Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-04-05 / 15. szám
medet, lenyisszancsuk a kontyodot, de még ki is herílünk, mint a malacot! Jakab vezír, csapj a lába közé! Jakab pedig akkorát sózott a kosárra, hogy annak menten behorpadt a teteje. Juliska pedig úgy sikított, mint kés alatt a malac. — Ez már döfi, vezír! A teremtísit, hallod hugyan visít?! — No, most te, Miklós testvír! De a fejit, hogy meg ne sántójjon! — Ökör, hülye, ha te vezír vágyó, ény is az vagyok! A Miklós, a rettegett rettenetes! — Mind a ketten nem lehetünk! Vagy én, vagy te! De én, én má ki is gerítem! — ordította Jakab. — De én parancsótam, nem ? Meg ilyen elálló fülekve hogyan is lehetni? Nem férne rá a sisak. — Neked még fő van nyalva a hajad, arra meg rámenne, mi? A rossz fázik, az igény! A két lovas egymásnak esett. Tépték, szaggatták a kacájukat. most dömgött igazán a csűr talaja. Vitéz meg nagy csaholással táncolta körül a viadal hőseit. A nagy birkózás közben ráestek a kosárra, csak úgy recsegett-ropogott az amúgyis behorpadt teteje. A kosár alatt szenvedő Juliska úgy ordított, ahogy a torkán kifért. Nene szaladt a seprűvel, ez jelentette csak az igazi veszélyt, nem a török. Erre villámgyorsan felugráltak a lovaikra, és lóhalálában elnyargaltak egymás sarkát taposva. — Csak gyertek vissza! — kiáltott utánuk nene —, a seprű kivirágzik a hátatokon! Megálljatok ebatta csibészei! Nagy nehezen kiszabadította Juliskát, aki még mindig sírdogált. A haja olyan volt, mint a szénakazal. — Jól van no, ne ríj! Nefílj, azér fírhő mísz! De már ment is a dolgára. Juliska, amint megnyugodott, beszaladt a szobába, az ablakból kivette a drága mézeskalács babát, és azt beültette a kosárba. Spárgát kötött a kosár fülére, a végét Vitéz nyakára erősítette, és elindult a szekér a menyasszonnyal. Vitéz, nem hiába kapta a Vitéz nevet, csak úgy pallérozott, de még két lábra is állt, ha a gyerekek úgy kívánták. Közben Juliska levette a szekérről a gyönyörű menyasszonyt. Lassan körbe-körbe hordta a kertben, a szérűben, és minden fánál megállt, hogy megmutassa nekik. Nevet is adott a fáknak, a rokonok nevei közül választva. — No ángyikám, teccik? No, szípet hoztam ? Erazmus bá, maga mit szól hozzá, he ...? Amikor megúnta. Vitézzel egyezkedett, hogy húzza, vagy vigye búcsúba. Vitéz csak a farkát csóválta. — Akkor jó. De várjá cseppet! — a kutya fejét simogatta. — Igazából megegyeztünk mi ? Fogd meg a bábomot, agyég én elhelyezkedek ... De Vitéz egyből elnyelte a féltve Őrzött kincset. — No, most má ide is adhatod! — Juliska ijedten nézett körül. — Te, hova süllyesztetted ? Az meg csak a száját nyalogatta. — Megetted? — hüledezett. — Megetted, mi?! — Mérgében a kosarat püfölte. — Mosmár húzzá vagy tójjá, nekem mindegy! Rákezdte a sírást, a jajveszékelést, és a nene szárnyai alatt keresett menedéket. Éjszakára a két fiú a sógorhoz került a kamrába, ami olyan mindenes volt. Nene Juliskával a siskó tetejére, amely még őrizte a melegét. Reggel a fiúk iskolába mentek, és lent maradtak az anyjuknál. Juliskára a kislibákat bízták, de előbb nene szépen megfésülte, mert erre sokat adott. A göndör fürtök nemigen akartak copfba kényszerülni. Jakab kinőtt ünneplője is a lábára került, és nene megforgatta maga előtt: — Jaj, be szíp vagy, jaj be jó vagy! Mit főzzek tarkatollú fácánykakasom ? Hiába, ö volt a kedvenc. Hátramentek az ólakhoz, kiengedték a lúdakat. Juliska a leggyöngébb apróságokat a kacájába tette, hogy könnyebben elérjék a rétet meg a kis patakot, ami a kert végében csörgedezett. Vitéz is menni akart, de rákiáltott: — Ha átmered ugornyi a keritíst, halálfia vágyó, megértétted?! Hiába a harag, harag! A kutya