Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-24 / 22. szám

A kitűnő költőnek és karikaturistának, Wilhelm Buschnak egy tisztelője így hízelgelt:

— ön nagy művész, egyetlen ceruzavonással sírássá tud tenni egy nevető arcot.

Busch válasza:

— Ez semmi. (A válasz további részét megtudhatjuk a rejtvényből.)

Készítette: K. Gy.

A 20-as keresztrejtvény helyes megfejtése:

A sebek a legszenvedélyesebb szerelmet is ádáz gyűlöletté változtatják.

A tizennégy helyes megfejtés után könyvjutalomban részesül: Dr. Székely I.-né, Szolnok, Hollósy T.-né, Szombathely, Bányász I.-né. Lice (Licince). Lehoczky R.. Léva (Levice). Petőcz K.-né. Doktarik J„ Komárom (Komárno). Máté I., Gice (Hucín). Becse T., Párkány (Stúrovo), Kasza J.. Mester B.-né. Tornaija (Safárikovo).

1.

Vasárnapi ebédnél együtl az egész család. Leányom rosszalló pillantásokkal méregeti a levesét szürcsölgető nagyapát. Kis idő múlva közelebb hajol hozzá, és bizalmasan odasúgja neki:

— Te is szürcsölsz kisapám? — majd diadalmasan felém fordul — Látod, anyuka! A nagypapa is szürcsöl. nemcsak a csúnya kisgyerekek.

2.

Vacsora után nagyapa lefekvéshez készülődik. A fürdőszobában épp protézisét tisztogatja, amikor leányom észrevétlenül besurran utána. Tágra nyitott szemekkel figyeli, hogyan rakja el nagyapa a fogakat éjszakára. Még a lélegzetét is visszafojtja a nagy meglepetéstől. Ő még ilyen csodát nem látott Fogsort a pohárban! Aztán felsóhajt:

— De jó neked, nagypapa!

Nagypapa, aki csak most veszi észre a kis betolakodót, kíváncsian néz rá.

— Ugyan miért?

— Hát, mert elrakod a fogaid a pohárba, utána annyi cukorkát ehetsz, amennyit csak akarsz. Nem kell folyton hallgatnod, hogy elromlanák a fogaid. Én is ilyen fogakat szeretnék!

3.

Egy. még általános iskolás koromban készült csoportkép fölött mélázgatok. Anynyira elmerülök az emlékezésben. hogy észre sem veszem. amint leányom mögém oson. és vállamon át szintén a képet nézegeti.

— Anyuka, ki van ezen a képen?

— Én vagyok. Látod, ilyen kisiskolás voltam! — mutatok egy vigyorgó csőrire, aki valaha én voltam.

Leányom arca egyszerre elkomorodik. Nem értem miért, bárhogy is nézem a képet, nem találok semmi olyat rajta, ami okot adhatna az elkomorodásra.

— Anyuka — szólal meg végre leányom. — Amikor te iskolába jártál, ki vigyázott énrám ?

4.

— Dédi, biciklizzünk! — próbálkozik leányom végül a dédanyjánál, miután még senkinél sem járt sikerrel.

— Én már nem tudok biciklizni — oszlatja szét utolsó reményét a dédi.

— Miért nem tudsz?

— Mert már öreg is vagyok. meg beteg is.

— De ha meggyógyulsz, és megint fiatal leszel, akkor fogsz tudni?

5.

Az influenzahullám elérte a mi családunkat is. Leányom az ablakon keresztül lesi a játszótéren hancúrozó vidám gyerekeket.

— Anyuka, én is szeretnék kimenni játszani — tör ki belőle hirtelen.

— Majd ha meggyógyulsz, akkor mi is kimegyünk. és estig fogjuk sütni a tortákat a homokozóban — próbálom vigasztalni.

— Most beteg vagyok?

— Igen kisleányom.

— Meg öreg is? — teszi hozzá némi töprengés után.

JANKÓ GVULÁNE