Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-05-10 / 20. szám
Icsaládi kör c VEKERDY TAMAS Az első lépések, az első szavak Anyukám, Ezüst leszek én, igazán. Csimotám, Megfázol ám. Anyukám, Patak leszek én, igazán. Csimotám, Megfázol ám. A szülők gyakran aggódva számolják: ez vagy az a rokongyerek, a szomszédék kisfia járt már, beszélt már, mikor ennyi idős volt. Pedig itt néhány hónapnyi késés semmit se számít. De néhány napi siettetés! — egy életre szóló cselekvéssor kezdetét ronthatja meg. A magától meginduló gyerek idegpályái, .izmai, agysejtjei megkészültek, végre tudják hajtani feladatukat. Ezt a felkészülést semmiféle tanítás nem tudja siettetni. Kísérlettel igazolták, hogy ezeknek a mozgásoknak a tanítása visszaveti a gyereket fejlődésében. Hamarabb indul meg, de lépése nem lesz biztos, mozdulata nem tökéletes. Magától, próbálgatva jut el a legbiztosabban a helyes, a biztos mozdulathoz. — Megőrülök a gyerektől! A járókát már hetek óta rázta, ide-oda csúszkált vele, de most már egyszerűen kimászik a járókából. És jón-megy a lakásban. A férjem már bedugaszolta az összes konnektort, de ott a tévé, felmászik az ágyra, és a gombját csavargatja. Aztán ott az akvárium. Tegnapelőtt a sámfával addig bökdöste. amíg az egész ingadozni kezdett, és kis híján leverte. Utánam jön a konyhába. Ég a sütő, de ő bele akarja tenni a kezét. — És maga ? — Persze ordítok, és a végén oda is csapok. Nehéz időszak. Pláne egy egyszobás lakásban. Ahol még kiskert vagy udvar sincs. A gyerek elindul. És irtózatosan kíváncsi. Mindent kipróbál, megfog — és közben lehúz, lever. Egyszerűen: egészséges. Jár, mozog — szellemi és testi kíváncsiságát elégíti ki. — Hiába magyarázom neki, már háromszor is megmondtam: hát nem érted, édes fiam, hogy a porszívóhoz nem nyúlhatsz hozzá! Mert megüt az áram. A szöveg aztán változik: — Te! Az a rádió! — Az apád rajzai! És a kisgyereknek mindezt meg kellene értenie. És a legkényelmesebb persze az volna, ha mialatt a mamája főz, nem a konyhában téblábolna. hanem nyugodtan Anyukám, Párnádba hímezz engem, igazán. Csak ez kell ? Hát szaporán! (Federico García Lorca: Buta nóta Weöres Sándor fordítása) üldögélne valahol a szobában (és újságot olvasna). Valamilyen hely kell. vagy legalábbis kellene a gyereknek, ahol szabadon mozoghat. Ahol rámolhat, csúszhat-mászhat. mázolhat, mindent lehúzhat, felvehet, megfoghat. Lakótelepi lakásokban, mondjuk, a félszoba. Családi házak kertjében egy elkerített szöglet. Egy szobában: a szoba egyik sarka. A kiabálás és az odacsapás borzasztó gyerekeket nevel. Ha így próbálunk egy kis könnyebbséget szerezni, „egy kis nyugalmat" biztosítani, „rendet teremteni" — hasonló helyzetbe jutunk, mintha testvéreket úgy kezdünk nevelni, hogy az első perctől fogva mindig újra megpróbálunk igazságot tenni köztük, hogy „végre egyszer már elsimítsuk" az állandó veszekedést. Mind a két módszer évekre sőt évtizedekre keserítheti meg a szülők, főleg az anyák életét. Mind a két esetben „hagyni" kell, kellene. Olyan helyzetet teremteni — és erre az egyedüli az igazi megoldás a külön hely, a külön szoba — hogy „ott aztán csináljanak, amit akarnak". így a testvérek — még ha viszonylag nagy is közöttük a korkülönbség — hamar rájönnek, hogy mit lehet, és mit nem lehet, és sokkal békésebben fémek meg, mintha mindig újra provokálhatják anyjukat, a szülőket: mondja meg, kinek van igaza (ami azt is jelenti, mondja meg, mutassa ki, hogy kit szeret jobban). És a kisgyerek is így tanul meg hosszan és elmélyülten játszani — nyugodtan, persze, hogy mivel, mit hogyan lehet, ezt először mindig a felnőtt mutatja meg