visszaballagott, nene meg csak mosolygott. — Ha fáznyi fogó, gyere fő a nagykendőjé! — Juliska rábóiogatott. A tegnapi esőtől minden zöldellt. Kimosta a föld a ruháját, mint tegnap nene az övéket. A tavaszi szellő a lúdak tollát borzolgatta, a kislibák fázósan az anyjuk alá bújtak, ami meg kiszorult, a friss füvet csipegette. Juliska pedig a szőlő végében a venyigerakásra telepedett. Nézelődött, dudorászott. A gyorsan úszó felhők a hegy tetejét nyaldosták, a felettük lévők meg egy helyben álltak, mintha az ég kékjébe kapaszkodnának. Sokszor elnézte a felhőket, amelyek szeme előtt formálódtak mesebeli táltosokká vagy szörnyetegekké. Gergő, a játszópajtás, aki a teheneket őrizte, fűtyürészett. Juliska örömében majdnem lefordult a venyigéről. — Gyere ide, Gergő! — kiáltott felé boldogan. Jött is, nem kérette magát. Talán kilenc- vagy tízéves lehetett. Szép, barna bőrű, sötét hajú fiú. Előbb jól szemügyre vette az állatokat. Azok békésen legelésztek, nem úgy, mint nyáron, amikor kiég a fű. — Vigyázzá a libájimre, föszaladok a nagykendőjé. Gergő nagyon örült, de még jól körül sem nézett, Juliska már futott is vissza. — Jaj de melegem van! Ez a tijed, no, nyú má érte, agyig én szítteritem a kendőt. — A kendőt széthajtotta. Fele a venyigerakásra került, ráültek, a másik felét meg magukra húzták. A laska kellemesen melegítette a kezüket, a szél a kendő rojtját libegtette. ők meg szótlanul üldögéltek. Majd zsíros ujjaikat szopogat ták, és lopva egymásra néztek. Gergő kibújt a kendő alól, a patak partjáról pár szép szál szentgyöngyvirágot szedett, és Juliska kezébe adta. — Ez meg a tijed. Hallgattak. Gergő arra a nyárra gondolt, amikor sógor egy pár Csabagyöngyét tett a kalapjába. — Ne, ez a tijed, ezt meg add a kis menyasszonyodnak. A rossz kabát alatt verni kezdett a szive. Csakugyan ő lenne az .. .? Hát persze, minek adott neki lángost? Egy méhecske merészkedett a virágra. (folytatjuk) Gondolatok a Pitypangkoszorúhoz Egy bizonyos idő elteltével, mikor az ember életfolyójának vizét már a túlsó oldalról szemléli, sok gondolat gyülemlik fel -benne. ~jü Az élet folyója kíméletlenül hömpölyög, > változik, formálódik, partot mos, dönt olyan, & mint maga az élet ősidőktől fogva. .2 Megpróbáltam belehallgatni a düledező Z part segélykiáltásába, hol őseink csontjai u pihennek, bölcsőnk dala nyekereg, vén szü- Z léktől lassan, üresen ringatva. ^ Megmenteni valamit, mégha egy maroknyi földet is. Ez a gondolat vezérelt mikor belefogtam a Pitypangkoszorú papírra vetésébe. Nem regénynek szántam — azzá kerekedett Úgy tűnik, az emberek nagyrésze a múltat mostohán, lefitymálóan kezeli, pedig a jelen a múltban gyökerezik, abból nő ki. Fatvainkban a háború előtti generáció egyik lábbal még a múlthoz tapad, míg a másikkal a jelenben lépked. A fiatalok döntő többségének a múlt afféle kitaláció, mese, sőt emlegetésétől egyszerűen felborzolódnak, természetesen, ez nem általános, de nagyon is jellemző. Ezért próbáltam megörökíteni a múlt egy darabját mely nem mese, nem is kitaláció, de nagyon is a szomorú valóságban nyugvó. Úgy gondolom, a múlton nem léphetünk át nem dobhatjuk a hátunk mögé. mint valami fölösleges, szükségtelen rosszat Eldobásra csak az kerüljön, ami gát visszahúzó akadály, de az egészséges szemeket igenis fel kell csipegetnünk; ápolnunk, védenünk kell hagyományainkat népdalainkat népmeséinket, ízes, szép anyanyelvűnket Mikor hazamegyek, nagy öröm számomra szemlélni a gyökeres változásokat, hisz eltűntek a kecés, zsúptetős házacskák, a nyomorszülte egyesek, melyeknek vályogfalai között a földtelen kétkezi munkások, az elszegényedett parasztok szomngtak, nem éppen emberi sorban. Helyette villanegyedek sorakoznak, amerre csak a szem ellát Boldogulásuk felér a csodával. A fiataloknak ez ma már természetes, de az öregszülék szeme félőn villan, mintha a régmesék keltek volna életre, melyekben a jó, lám-lám, csak győzedelmeskedett Ma már nem szőnek, nem fonnak, még tollat is ritkán fosztanak, nincs rá szükség. Régi verítékes életük a múlté, rossz álomnak tűnik. Részemről a múlt szeretete nem nosztalgiából fakad. Zoboralja nekem szülőföldem, húsom, vérem, életemnek egy darabja. Már öt éve, hogy koszorúba fontam a pitypangszálakat, de csak a folyam hátán láttam hányódni, vergődni, őseink kimosott csontjainál, míg a véletlen partra sodorta, hogy megmentse, mielőtt nem késő. A régi paraszti életet kellő ismeretek hiányában valamiféle rózsaszínű ködbe burkolják. Pedig a valóság egészen más képet festett. Ebből a valóságból szerettem volna felvillantani valamit mely tényeken alapul, s nem rózsaszínű ködből kapott Elődeink kemény életet éltek, magukcsinálta törvényeik között, mely akkor így fogalmazódott meg: „Ha földed van, ember vagy, ha nincs, nincstelen koldus!" A százszor áldott és átkozott föld így terpeszkedett tetteikre, cselekedeteikre, ez volt mindenek mozgató rugója, „élet-halálharca", az ármány, a cselszövés szülőanyja. Egyik kezükkel isten lábát markolták, másikkal a fütyköst. Templom és kocsma: két véglet. Egyikben áldoztak bebocsájtásért a paradicsomba, míg a másikban a valóságos nyomorúság ütött tanyát. A regényben ezért szerepe! gyakran a kocsma. Itt kaptak szárnyra a világháborús történetek, adomák, rég feledésbe ment nótákat hajlftgatva gyógyították sebük, épp úgy, mint a tánccal, a „muzsikával", ami feledtette csizmátlan, cipőtlen hagyott lábukat üresen korgó gyomrukat a tehetősek asztalán páváskodó kenyeret, kalácsot melynek ugyan részesei voltak, csak fogyasztói nem. A vén szülék figyelmeztetőül így sápítoztak: „Karácsonykor kalácsot húsvétkor kenyeret, pünkösdkor, csak ha lehet!" De mindenkinek nem lehetett. Tavaszra a gyerekek úgy lesoványodtak, mint a to/lseprő, pergamenszínű arcukból csak mélyen ülő szemük világított, a napsütötte falak tövébe húzódtak, míg a hideg föld pirosra festette mezítelen lábuk, fáradtan döngicsélő legyekként ténferegtek pitvarok, csűrök előtt, és magukformálta sárgolyókkal játszottak. Ha felserdültek, egy nadrágszíjnyi földért elkeltek, mint vásárban az igavonó állat Hol volt ezeknek az embereknek az igazsága ? Kitől kérhették számon elmntott életüket? Az akkori kor testet lelket nyomorított vagy földönfutóvá tett és ha mégis élni akartak, meg kellett békélniök sorsukkal, ezt tették elődeik is. A teli tálért folyt a torzsalkodás, a „többért": átok, szitok, verekedés, veszekedés, felrúgva a tiszta, szép érzelmeket, mely legtöbbjük lelkében csírát bontott de senki nem törődött vele, vagy csak nagyon kevesen. A „föld" lett az úr mindenek felett A regényben nemcsak a tisztaság utáni sóvárgást vágyakozást akartam megmutatni, melyet Juliska és Gergő képviselnek, hanem egy egész falu közösségét, annak vergődését, a sok „miért"-jét a valós életet, melyben jól megfért az ármány, a cselszövés és az álomvilág, a vágy egy jobb, egy teljesebb élet után. Tehát a célom: gondolatébresztés. Az ember nem attól marad ember, ha megfutamodik, vagy hátat fordít szülőfalujának, melyhez ezer szál köti. Az ostoba előítéletekkel szembe kellett és kell nézni, ez a mára is érvényes. Valahová tartozni kell. Ha nem, az ember gyök értélén marad, könnyen kifordul a földből, kezdetét veszi a pusztulás, ami jóvátehetetlen. A becsületesen elvégzett munka döntse el az értékrendet, a besorolást, ne pedig az előítéletek. Ferenczy Anna (nő 15)
