Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-12 / 16. szám
Icsaládi kör A hagyományossá vált osztályok közötti vetélkedőre gyülekeztünk a klubban. Már a „diplomáciai" negyedórái várakozás is mögöttünk volt, de még mindig nem érkezett meg minden csapat. Ellenben pont a hiányzó osztályok számos diákja üldögélt az udvar felöli lépcsőfeljárat széles kőkorlátján — szokásukhoz híven — látszólagos semmittevésben, élvezve a szabad, korlátlan mederben folyó beszélgetés pihentető perceit... A vetélkedő végül — nem először — hiányos csapatlétszámmal folyt le, de a beszélgetők még jóval a verseny után is a helyszínen voltak. Nem időszűkéből, tudatosan mellőzték a közös akciót... - • — „A legközelebbi rajgyűlésen „hobbi-délutánt" rendezünk, elbeszélgetünk arról, ki mivel és hogyan tölti szabad idejét!" Különös lett ez a beszélgetés. Mintha már túl jól ismerné egymást a raj összes tagja — vagy inkább teljes közömbösség a másik iránt? —, a kollektíva nem hallgatta meg tagjai beszámolóját... Még a legeredetibb hobbi is csak három-négy egyén figyelmét kötötte le, a többi rá se hederitett... S idézzünk a meglepő statisztikai adatokból, tényezőkből: harminckét tizenkét éves gyermek közül csak kettő olvasgat szabad idejében, a TV-nézést mindegyikük nélkülözhetetlennek tartja, a többség naponta megnézi az esti filmet is. A fiúk zöme sportol és modellez, a lányoknál a kézimunka és a gyűjtés a menő ... Mit gyűjtenek? Többen szalvétát, néhányan gyufacimkét, bélyeget (többen a fiúk közül is). Mások népszerű arcmásokat ollóznak ki az újságokból, hihetetlennek tűnik, de sokan még az illető nevét sem tudják rendesen ... — Miért gyűjtesz híres embereket? — Mert most ez a divatos ... — Ki az eszményképed? — Az mi?(!) A könyvkiállításra még úgy-ahogy eljött az osztály, de mikor képzőművészeti tárlatra indultunk, a lányok a szélrózsa minden irányába szétfutottak az iskola elől... A megbeszélt szombati városnézésre négyen jöttek él, a discóra tavaly hárman, ez évben már eleve úgy döntöttek az osztályban, nem rendezünk semmit... S hogy mi van közben? Elkapott beszédtöredékek a tömegből: — Felver az unalom. Mit fogsz ma csinálni? — Nem tudom. — Még jó, hogy... Egy idősebb hölgy mondta nekem a minap: — Tudja, én nem vagyok mai gyerek. Én már tízéves koromtól kétkezi munkával gondoskodtam magamról, nem tudtam, mi az henyélni, unatkozni... Meg aztán tanultam is, meg tudtam mi a becsület. A mi korunkban még erény volt a szorgalom és az erkölcsösség, de hát a mai fiatalok mások ... Hát tény. Fejlődőképes társadalom vagyunk, törvényszerű, hogy minden új évfolyam más. mint az előző. De nem kizárólag csak a fiatalabbak hibája, hogy sok mindenben „gyengébbek", mint elődeik, s nemcsak az idősebbek nevelöérdeme, hogy e generációk számos területen rugalmasabbak ... Viszont kizárólag csak az elődök „dicsősége", hogy a madáchi falanszter küszöbére értünk. Elsősorban érzelmi nevelésünk területén. Közvéleménykutatásból fakadó felismerés, tényező: az átlagos (mindkét szülő munkaviszonyban), egészséges életmódot folytató családnak ma kereken három órája van hétköznap a családi élet gyakorlására, melyből csaknem egy órát a legszükségesebb háztartási (vacsora körüli) munkákra kell levonni, így a legjobb esetben is napi két órát tölt zavartalanul együtt a család. Valljuk be, jóformán mindenki szörnyen fáradt ekkor és lehetőleg a maga kényelmét keresi. Dicséretet érdemel az a szülő, aki ezt a két órát kizárólag gyermekeinek szenteli. Különös adat ez napjainkban, amikor egyre inkább a család nevelő