Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-03-01 / 10. szám
V r vendégünk „S ki viszi át.. Emberközelség? Valóságközelség? Tudatosan vallott, és megsejtett eszmények közelsége? Egyeztetésükből születik az új magatartásforma, amely sohasem nélkülözi a sajátosat, a nemzetiből fakadó fiziognómiát? Kétséges érvényű válaszok homályos áramlataiban, a bizonytalanság lápjaiban, sírásközeiben feladható-e a közösség? Feladható-e szerelem, szülő, barátság? Nyelvünk alatt kővel mondhatunk-e édeset? Vagy fontosabb és pontosabb, ha érdeset...? A könnyed hangváltás a kontárszínész sajátja-e, vagy kényszerűségből a jó színész is színeváltozóan él? Kényszerközelség? Szellemi környezetszennyezés? A váratlanul megszakadó nevetés milyen híradássá üszkösödik? Hagyomány-e, amit a kontár emel azzá? Az igazi hagyományok kiadós tiprása zúzmaraközelség-e? Vagy csak a ripacskodás közömbössége? Gyávaságközelség? Butaságközelség? A konjunktúrakritika lelöheti-e azokat, akik az igazságok ultrahangjait is fölfogják? Az érzékenység közelsége? Közösségközelség? Hiányközelség? Szeretetközelség? A közérdeklődés, a nyugtalan célratörés minek a közelsége? Kiss Ágnes kérdései ezek, amelyeket mindenkor másként, más-más árnyalatba helyez, hogy társaival együtt önmagát is mindig felülvizsgálat alá vesse. S mert a Thália Színpad színésznőjéről van szó, el kell mondani, tévedés lenne azt hinni, hogy felülvizsgálatainak indítékát csupán az újonnan reá bízott szerep szabja meg. Az is, természetesen, de lelki s tudati hadmozdulatait, idegpusztító magánemberi feszültségei mellett, legerőteljesebben a közös életérzésben mutatkozó változások determinálják. Ami ugyancsak természetes, hiszen: színész. Tehát nem csupán az egyéni, hanem a közösségi küzdelmekben is meg kell mártóznia. S amennyire hiteles színpadilag, annyira, tudatosan vagy öntudatlanul, részt is vállal azoknak az erőknek a mozgatásából, amelyek befolyásolják életérzéseink társadalmi motivációit. Jómagam sem tudom, közel évtizedes ismeretségünk hányadik párbeszéde után írom e sorokat, de ez kevésbé lényeges. Fontosabb, hogy a közösségben gondolkodó Kiss Ágnes portrévázlatához Petőfivel közelítsek — Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. — hiszen a jellemvonás rajzolatának egyik alaprétegeként kell tekinteni e sorokat, ugyanis donkihótésnek vélhető hadakozásaiban nagyon ritkán él a bólogató jóváhagyás lehetőségével. Többnyire a közösségi gondok körbejárásának, megoldásának szándéka és hogyanjai buknak föl belőle. Aggodalom a mélyen emberi közösségért, a mélyen emberi színházért, a közönséget nem lekezelő, hanem méltó szellemi partnernek tartó, azaz minden mozzanatában emberi előadásokért. Kur Kiss Agnes fárűzö indulata mindig azok ellen fordul — mégha olykor-olykor vissza is szorittatik, hogyha kívül nem, legalább bévül birkózzon a pontos egyéni és közösségi önértékelés gátlóival —, akik klisémondataikkal, rutinjukkal „azt hirdetik nagy gonoszán ..." Ám bízik abban, tizennyolcadik esztendejében ezért is szeretett volna néprajzos lenni, hogy a közösségnek, tágabb valóságunknak nemcsak történelmi, közösségi múltja és tudata, de pszichikuma is gondoskodik majd az igazabb értékrendek fölserkentéséröl. A néplélek erejébe vetett hitéről első hivatásos bemutatkozását követően, Gyurkó László A búsképű lovag bemutatója után is beszélt. S most újra, a kassai (Kosice) szoba-konyhás lakásban, miközben e régvolt előadás műsorfüzetét lapozgatja. Kedveli, mert sok benne a vers, a kisesszé, a képzőművészet, s mert e sokféleség legbensöbb értékrendjének univerzumában mégis egybefonódik. A mára harmincéves Magyar Területi Színház kétszázadik, határon innen és határon túl egyaránt érdembeli visszhangot keltő jubileumi előadása volt ez. És a jeles költőnk, Gál Sándor Mesét mondok, valóságot című szociografikus ihletésű könyvében megrajzolt mátyusföldi faluból elinduló leány, öt színésztársával a képmezöben, egyszerre a Moszkvától Londonig ismert és jegyzett budapesti Színház című folyóirat címlapjára került. Mégsem vált önimádatban tévelygővé, ripacskodó kizárólagossággá, aminek mindenkori eredménye az erőszak, de megmaradt annak az önmagát a súlyos helyzetekben is látni és meghatározni igyekvő lénynek, akinek hovatartozása erkölcsi jogosultságát azért nem kellett sosem kétségbe vonni, mert magatartásának időszerűsége felett mindig — mégha olykor ösztönösen is — kérdőjelet lebegtetett És a magánember? Hogyan látom Kiss Ágnest, a magánembert? Ágit, a lányt, aki teljes életre vágyik. Aki mindent tudni, megismerni akar. Akinek közösségi küzdelmeiben oly mértékben van jelen az egyéni vívódás, mint magánemberként megtett útjainak, véghezvitt tetteinek számbavételében a szigorúság és a kegyelem. Erről is vallott. Egyrészt a színpadon. Aki látta őt A búsképű lovagban, Örkény Kulcskeresökjében, Gágyor Péter Szélkötö Kalamonájában, Tóth László Az áldozat című drámájában, tanúmmá szegődhet, hogy a benne rejtezkedő emberi én-ekről szólt. Nemegyszer vallott, Petőfi fentebb idézett négy sorát szinte folytatva, Nagy Lászlóval — Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! — mintha annak kifejtéseként, hogy a közösség ritkán választható el az éntől, ám az énnek mégis vannak a történelmitársadalmi kötődésektől és meghatározottságoktól független vajúdásai. Egy kéz közelsége. Érintésközelség. A tárgyak csendje. A vánkos susogása. A színek szorítása. Szeretet-bama, barátság-zöld, szerelem-piros. Az együttélés mélyebb, kockázatosabb áramlataiban pedig, ahol már nincs kitérő, ahol sem lelkiismeretünk, sem zsigereink nem fedezet már, az én próbatételeinek talán leggyönyörűbb és legkegyetlenebb színterén olyan küzdelmeket vívunk, amelyekben hulltunkban is új világokat teremtünk. E benső tájakhoz, belső világának ellentmondásaihoz is közösségi tapasztalásai felől közelit. Mondja, kéri, nézzem a szlovákiai magyar színésznő sorsát. Nézzem kiteljesedésének lehetőségeit. Sem film, sem több színház, lényegében sem rádió sem televízió, s a kivétel mintha az állapotot erősítené. Aztán arra kér, lássak másként. Nézzem azokat, akik férjhez mentek, s azokat, akik harmincon túl már nem is mondják, hanem — bőrükkel hordják a magányt. E magányt a művészi kiteljesedés szűk lehetősége is feszíti, ezért olykor-olykor a próbán, a színpadon, társaságban is velőt szoríthat. S olyankor hiába az elhivatottság érzete, közösségi gondolkodásunk emelkedettségéből mihaszna legyintünk eltussolóan magánemberi sorsunkra, vagyunk csak hús és vér, vagyunk biológia és lélek, vagyunk mégiscsak önmagunk próbatétele. Nincsen kitérő. S miután a Maratoni szoborhoz viszonylag közeli szoba-konyhás lakásban ki tudja hányadszor újramondjuk e dolgainkat, fölkacagunk. Vagy inkább fölvijjogunk. Mert ahogy mondatról mondatra haladtunk a körülöttünk sötétedő gazban, egyre világosodott a tájék. Végül is: Áginál is, mint minden művészembernél, annyi fontos az életből, amennyit átmenthet művészetébe. Persze, ezt hangosan sosem fogalmazta meg, de életvitelével ezt írja. Amikor a házasságról mint intézményről beszél, akkor is az önmegvalósítás fókuszán át monologizál. Bár egyelőre egyedül él, a család kétségkívül benne is a magasabb értékek közé tartozik, hiszen mint kisközösség, a nemzet alapja, az pedig a szellemi értékek foglalata. Csakhogy azt is tudja, az értékek tartománya többkiterjedésü. S bár az anyagi az alacsonyabb értékek közé sorolandó, a személyiség fölös küzdelmeket vív, ha a szükségesnél kevesebb jut belőle. E ténytől működő felelősségérzetével latolgatja a családalapítás esélyeit. Ági mintegy másfél ezer koronát kap kézhez havonta. Ebből lakást tart fenn, étkezik, öltözködik, könyveket, lemezeket vásárol. Hogy az anyagi helyzet erősen rányomja bélyegét az emberi tudatra, a szociális helyzet módosulása a tudathelyzet módosulására, erről ugyancsak többszörös párbeszédet folytattunk. Mert Ági nemcsak a színpadon, magánéletében is híve az árnyaltabb képalkotásnak. Összképet árnyaló ellenvetéseivel pedig nemegyszer önmagát veszi célba. Mert önmagához a legszigorúbb, a legkeményebb. Ám erről nem szól soha. Amikor a szigorúság mint az értékőrzés egyik feltétele szóba került, gyanúsan mosolygott. Mintha ráérzett volna arra, hogy az értékőrzés gyanús szókapcsolat. Félrevezető. Ugyanis sem a színháznak, sem a színésznek, sem a családnak, sem az egyénnek nem az érték fönntartására, megőrzésére, hanem a mindennapi újraalkotásra kell felkészültnek lennie. Különben állandóan a zúzmarásodás veszélye fenyeget. S nemcsak a közösségben gondolkodó Kiss Ágnes, de az önmegvalósítás módozatait szüntelen kutató Ági is tudja, hogy a különböző értékrendek fönnmaradásához és megújulásához az állandó változás az egyetlen biztosíték. SZIGETI LÁSZLÓ
