Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-24 / 22. szám

— A rossznehéssig gyünne rajok! Máj én rajok szakítom a csillagos eget! Úgy megát­kozom, hogy még hírmondója se marad. — Juliskának esett volna, de sógor és nene útját állták. — Maraggyá a bőrödbe! — emelte meg a hangját sógor. — Maragyak? Hát a szaros, nemhogy örőne, mer kapnak utána, hanem nekiáll rángatnyi meg bögdösnyi! Kikaparom azt a vaksi szemed, ha nem lácc tőle! Olyan szip gyerek, mind a báb, hát hova nyíző, a lábad alá?! Amikor jól kimérgelődte magát, más nó­tába kezdett. — Majd én őrözlek! Ha főkír, tácónyi fogó! Ha pedig odagyün Margit, leöntöm petróvá! Itt nyójtózkoggyak ki, ha nem mon­dok igazat! Akkó is táncónyi fogó, hagy pukkaggyon el mint a vireshurka. Bennem a Margit kaszakövire tatát, úgy ám! Teveled má máskíppen lesz, azé is megmutatom! — azzal fogta magát és elviharzott. A faluban egy hétig volt min csámcsogni. Kapálás, kötözés közben, egy-egy szemtanú még meg is mutatta, hogyan estek egymás­nak Pannival, hogy tépték, szaggatták egy­mást, ki, merre, hogyan penderült, táncolt a maszatos trágyalében. Juliska nagyon félt az anyjától. Csak ak­kor ment hozzájuk, ha muszáj volt. Hetek óta készült meglátogatni a beteg mányikát, aki már az ágyat nyomta. Pár szem korai epret tett a zsebkendőjébe és leszaladt. Mányika a konyhában feküdt a priccsen, a nagy rendetlenség között, fáradt, öreg keze a mellét markolászta, beesett szemét Julis­kára emelte: — Bizony, a Margitnak hosszú a keze — mondta szinte susogva. Juliska félt, de ki ne félt volna? Ha össze­jöttek fonni, fosztani, hímezni, csak ez volt a beszédtéma, és a holtak hazajárása. Felkelt mányika mellől, megmosta az epret, és pár szemet a szájába nyomott. Azután bement a szobába, hogy rendet csináljon. Megkereste az öntözőcserepet, teleön­­tötte vízzel és egyenletes köröket rajzolt vele a szoba meg a konyha földjére. Míg kicsit megszikkadt, a Jakabék ruhájának esett. Átkefélte őket és szépen elsüllyesz­tette a sublótba. Ünneplő csizmáikat meg­törülte, és a kamrában szögre akasztotta. Gyorsan venyigét tördelt, begyújtott, hogy vizet melegítsen a mosogatáshoz. A moslé­­kos puttonyokkal leszaladt a pincébe, utána kisepert, elmosogatott. Még az udvart is összekapta, csak azután ült le, hogy kicsit kifújja magát... — Mányika, nem éhes? Ne aggyak vala­mit? — Fel akarta ültetni. A pincelejáratban talált aludttejet. Megitta. Kicsit még mellette maradt. Megsimogatta a ráncos kezeket, majd haza indult. A falu betömött kútja körül gyerekek már­ványköveztek. Ahogy a gödrök fölé hajoltak, pucér fenekük ki-kivillant. Az apróbbak a porban ücsörögtek, ócska tésztaszedö szű­rővel a port mérték nagy kiabálással. Szüle­iket várva itt ütöttek tanyát. Az árokban két nagyobb fiú egy rossz sütőt csépelt üvöltöz­ve. Amikor elhaladt mellettük, vihogásba fogtak és utána kiabálták: — Gubacsszemő, gubacsszemő! Dőre, dőre, farsangi dőre! Juliska a földet nézte, kedve lett volna közéjük csapni, de ő már nem gyerek... Maholnap tizennégy éves. A kisebbek a nyomába eredtek, ütemesen veregették a szűrőkanalat. — Döre! Dőre! Dőre! Gyün a György! Dőre! Majdnem futásnak eredt ő is, de megma­kacsolta magát. A szekérzörej egyre közele­dett ... Végül utólérte őt. A szekér elejében György állt, ostorral a kezében, hátul meg hordók lapultak. Juliska csak ment, nem