Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-05-03 / 19. szám

Ő Anifka. „Külön” ajándék a négy fiúhoz...

Loma Vancurová boldog. Olyan egyszerűen, ösztönösen és felszabadultan, mint a kertjében a virágba borult gyümölcsfák, és olyan tudatosan, büszkén és mégis átlényegültén, mint az ősanyáktól kezdve minden asszony, aki magához szoríthatja nehezen várt és megszenvedett csecsemőjét.

Csakhogy a harminckét éves Lorna nem egy gyermeket hordott a szíve alatt s nem egynek adott életet, hanem négynek. 1983. január 25-én, terhességének 36. hetében a prágai I. szülészeti klinikán, a szüléseket Pápez professzor vezette le. Az anya és az újszülöttek, három fiú, egy leány, egészségesek, az ikrek életképesek — olvastuk akkor az újságokban a szűkszavú jelentést. És türelmetlenül vártuk az időt, hogy mikor látogathatjuk meg őket.

Mi már az új otthonukban találkoztunk, abban a szerény, nem is túl nagy, de meghitten barátságos családi házban, amit Prága ruzynéi külkerületében kértek és kaptak meg. Itt ágazik ez az út a repülőtér felé, s a háztól csupán néhány méterre áll az út mentén a főváros határát jelző kőoszlop. A repülőtér elég messze van ahhoz, hogy a kis kertes házak csendjét ne zavarja, a nagyváros zaja sem jut el idáig, és mint mondták, Prágában itt a legtisztább a levegő. Amire az öt gyereknek ugyancsak szüksége van. A kicsiknek és Matéjnak, a hatéves nagyfiúnak, akinek a városban ugyancsak meggyűlt a baja a gyakori allergiás légcsőhurutokkal.

A házban érződött a friss festés szaga, tisztítószerek és mosópor illata lengte be, még a lépcsőfordulón állt a ruhafogas, ahová leraktuk a kabátunkat, s a konyhában

kecskelábú kerti asztalhoz telepedtünk beszélgetni és málnaszörpöt inni.

— Csak Matéj szobája van teljesen rendben, mert ö most elsős és tanulnia kell, és persze az ikreké — jegyezte meg Lorna asszony. A többivel még sok dolgunk van. A kerttel is, mert nagyon el volt hanyagolva. Igaz, az idén sokat nem várhatunk, de legalább lesz fü, hogy a gyerekek nyáron kint játszhassanak.

Riportunk főszereplői, az ikrek kötelességtudóan aludtak az erkélyen — mindegyik külön kocsiban —, kipihenve az ebéd fáradalmait, erőt gyűjtve a nemsokára esedékes uzsonnához. Idefönn négy kocsijuk van a levegőzéshez, lenn a „kocsiszínben" pedig ott áll sétára a két ikerkocsi. A mama további „adatokat" is közöl: — Nálunk egy etetés kerek két órát tart, néha valamivel tovább, naponta másfél doboz Sunar fogy el, és 200—250 pelenkára van szükség, a mosógép szinte állandóan működik.

— Mikor tudta meg, hogy négy lesz?

— Terhességem tizenhatodik hetében a tanácsadóból ultrahangos kivizsgálásra küldtek, ikrek „gyanújával". Amikor közölték, hogy kétszer kettő, alig hittem a fülemnek, szinte fel sem fogtam. Csak akkor, amikor láttam a papíron: A, B, C, D magzat. Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza, olyan intenzív és ellentétes érzések kerítettek hatalmukba, hogy csak sírni tudtam. Sírtam még akkor is, amikor a férjem hazajött, akit a sírásom alaposan megijesztett. Baj van, kérdezte, én csak a fejemmel intettem, hogy nem, mert egy

árva szót sem tudtam kinyögni. Hát akkor miért sírsz? Erre is csak úgy tudtam válaszolni, hogy az ujjamon mutattam: négy lesz ... Dehát ő is csak akkor fogta föl, amikor a papírt elolvasta. Nagyon-nagyon megörült, madarat lehetett volna vele fogatni... Akkor már én is az örömtől zokogtam tovább...

— Másnap be kellett mennem a kórházba. Eljöttek a családtagok, a rokonok, az ismerősök és a barátok. Mindenki a kezét tördelte, teremtőm, mi lesz veled? Rengeteg talizmánt kaptam, lóherét, keresztet, pici kabala-babákat, akármit. Én mindent hálásan fogadtam, mert olyan szeretettel adták, és különben is babonás vagyok. így hát a nyakamban három láncocskávaí, a zsebeimben sok-sok más talizmánnal vonultam be a klinikára. Bár a csecsebecsék tilosak, nekem az orvosok mégis meghagyták őket, mert tudták, hogy valóban nagyon nehéz napok várnak rám. Még azt is megengedték, hogy amikor elkövetkezett a szülés órája, a szülőszoba ablakába tűt szúrjak. A jó szülésért... Fogalmam sincs, hogy ez a szokás honnan ered, de ha mondták, én ezt is megcsináltam. Mindent a világon megtettem volna, azért, hogy sikerüljön ...

— Mi volt nehezebb: pszichikailag vagy fizikailag viselni ezt a ritka terhességet?

— Ezt így nem lehet különválasztani. Nagyon nehéz volt lelkileg, mert a kedélyállapotom állandóan végletek között hullámzott, az ujjongó örömet és boldogságot, hogy egyszerre négy kisbabám lesz, hirtelen a legsötétebb depresszió és aggodalom váltotta fel. Borzasztóan féltem attól, hogy esetleg nem lesznek egészségesek vagy életképesek, hogy megsérülhetnek szülés közben, vagy nem tudom őket megszülni és így tovább. Meg kell hogy mondjam, néha bizony nagyon kellemetlen páciens voltam, de a kórházban a professzortól kezdve a takarítónőig mindenki megértett, nyugtatott, biztatott.

— Persze, fizikailag is nehéz volt, s mind nehezebb, ahogy múlt az idő. A végén már alig egy-két lépést tudtam csak megtenni, hihetetlenül sokáig tartott, amig az ágyban fekve meg tudtam változtatni a helyzetemet, kezem-lábam nem engedelmeskedett... Decemberben már minden készenlétbe volt helyezve, ha komplikációk lépnének föl és császárvágásra lenne szükség. Megengedték, hogy a karácsonyestét együtt töltse a család, itt volt a férjem és Matéj, s amikor láttam, hogy milyen boldogok, milyen türelmetlenül várják a nagy eseményt, megint új erőre kaptam. Úgy segítettek akarni, hogy sikerüljön.

Közben elérkezett a délutáni etetés ideje, a bébiket sorban