Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-08 / 11. szám
^családi kör Talán másoknak is feltűnt már, hogy az utóbbi években, évtizedekben valahogy megváltoztak a nagyszülők. Mintha testben és lélekben egyaránt megfiatalodtak volna. A mai középkorúak emlékezetében még ősz bajuszé nagyapó él, aki kockás posztó papucsba bújtatott lábbal üldögél a kályha mellett, és el-elbóbiskol ebéd után. Nagyanyó is fehér hajú, tipegős öreg, aki télire illatos birsalmasajtot tesz el, és titokban megtanítja a miatyánkra unokáját. Ugye, milyen özönvíz előttinek látszik mindez? Az Egészségügyi Világszervezet legfrissebb adatai szerint az európai nők és férfiak több mint háromnegyede első unokája születésekor mindössze 40—50 esztendős. A nagymamák mintegy 10 százaléka 40 év alatti. Aktív dolgozó emberek, akik élik a maguk életét, divatosan öltözködnek, szabad idejükben szórakozni, utazni járnak. Az elözvegyült vagy elvált fiatal nagyszülők pedig általában jóval több időt fordítanak újabb partnerkapcsolatok kiépítésére, mint unokáikra. A negyven-egynéhány éves asszony szőkíti a haját, fodrászhoz jár. tetszeni akar, legkevésbé sem adta föl női mivoltát, így lényegében elutasítja a régi értelemben vett hagyományos nagymamaszerepet. Az unoka az ő számára inkább kuriózum, nemigen tud mit kezdeni vele. Olykor eldicsekszik a fényképével, a lelke mélyén szereti persze, drága ajándékokkal halmozza el, ám egy-két órán túl már nem kér a nagyszülőségből. Titokban kicsit attól tart, vajon nem öregíti-e őt a korai kis jövevény. Az igazi, a hagyományos értelemben vett nagyanyó, nagyapó, egyre több családnál „hiánycikk” Erre a tényre figyelt föl az a pszichológus, aki megállapította: „A gyerek életéből, mióta nincsenek nagycsaládok, hiányzik az a felnőtt, aki türelmesen figyel rá, sohasem rohan, nem agyonhajszolt, mindig vigasztal és oltalmaz, s olykor mindkét szemét behunyhatja akkor is, amikor a szülőknek szigorúaknak kell lenniük. Sajnos, egyre kevesebb gyerek nő fel ilyen szerető nagyszülő mellett: a lakások manapság szűkek ahhoz, hogy több nemzedék kényelmesen együtt élhessen benne, s ha kényszerűségből mégis így alakul, a közös háztartás leginkább a konfliktusok melegágya.” Bizony ha a családok egy fedél alatt élnek, fiataloknak. idősebbeknek jóval több türelemre, önfegyelemre van szükségük. Rossz napjaik nemcsak a szülőknek, hanem a nagyszülőknek, sőt az unokáknak is lehetnek. Elképzelni se jó, micsoda családi „frontátvonulást” okoz, ha ezek a napok véletlenül összejönnek. A fiatal, még aktív nagyszülő gyakran érzi magát áldozatnak. Esetleg még élnek a saját szülei is, akikhez — mint gyermeknek — természetesen alkalmazkodnia kell. Ám gyermeke már maga is szülő, saját elképzelései szerint akar élni, és neki a nagyszülőnek ezt is tiszteletben kell tartania. Ekkor következik az „és velem ki törődik, és rám ki van tekintettel” jellegű panasz, amelynek a mélyén rendszerint nem kis igazság rejlik. Mert a legbájosabb unoka is halálosan fárasztó tud lenni a nagyszülő számára az állandó együttélés során. A gyerek pedig gyerek. Csecsemőkorában gyakran vé(nils) Az a drága NAGYI! gigbömböli az éjszakát, ilyenkor többnyire a jó nagyinak esik meg rajta a szíve; és dajkálja, teáztatja a kicsit, aki ezek után már menetrendszerűen folytatja az üvöltést. Később se jobb a helyzet, a kicsi rajcsúrozik, akaratoskodik, mindent összeken. lerámol, tele van vele a lakás, egy