nézett se jobbra, se balra. Mellette a lovak táncoltak a hirtelen fékezéstől. Az ostor hegye a hátát piszkálta. — Márványkövet kereső? Abbó má te ki­­nyőtté! — kiáltott rá György. Juliska hallgatott. — Süket vágyó, mint a apád? — Az apámot ne csúfod, mer a tejed még meg se gyütt! — Sírhatnékja volt. — A jézumát, de fővágták a nyelvedet! Akinek ilyen nyelve van, az beáhatna kerepö­­nyi! — Majd kerepő neked a anyád, ha meg­­mongyák neki, hogy a időd pocsíkolod ... — Pegyig a szüretkó méginy megperget­lek! — Majd a vín halált! — A jézumát a taknyosának! — fogta el a méreg Györgyöt és az ostorral nagyot suhin­tott Juliskára. — Gyija! — csapott aztán a lovak közé. A rohanó szekéren úgy állt, mint a cövek. — Hát ennek má soha nem lesz vígé? — mondta magának Juliska. A karjára pillan­tott. Körülnézett, nem látta-e valaki. A felső­­szoknyáját magára hajtotta, és meggyorsí­totta lépteit. A szekeret már elnyelte az út, csak a hordók tompa dübörgését lehetett hallani. — Hogy fordóná fő! — sziszegte utána. Juliska egyre szótlanabb lett. Szinte meg­állás nélkül dolgozott. Nene nap-nap után a piacra ment, a pénzt kuporgatta, mert a háborúnak csak nem akart vége szakadni. Délután kötözni, kapálni az esti harangszóig, utána az állatokat etetni, itatni... Sógor a lucernával, a szénával volt elfoglalva. Gyötör­ték a munkát, az meg őket. Juliska a tűző napon lebarnult, csak kék szeme világított, fénylett. Már magasabb volt, mint nene. Kicsit csontos, de formás. Az ebédfőzés után kiült az almafa árnyé­kába, ünneplő ingeket hímzett a kelengyébe. A libák a szederfa alatt ténferegtek, várván a fa áldását. Már a delet is elharangozták, de se sógor, se nene nem jött még. A hímzést az ölébe tette, szemét végighordozta az udvaron, hogy minden rendben van-e. Min­denhol csend, csak a méhek zümmögtek az akácon, meg az alig nyiladozó hárson, ami a szomszéd kert végében volt. Hátra ment a kertbe egrest szedni. De az még apró volt. Inkább sóskát szedett. Megmosta a kútnál, a kecskelábú asztalra terítette. Vajon Gergő szereti-e a sóskát? — jutott eszébe. Arcába szökkent a vér? — Mit is csinálhat, hol is lehet? Eh, dé ki is neki Gergő? Valami felkiáltott benne. Szinte belerernegett. Leült, kezébe temette fejét, és sóhajtott egy na­gyot. Válogatott az emlékek között... Azok mind-mind kedvesek számára ... Hogy, de hogy szerették egymást, pedig szóval még ki sem mondták. Egész eddigi élete csupa-csu-. pa Gergő. Az első virág, ha kidugta a fejét a fű közül, már az övé volt, ha csak egy szem cukorja volt, azt is neki adta. Milyen jó volna még kicsinek lenni, az édes almán osztoz­kodni, lubickolni a dézsában. Vitézt fürdet­ni... György közéjük ékelődött. De ők kiszo­rítják! A testvérei melléállnak, segítenek, de nem is kell... Csak Gergő! Mosoly játszado­zott az ajkán. Jakab már össze is adta őket. „Kis uram". Játszadozott a szóval. Szereti-e a sóskát Gergő? Sok mindent fog neki főzni. Várni fogja, mint most nenét és sógort. Elfogta a nyugtalanság. Kiszaladt körül­nézni, de sehol egy teremtett lélek, csak a szomszédok libái gágogtak, meg a tyúkok ténferegtek a kerités tövében. Nyugat felöl megdördült az ég, a templom irányából sötét felhők gyülekeztek. — Az állatok, az állatok! — kiáltott fel. A kotlóst kezdte hajkurászni, majd a libákat. Nehezen boldogult velük. A szőlőből káki­csot kapkodott