neki. A beszédet sem kell tanítani. Helyesen, értelmes kiejtéssel, tisztán, kell beszélni a gyerek előtt is — ennyi az egész. És a gügyögés. A gyerek a hangokat gügyögve próbálja; ha anyja megismétli, tisztán ejtve ezeket a hangokat, ezzel segíti a gyereket, de az tévedés, hogy a gyerekkel néhány hétig vagy hónapig gügyögve kell beszélni. Egész más persze a gyereknyelv. A pólyással való szeretetteljes bánásba a beszélgetés is beletartozik — etetés, fürdés közben —, de a szülő, a gondozó már ekkor értelmesen kell hogy beszéljen. És — ha az idő s alkalom engedi, de minél gyakrabban: dúdolgasson a gyereknek. A zenei hang, az ének köti a kisgyereket legelőször, legbiztosabban az emberi világhoz. Ha, gyereket szavakra tanítjuk, elérhetjük, hogy hamar sok szót mond ki (utánoz), s egy-másfél évvel később már hatalmas tömegű szót használ úgy, hogy egyáltalán nem vagy nem jól érti. Üres szavak, „lazítják a személyiséget", elsorvasztják a gondolkodást, a gyerek beszél akkor is, amikor — mert nem érti — kérdeznie kellene. Sokkal jobb, ha a gyerek „nem tudja magát kifejezni" látszólag elmaradt a beszédben. pedig cselekvéseiből kivehető, hogy jól ért már. és helyesen gondolkodik. Előfordul, hogy a szülők már-már orvoshoz akarnak fordulni, mikor a gyerek egyszer csak megszólal, és szinte folyamatosan beszélni kezd. — Laci most megint erősen dadog. — Mintha mondta volna, hogy az elmúlt hónap óta anyósa megint maguknál van. — Igen. — Akkor nyilván maga is sokkal feszültebb. — Hát az anyósom teljesen kiborít. De ebből a gyerek nem tát semmit. A férjem se. az anyósom se. Soha nincs egy hangos szó se köztünk. Csak engem idegesít rettenetesen. Inkább nem vacsorázom, hogy ne kelljen olyan sokáig vele egy szobában ülnöm. — És mióta dadog Laci ? — Két hete. A dadogásnak persze sokféle, mélyből fakadó oka lehet. Csak kiragadott példa ez egy hároméves kisgyerek életéből. Más gyerek esetleg egészen másfajta tünettel mutatja ki. hogy megérezte a ki nem mondott feszültséget. A dadogás egyébként, különösen érzékenyebb gyerekek életében, három-négy éves korukig jön, megy. jelentkezik, újra elmúlik, mint mondjuk, a felnőtteknél a fejfájás. Nincs különösebb jelentősége. Ha azonban később lép fel, vagy hosszabban tart, ajánlatos minél előbb a logopédus szakemberhez és esetleg pszichológushoz is fordulni. — És: ne szóljunk rá a gyerekre! Fejezzük be helyette a szót, amiben elakadt. A gyerek nemcsak azt érzi meg. aminek értelmét felfogja. A veszekedő szülők fojtott, halk hangon szidják egymást, vagy éppen kihúzódtak, és suttogva gyűlölködnek a konyhában. Nézzünk hirtelen a gyerekre: milyen ijedt arccal gubbaszt a sarokban. Játékát is abbahagyta. Gádor Béla írta egyik karcolatéban, hogy kutyája, ha a séta szót meghallotta, azt hitte azonnal: öt viszik sétálni, s nem lehetett vele bírni többé. Az író megbeszélte feleségével, hogy a séta szót ezentúl dánul fogják mondani — a könyvtárba ment, és kikereste a német—dán nagyszótárból. Néhány nap múlva a felesége megkérdezte dánul: nem megyünk sétálni ? Az író értetlenül nézett rá, már el is felejtette, hogy mit beszéltek meg, elfelejtette a dán szöveget, de a kutya — életében először hallotta a dán szót — őrjöngve ugrált fel: ő megértette. Nem a szót persze. A hangulatot, a helyzetet. Ne nézzük a kiskutyánál kevesebbre a gyereket sem; a külvilágnak kiszolgáltatott érzékenységével meglepően pontosan fogja fel az indulatokat. S mindez annál félelmetesebb számára, mert átéli ugyan, de nem érti. S ha megmagyaráznánk sem értené; nem ez a megnyugtató számára, hanem csak egy másfajta, biztonságot adó, kiengesztelő érzelem.