percre sem lehet nyugodni tőle. Ráadásul, ha a nagymama közbelép, segíteni akar, a fiatalok gyakran letorkolják: „Ha a gyereket megbüntetjük, a mama se dédelgesse: számtalanszor megmondtuk, hogy ne vegyen neki fagylaltot, mert megfájdul a torka, de csokoládét se, mert nem lesz étvágya, és elromlik a foga, és ne mesélje neki a Jancsi és Juliskát, mert a gyerek majd félni fog a boszorkánytól, és egyáltalán, hogy jön hozzá a mama, hogy titokban aláírja annak a pemahajdemek az intőjét.” Talán kár is folytatni. A szöveg ebből vagy abból a nézőpontból kinek-kinek nyilván ismerős. Akárhogy van is, adódik azért egy-két dolog, ami a lehetőség szerint konfliktusmentes szülő — nagyszülő viszony alappillére, más szóval a nagyszülőség ábécéje lehetne. Tehát: Mindenekelőtt: az unoka nem a nagyszülő tulajdona. Egy kis lény, a gyerek gyereke, amolyan enyém, mégsem az enyém, akit lehet szeretni, dédelgetni. akivel lehet játszani, hancúrozni, ám akit végül is mégiscsak a szülők gondja fölnevelni. Éppen ezért rájuk kell bízni, milyen módon akarják gyereküket nevejni. Lehet, hogy a nagyinak nem tetszik, hogy a kicsi a szüleit nem papának, mamának, hanem Andrisnak meg Katinak szólítja — mégse tegyen rá megjegyzést. Csakúgy, mint arra se, ha a másfél éves unokát háti gyermekhordozóban magukkal viszik a Balatonra kempingezni, ahelyett, hogy a nagymamára bíznák. Általános szabály: a nagyszülő csak akkor segítsen. csak akkor adjon tanácsot, ha ezt kérik, igénylik tőle. Nyilván tapasztaltabb, hisz ő már nevelt föl gyermeket, a fiatalok pedig még csak „tanuló szülők”. Mégsem biztos, hogy mindig a nagymama tudja jobban; mit kell tenni. (Egy nagymama és meny között például azért került kenyértörésre a dolog, mert a fiatalasszony nem engedte, hogy az anyósa olyan fürdővízben mosdassa az unokát, amelybe előzőleg egy nyers tojást és két kanál tejfölt kevert. Ő azt állította, hogy fia atlétatermetét a fürdővizébe kevert tojásnak és tejfölnek köszönheti. ..Márpedig az én gyerekemet nem fogja bepanírozni senki” — így a menyecske.) A nagyszülő rajongva szereti unokáját, mindennel elhalmozná, szíve szerint. Aranyszabály: az ajándékvásárlást előzőleg tanácsos a szülőkkel is megbeszélni. Az unoka néha panaszkodik a szülőkre, az iskolára, más egyébre a nagyinak. Ilyenkor meg kell hallgatni, vigasztalni, védeni kell. de soha nem tanácsos cinkosságot vállalni vele: „Csak anyád meg ne tudja, legyen a mi titkunk.” A nagyszülő dolga akkor lenne a legkönnyebb, ha unokája apja és anyja egyaránt a saját édes gyereke volna. Sajnos, nem lehet ellene tenni, hogy az egyik szülő vő, vagy meny legyen. Ha pedig egy nagyi arra kezd gondolni, hogy az unoka az akaratosságát, a szemtelenségét, a hazudozó hajlamát vajon kitől örökölte, még gondolatban se jusson el addig: „Mintha a vejemet látnám!” Azért ebben a konfliktusoktól terhes, zajló világban is van néhány szerencsés gyerek, aki olyan idős felnőtt társaságában élhet, akinek mindig van ráérő ideje, hogy türelmesen végighallgassa; aki csak őrá figyel, aki nem szidja, hanem vigasztalja, ha rossz jegyre felel, és biztatja, hogy legközelebb majd kijavítja; aki bölcsen érti már az élet mélyebb összefüggéseit, és tudja, a boldogsághoz, a boldoguláshoz a kitűnő bizonyítványnál olykor többet ér a jókedély, a humorérzék, a szeretetre méltó természet vagy a szerencse. Őt napjainkban nem annyira nagyinak hívják, hanem inkább dédinek. BEDECS ÉVA