a kötényébe estére a libák­nak. Amint felegyenesedett Gergőt pillantot­ta meg a szőlőkarók között. Szeplős Maris vihogott mellette. A fű majd kifordult a kötényéből. — Hát így állunk, a gazdag Maris! — futotta el a méreg, -r Éppen a málnásnál... De azok hangosan nevettek. Hirtelen felegyenesedett, és elindult felfelé a barázdán. Úgy kihúzta magát, mint a gúnár. — Juliska! Juliska! — hallotta Gergő hangját, de nem fordult vissza. A Maris, a szeplős Maris! Ősszel azért is elmegyek a muzsikára ... Gergő utána fütyült. — Vitéz! Vitéz, hallod, tíged hínak! — j kiáltott fel. A kutya álmosan elővánszorgott a csűrből. — No, mi van? Nem migy? A Gergő hí! Ha te nem, én se mék, ez má csak olyan kutyadolog ... Az eső szele megérkezett, vele nene is, már futtában kiabálta: — A sógor? — Még nem gyütt. — Jaj istenkém, jaj, jaj, hun kapja a vehar! Borjas a tehén, elsőhasó, jaj, meg ne vadójjon! A nagy esőszemek egyre sűrűbben hul­lottak. Nene felsőszoknyáját a fejére kapta, lefelé szaladt a kerten, majd vissza. Mege­redt. Beszaladtak az istállóba. Dúlt a vihar, jókorákat reccsent az ég. Ők meg dobálták magukra a kereszteket. Nene imádkozott, Juliska szipogott. Benne is vihar dúlt, pusz­­títóbb, mint a kinti. Nem bánta volna, ha a villám Gergőbe csapna .. . Legalább megsi­rathatná ... A jégeső a falu határát ugyan elkerülte, de a szép, sokat ígérő gabonát jól megdön­tötte. Akinek volt valamije, az az eget kém­lelte. Azzal kelt, azzal feküdt. Reszkettek a földért, az életükért. Eső után járták a szőlőket, a határt. Az erős szél fákat döntött ki, tetőket rongált. Az öreg Szemérmetest, aki tehenestől a vadkörtefa alá húzódott, agyonsújtotta a villám. Napokig róla beszéltek. Sógor is a tetőt javítgatta, de csak úgy tessék-lássék módján, majd az új rozsszalmából rende­sebben megcsinálja. Elkezdődött az aratás. Az aratás, szent dolog. A termést harmatosán kell vágni, szemveszteség nélkül. Ha felszikkad, lehet kötni, kereszteket rakni. , Alig hajnalodott, elindultak ök is. Nene Juliskával elöl, sógor utánuk az állatokkal. Egy tölgy állt a föld végében, a tövében lerakodtak. Aztán sógor megemelte a ka­lapját. — Isten segíccségive — mpndta. Juliska a tehenekre vigyázott, nene köteleket font, sógor meg ölre ment a megdőlt rozzsal. Itt is, ott is, pengett a kasza. Juliska szomorú­an nézte a teheneket. Állandóan Gergőn tépelődött. A nagy fáról gallyat tört, azzal hesegette a tehenekről a legyeket. Mezíte­len lába fázott a harmatos füvön. Milyen jó is lesz, ha már a maga gazdasszonyaként szedi a markot... Sógor helyébe képzelte Gergőt, magát szorosan a nyomába. Mo­solygott, mégfeledkezett a lábáról, meg a legyezésről is. Csak Gergőt látta maga előtt, amint rámosolygott. Képzeletbeli sarlója margarétát és búzavirágot vágott. Szép konykakendővel leterítette, azon ebédeltek. — Juliska! Juliska! Kösd ki a teheneket! — Összerezzent. — Mék má, mék! Ügyesen sarlóvégre kapta a rendet. Nene nem győzte a kötelet aláteregetni. A keresz­tek szaporodtak mögöttük. — Te, te, fácánykakas, ne repkeggyé ilyen sebessen! — nevetett feléje nene. Juliska arra gondolt, hogy a magáét sze­di, ettől olyan jó kedve lett, hogy énekelni kezdett: Peng a kasza, mikor fenik, sír a kislány, mikor verik. Ne pityeregj, te kis árva, hazaviszlek nemsokára ... (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents