Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-24 / 22. szám

vendégün Az újrakezdés bűvöletében Pápayné G. Ilona. Marták Katalin és Bulajcsik Rozália (balról jobbra) a bábcsoport tagjaival Nagy László felvétele Szeretik a gyerekek. Ezt onnan tudom, hogy alkalmam volt beszélgetni egykori diákjaival, akik közül többen visszavágyód­nak a Százszorszépbe. És nem elsősorban a Dunamenti Tavaszon szerzett élmények miatt, hiszen már négy éve báboztak, ami­kor az első országos szemle megszületett, hanem az együvé tartozás melengető érzé­séért, a csoportvezetőkből áradó szeretet­­ért. És a népdalért, a népköltészetért, valamint a játékért, ami mindig áthatja az országos hírű csoport bemutatóit. Elsők között voltak, akik csehszlovákiai magyar költőket mutattak be bábszínpadon, s a népköltészethez, a hazai magyar irodalom­hoz való ragaszkodásukban mindmáig kö­vetkezetesek. — Bábcsoportunk tizenkét esztendeje alakult, s azóta sok szép sikert vallhat magáénak. Műsorunkat mindig önálló ösz­­szeállítás képezi. Évekig a népköltészet kincsesbányájából merítettünk, mert a népdalok, mondókák, népi játékok egysze­rűsége, tisztasága, csodálatos képi világa, tökéletes ihletőnek bizonyult bábos érte­lemben is. Aztán az első Dunamenti Tavasz előtt kezembe került egy Madách-kiad­­vány, a Tapsiráré-tapsórum, tizenkét cseh­szlovákiai magyar költő gyermekverseiből összeállított antológia. Belelapoztam, s ol­vasni kezdtem, egy verset — Mese, mese, meskete, gyere ki a rétre, sárga pitypangkalárist fonok neked délre. — s mintegy visszhangként, csodálatos rezonanciaként fölcsendült bennem: Mese, mese, mátka, pillangós madárka... Egy szuszra, a felfedezés izgalmával, bábos füllel, szemmel és szívvel végigolvastam a kötetet, s mert megtaláltam benne a nép­­költészetünkkel való rokonságot, éreztem, ebből remek előadás kreálható. És meg­született az „Erdőn, mezőn, réten át" című összeállításunk, amely nagyon nagy örö­münkre meghozta számunkra az első Du­namenti Tavasz nagydíját. Megjegyzendő, Simkó Tibor Tikiriki-takarak című kötetéből is merítettünk, hogy az erdő-mező világát, a természet jelenségeit, az állatok emberi tulajdonságait a lehető legjobban sikerül­jön a nagyon ügyes, végtelenül játékos, a színház csodáira érzékeny kilencéves gye­rekekkel megjelenítenünk. Tavaly nem szerepeltek a Dunamenti Tavaszon, mert a gyerekek kinőtték a cso­portot, s egészen kicsikkel kezdtek, akikkel jobbnak látták elvégezni az alapozó mun­kákat. De mielőtt a „nagyok" elhagyták volna a csoportot, ismét nagydíjat szerez­tek a Dunamenti Tavaszon, s megint csak csehszlovákiai magyar szerző darabjával. — Igen, a városunkban élő Tóth László nagysikerű meséjét, az Ákombákomot dol­goztuk fel, amelynek verses betéteihez Dobi Géza szerzett gyorsan, szívesen és önzetlenül szép dallamot. Az akkor 'már több éve bábuzó gyermekeink az igénye­sebb feladatokat is sikeresen megoldották. A lírai részeknél főként a vizuális szépség megfogalmazására törekedtünk, a cselek­­ményesebb részeknél pedig a felszabadult játékosságra. Az öröm, a nagydíj mellett, üröm is akadt, amit mindmáig nem sikerült felejtenünk: műsorunk alatt nem kapcsol­ták be a mikrofont, s bizony a nézők nem nagyon érthették, mi történik a paraván mögött. Ezt okulásul is el kell mondanom, hogy a jövőben ilyesmi ne forduljon elő. Minden kész műsorban rengeteg munka, erőfeszítés, hit van, amit egy tudatos vagy tudattalan gondatlanságnak nem szabad­na lerombolnia. Ami a csehszlovákiai ma­gyar szerzőt illeti: legelső alkalommal nem az a határozott szándék vezérelt, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomból merít­sünk, csupán megtetszettek az antológia­beli versek. E felfedezés utáni választás már szándékos volt, mert bár nemzetiségi irodalmunk része nemzeti irodalmunknak, nemzetiségi öntudatunk szempontjából mégis fontos állandó figyelése, az együtté­lés vele. Végül is, elsősorban nekünk szól, a miénk, s ha már eljutottunk odáig, hogy vannak nemzeti és egyetemes viszonylat­ban sem lebecsülendő értékei, akkor első­sorban nekünk kell azokat ismernünk, sze­retnünk, népszerűsítenünk. S