hatását igényeljük jobb és szebb jövőnk megteremtése érdekében. S itt tulajdonképpen egy olyan keserű vizű forráshoz értünk, mely nem apad el egyhamar. Hány esztendeje lebeg a szülők szeme előtt főképp a hiánytalan anyagi háttér (egyre növekvő igényekkel) megteremtése? Egyre többet engedünk át a gyermeknevelésből az iskolának és a különböző társadalmi szervezeteknek. A kör így ugyan bezárul, de nem tökéletes. Mert csak az iskola ismeretterjesztő-oktató szerepének jut itt állandó, szilárd hely, a többi mind a családi kör szellemén inog. Mert ifjúsági szervezeteink is csak ott érhetnek el sikert, ahol megfelelő családi visszhangra és érdeklődésre találnak. S az érem másik oldala: fiataljaink tulajdonképpen talán fel sem fedezték saját tömegszervezeteiket. Hisz többségük pusztán csak tag, aki arra vár, hogy a „vezetőség" tegyen valamit. Tagság soraiból jövő kezdeményezéssel, tettre vágyó, lendületes ötletekkel, igényekkel egyre ritkábban találkozunk. Bezzeg a mindent megszóló, romboló kritika — főképpen a semmittevők részéről — eléggé gyakori! S miképpen szólhat bele mindebbe a család? Alapvetően. Hisz pont a családi körben kellene a serdülő fiatalnak meggyőződnie arról, hogy az ifjúsági szervezet tulajdonképpen az a segédeszköz, szervezett ösvény, mely a „világrengető" álmok megvalósításához vezet. A gyakorlat, sajnos, nem a legkielégítőbb, hiszen rengeteg szülő jóformán hétköznapi természetességgel fogadja, hogy csemetéje szikra, pionír. SZISZ-tag lett. Nem gondolkodik el a tagság kötelezettségein, melyek — erkölcsi szempontból — tulajdonképpen a szülőre is vonatkoznak. így törvényszerűen azon sem fáradoznak, hogy végigkísérjék gyermekük útját a szervezetben, esetleg nevelő jóbarátként ötletekkel, tanácsokkal vagy konkrét szervezőmunkával besegítsenek... Pedig számos esetben elég volna csak saját csemeténkben felkelteni az érdeklődést, értékelni vele az eseményeket, s itt-ott becsúsztatni néhány ötletet, féltve őrzött gyermekkori ábrándot. így mindannyian konkrétabban saját ügyüknek tekintenék a mozgalmat, kevesebben vennék a rendezett akciókat mellőzésre alkalmas „muszáj-feladatnak", törvényszerűen elmélyülne a kapcsolat az egyes generációk között... Tágulna az érdeklődések köre, szaporodna a konkrétabb időtöltési lehetőségek száma; aprólékosabban felfedeznék egymást a fiatalok és idősek, szaporodnának a példaadók, és idővel a megismert példaképek is. így egységesebb keret fogná egybe a jövőnkről megalkotott képet. Ahhoz viszont, hogy mindez tényleges (és örökölhető) valósággá váljon, leginkább arra van szükségünk, hogy utódainkat a legelső pillanattól fogva céltudatos, őszinte, példaadó tevékenységgel vezessük a „Nagy Cél" felé. Ennek elérése érdekében mindennapi életünkből ki kellene zárni, hogy a szülő túlzott anyagi javakkal próbálja kárpótolni gyermekét az elmulasztott bizalmas percekért (nem egyedülálló az olyan fiatal, aki azért nem vesz részt a szervezett ifjúsági mozgalomban, mert az egyszerűen képtelen lépést tartani a kiváltságos egyének anyagi lehetőségeivel). A pedagógusok és nevelők munkájából és magatartásából teljesen el kell távolítani a formalizmust és az ellentmondásokat (mily fájó, hogy egyre kevesebb oktató talál szabad idejében módot arra, hogy kötetlenebb formában is kapcsolatot teremtsen növendékeivel; nem ritkaság, hogy a szaktanár sem jelenik meg munkaidőn kivül azon a rendezvényen, amelyet diákjainak kötelezővé tett...). Igényesen kemény, önfaragó munka ez, de elmulaszthatatlan. Tőle függ jövőnk. LEHEL ZSOLT Merre tulajdonképpen?
