetben kimondottan somorjai folklóremlékeket támasztott fel hamvaiból. Régen a Csallóközt — így szól a rege — Aranykertnek nevezték; ezt az Aranykertet a Csali Gyermeklakodalom című műsorának játékai varázsolták vissza a múltból a jelenbe. Majd a Legényavatás következett, jelezve az emberéletnek egy újabb fordulóját. Az egykori néprajzos, Khín Antal Csallóközi legényavatás című tanulmányának alapján egy sajátos, a legtisztább formájában a régi Somorja legénytársadalma által megőrzött szokás