irodalmunkat ki népszerűsítse az ifjúság körében, ha nem a pedagógus? — Gondolom, pedagógus kollégái ugyanezt a nézetet vallják ... — Mindnyájunk szerencséjére és örö­mére, igen. Eddigi tizenkét esztendőnkből az első hat évet Bulajcsik Rozália kolléga­nőmmel dolgoztam, együtt vezettük a csoportot. Még ma is neki köszönhető, hogy gyermekeink hibátlanul, tisztán éne­kelnek, és sokat segít megbízható esztéti­kai ízlése, képzőművészeti ügyessége is. Az első Dunamenti Tavaszra már hárman készítettük a műsort, Bulajcsik Rozália, jómagam, s az új rendezőtárs, a jobb kéz, Pápayné G. Ilona kolléganő. Munkameg­osztásunk a következő: a műsorválasz­tás, s az összeállítás az én feladatom, a bábokat együtt készítjük, a dalokat Bulaj­­csikné tanítja be, Pápayné velem együtt rendez, s fáradhatatlanul próbál a gyere­kekkel. Tehát egyenrangú partnereim a munkában, a gondolkozásban s abban a szellemiségben, amelyet gyermek játszó­társaink révén is gazdagítani szeretnénk. Mi így, hárman, na és a gyerekek, vagyunk a Százszorszép. — A szakma kimondatlan véleménye, hogy a Százszorszéptől mindig van mit tanulni, mert mindig hoznak valami újat, meglepőt. Vajon a Százszorszép kitől ta­nul? — Nagyon sokat tanulunk Suba Emil bábművésztől, aki évente általában két­szer látogat el Dunaszerdahelyre. És ren­geteg tapasztalást szerzünk más csopor­tok műsoraiból, a fesztiválokon, valamint a versenyeket követő bírálatokból. Sosem MARTÁK KATALIN ' A DUNASZERDAHELYI (DUNAJSKÁ STREDA) SZÁZSZORSZÉP BÁBCSOPORT VEZETŐJE felejtem el, amit egyszer a játék fegyelmé­ről mondott az egyik zsűritag: a bábjáték sajátossága, hogy a játékosság segítségé­vel nevel szépre, jóra, a játék örömére, de ehhez valóban kell a játék rendje, fegyel­me is. A bábszínházzal foglalkozó peda­gógusnak ismernie kell a gyakorlati dra­maturgiát, az irodalmat, jó zenei s képző­művészeti érzékkel kell rendelkeznie, és a manuális politechnikai készség is rendkí­vül fontos. És szeretni kell a gyerekeket és a játékot, ám ehhez a szeretethez magá­ban is meg kell őriznie valamit a hajdan­volt gyermekből. Mi a gyermekeinkkel a közös erőfeszítésben, a munkában, tár­sakká, barátokká válunk. Megszűnnek azok a korlátok, amit a gyermek a tanítási órán kénytelen elviselni. Nekem az a ta­pasztalatom, hogy a gyermek ezzel az emberi közelséggel sosem él vissza, meg­becsüli és tiszteli, s a világért sem sértené meg. Persze, ehhez az kell, hogy mindig és minden helyzetben őszinték legyünk hozzájuk. — Mondhatni, most újra kezdték, hi­szen gyerekeik ismét nyolc-kilenc évesek, először van bábu a kezükben. Vajon mifé­le segítségben részesülnek, miféle szán­dék vezéreli munkájukat, hogy újra neki­fognak? — Pénzjutalmat csak a CSEMADOK KB-tól kaptunk, ami az első díjért járt, de bizonyos eszközök beszerzésében segíte­nek a helybeli üzemek. Az Ister nemzeti vállalat igazgatója. Kovács elvtárs mindig készségesen támogat bennünket, többek között új paravánunk is náluk készült. Erkölcsi segítség több helyről is érkezik, elsősorban iskolánk igazgatójától, aki igényli, és örömmel kíséri figyelemmel munkánkat. De a legnagyobb támogatás az a szülői köszönet, amelyben kifejeződik a hála azért a sok-sok élményért, amihez a gyermek a bábozás révén jutott. Többek között ezért csináljuk. Meg az anyanyelv­ért, az iskolánkért, a színházért, a telje­sebb emberért, a szabad, önálló személyi­ségek számának gyarapodásáért. De ez nyilvánvaló, inkább arról beszéljünk, ami sokak számára nem az: miért nyúltunk ismét a népköltészethez. Mert először bábuznak a gyermekeink, s az alapot nekik is meg kell adnunk. Lehet, akadnak, akik ezt már unják, de az ilyenek nem nagyon tudhatják, mi a bábszínház. A kerületi versenyen megelőzött minket a párkányi Nevenincs bábcsoport, amely ta­valy óta bámulatosan sokat fejlődött. Tet­szett a műsoruk, nem vagyunk féltéke­nyek. Megvallom, évekkel ezelőtt volt bennünk ilyen érzés, de nem is tudom miért, régen elszállt. Őszintén örülünk má­sok sikerének, mert tudjuk, itt nem csu­pán a Százszorszépről van szó. SZIGETI LÁSZLÓ (női?)

Next

/
Thumbnails
Contents