Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-01-06 / 2. szám

miszerint az a nő, aki vezető állást vállal, nem normális. Vagy frigid, s ezzel kívánja hiányérzetét kompenzálni, vagy túltengenék benne a férfihormonok, s dirigálni akar, esetleg olyan veszekedős alkat, akinek kevés a családja, hogy azt ugráltassa, azért még munkatársainak is parancsolni akar.

Az analógiát aszerint vonták meg, férjezett volt-e a nő vagy szabad, illetve elvált. Viszont még mindig tartja magát a vélemény, hogy ha a férfi főnök üt az asztalra, akkor az energikus, ha a női vezető, akkor hisztérikus rohamai vannak.

Hogyan viszonyuljon a beosztottjaihoz? Ha túl kollegiális, baráti — akkor férje unalmas társaságát akarja kipótolni. Ha netán szabad még, így akar partnert „fogni". Ha kimért, akkor viszont tényleg rideg, megközelíthetetlen, „férfias", vagy besavanyodott, beképzelt vezetőnek tarthatják, aki lemondhat arrról, hogy nőként valahol, valaki előtt is esélye legyen, mert mindenképpen tartja magát a férfi-közvélemény, isten ments a vezető állást betöltő nőtől mint társtól, illetve feleségtől.

Összegezve az eddigieket, ha vezetőnek is kezdik „normálisnak" tartani a nőt, nőként nem tekintik „normálisnak", s aki családot, gyermekeket, otthont is kíván hivatása betöltése mellett teremteni magának, az jól meggondolja, vállalja-e a vezető beosztás fokozatait. Mert ha elvállalta, s azután akar nőként társra találni, úgyszólván reménytelen a törekvése.

Jó vezetőnek lenni és rokonszenves nőnek maradni — megoldatlan kérdés."

Ennyi az írás, s az én hozzátennivalóm sem sok, csupán talán még az, hogy disztingválni kellett volna a magány okait életkor, hivatás, iskolai végzettség, munkabeosztás szerint, talán könnyebb lett volna valamiféle kiút lehetőségét felvillantani, mint így. A haszon, vélem, csak annyi, hogy amíg úgy érezhettük vitázunk, beszélgetünk egymással, nem voltunk anynyira egyedül.

„Összkomfortos magány"

^családi kör

Egyedül

_ VITA —

Sokat gondolkodtam, hogy bekapcsolódjam-e a vitába, de Ádám „barátom" arra késztetett, hogy kiálljak a női nem mellett.

Hát kedves Ádám! Semmi téren nem adok önnek igazat. Nemcsak a férfiak, a nők is társ után vágynak. S ha még nem figyelte volna meg, akkor én hívom fel a figyelmét, hogy a nők pár évvel idősebb társat keresnek, nem sokkal fiatalabbat, mint ezt a férfiak teszik. Egy negyven év körüli nő, akit 2—3 gyerekkel egy húszéves lányért hagyott el a férje, még akarhat boldog lenni, joga van ahhoz, hogy örömét, bánatát valakivel megossza, bármennyire ellenzi is ön. Mert ne feledje, hogy ez a nő is volt fiatal és szép. Hogy idősebbnek néz ki a koránál? Ebben a férje is hibás lehet, aki mellett jó néhány esztendeig a házvezetőnő szerepét töltötte be.

És ne feledje el, kedves barátom, hogy a kerék le is annyit megy, mint fel. Az a férfi, aki fiatal lányt választott tíz év múlva már öreg, míg a nő továbbra is vonzó marad. És majd akkor fordulhat a kocka. A férfi marad egyedül és, hogy az ön soraiból idézzek, „házvezetőnőt" fog keresni, nem „élete nagy szerelmét".

S még annyit, hogy minden embernek joga van a boldogsághoz, legyen az nő vagy férfi, elvált vagy özvegy, mert egyedül sivár az élet.

Jelige: Éva

Bosszant némely levélnek a hangja. Itt ne tanítgasson senki. Ehhez a témához csak azok szóljanak hozzá, akik valóban egyedül vannak. Nem szabad úgy nyúlni a témához, hogy lám, én így és igy csináltam, pedig ... Ilyenkor a példák nem segítenek, inkább bántanak, sőt sértenek is. És nem szabad öntelten leinteni az idősebbeket vagy Lollobrigidával összehasonlítani őket. S aki a teremtő magányt választotta, ám legyen, de öt, ha elesik, ki emeli fel? Én nem tudom, hogy pozitív vagy negatív-e az én egyedüllétem, csak azt tudom, hogy egyedül vagyok. És ez fáj.

Dicsérendőnek tartom, hogy a Nő elindította ezt a vitát, csak attól félek, hogy a korkülönbségek miatt eredménytelen lesz. Pedig mint idősebb férfi, nagyon örülnék minden kis eredménynek. Várom a következő hozzászólásokat. Legszívesebben Ady egy mondatát választanám jeligének: „sze-Cnöio)

retem, hervadva, ha vágynak a nőket". De ez hosszú, legyen akkor

„Remény"

Sokáig nem tudtam dönteni, érdemes-e hozzászólni ehhez a vitához, amelyről az az érzésem, hogy falra hányt borsó, hiszen mindenki mondja a magáét, de változtatni ezáltal nem fog sem a saját helyzetén, sem másén. Akinek olyan szerencséje van, hogy véletlenül jól választott, s tartós, harmonikus a házassága, az nem értheti meg a többi embert: a nehezebben alkalmazkodót, az igényesebbet, azt, aki nem tud — vagy nem akar — mindenben alkalmazkodni, s ezért felbontja a házasságát, vagy nem vállalja az életközösséget, az olyan emberrel, aki gátolná személyisége kibontakozásában, hivatása teljesítésében.

Véletlenül a kezembe került egy egyszerű, de népszerű magazin, amelyben az alábbiakat olvastam:

„Lassan kimegy a divatból az a nézet.

Borzi László felvétele