Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1983-03-01 / 10. szám

V r vendégünk „S ki viszi át.. Emberközelség? Valóságközelség? Tu­datosan vallott, és megsejtett eszmények közelsége? Egyeztetésükből születik az új magatartásforma, amely sohasem nélkülö­zi a sajátosat, a nemzetiből fakadó fiziog­­nómiát? Kétséges érvényű válaszok homá­lyos áramlataiban, a bizonytalanság lápja­iban, sírásközeiben feladható-e a közös­ség? Feladható-e szerelem, szülő, barát­ság? Nyelvünk alatt kővel mondhatunk-e édeset? Vagy fontosabb és pontosabb, ha érdeset...? A könnyed hangváltás a kon­társzínész sajátja-e, vagy kényszerűségből a jó színész is színeváltozóan él? Kényszer­közelség? Szellemi környezetszennyezés? A váratlanul megszakadó nevetés milyen híradássá üszkösödik? Hagyomány-e, amit a kontár emel azzá? Az igazi hagyományok kiadós tiprása zúzmaraközelség-e? Vagy csak a ripacskodás közömbössége? Gyá­vaságközelség? Butaságközelség? A kon­junktúrakritika lelöheti-e azokat, akik az igazságok ultrahangjait is fölfogják? Az érzékenység közelsége? Közösségközel­ség? Hiányközelség? Szeretetközelség? A közérdeklődés, a nyugtalan célratörés mi­nek a közelsége? Kiss Ágnes kérdései ezek, amelyeket mindenkor másként, más-más árnyalatba helyez, hogy társaival együtt önmagát is mindig felülvizsgálat alá vesse. S mert a Thália Színpad színésznőjéről van szó, el kell mondani, tévedés lenne azt hinni, hogy felülvizsgálatainak indítékát csupán az újonnan reá bízott szerep szabja meg. Az is, természetesen, de lelki s tudati had­mozdulatait, idegpusztító magánemberi feszültségei mellett, legerőteljesebben a közös életérzésben mutatkozó változások determinálják. Ami ugyancsak természe­tes, hiszen: színész. Tehát nem csupán az egyéni, hanem a közösségi küzdelmekben is meg kell mártóznia. S amennyire hiteles színpadilag, annyira, tudatosan vagy öntu­datlanul, részt is vállal azoknak az erőknek a mozgatásából, amelyek befolyásolják életérzéseink társadalmi motivációit. Jó­magam sem tudom, közel évtizedes isme­retségünk hányadik párbeszéde után írom e sorokat, de ez kevésbé lényeges. Fonto­sabb, hogy a közösségben gondolkodó Kiss Ágnes portrévázlatához Petőfivel kö­zelítsek — Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. — hiszen a jellemvonás rajzolatának egyik alaprétegeként kell tekinteni e sorokat, ugyanis donkihótésnek vélhető hadakozá­saiban nagyon ritkán él a bólogató jóvá­hagyás lehetőségével. Többnyire a közös­ségi gondok körbejárásának, megoldásá­nak szándéka és hogyanjai buknak föl belőle. Aggodalom a mélyen emberi kö­zösségért, a mélyen emberi színházért, a közönséget nem lekezelő, hanem méltó szellemi partnernek tartó, azaz minden mozzanatában emberi előadásokért. Ku­r Kiss Agnes fárűzö indulata mindig azok ellen fordul — mégha olykor-olykor vissza is szoritta­­tik, hogyha kívül nem, legalább bévül birkózzon a pontos egyéni és közösségi önértékelés gátlóival —, akik klisémonda­taikkal, rutinjukkal „azt hirdetik nagy go­noszán ..." Ám bízik abban, tizennyolca­dik esztendejében ezért is szeretett volna néprajzos lenni, hogy a közösségnek, tá­­gabb valóságunknak nemcsak történelmi, közösségi múltja és tudata, de pszichiku­ma is gondoskodik majd az igazabb érték­rendek fölserkentéséröl. A néplélek erejé­be vetett hitéről első hivatásos bemutat­kozását követően, Gyurkó László A búské­pű lovag bemutatója után is beszélt. S most újra, a kassai (Kosice) szoba-kony­­hás lakásban, miközben e régvolt előadás műsorfüzetét lapozgatja. Kedveli, mert sok benne a vers, a kisesszé, a képzőmű­vészet, s mert e sokféleség legbensöbb értékrendjének univerzumában mégis egybefonódik. A mára harmincéves Ma­gyar Területi Színház kétszázadik, határon innen és határon túl egyaránt érdembeli visszhangot keltő jubileumi előadása volt ez. És a jeles költőnk, Gál Sándor Mesét mondok, valóságot című szociografikus ihletésű könyvében megrajzolt mátyusföl­­di faluból elinduló leány, öt színésztársá­val a képmezöben, egyszerre a Moszkvá­tól Londonig ismert és jegyzett budapesti Színház című folyóirat címlapjára került. Mégsem vált önimádatban tévelygővé, ri­­pacskodó kizárólagossággá, aminek min­denkori eredménye az erőszak, de meg­maradt annak az önmagát a súlyos hely­zetekben is látni és meghatározni igyekvő lénynek, akinek hovatartozása erkölcsi jo­gosultságát azért nem kellett sosem két­ségbe vonni, mert magatartásának idő­szerűsége felett mindig — mégha olykor ösztönösen is — kérdőjelet lebegtetett És a magánember? Hogyan látom Kiss Ágnest, a magánembert? Ágit, a lányt, aki teljes életre vágyik. Aki mindent tudni, megismerni akar. Akinek közösségi küz­delmeiben oly mértékben van jelen az egyéni vívódás, mint magánemberként megtett útjainak, véghezvitt tetteinek számbavételében a szigorúság és a ke­gyelem. Erről is vallott. Egyrészt a színpa­don. Aki látta őt A búsképű lovagban, Örkény Kulcskeresökjében, Gágyor Péter Szélkötö Kalamonájában, Tóth László Az áldozat című drámájában, tanúmmá sze­gődhet, hogy a benne rejtezkedő emberi én-ekről szólt. Nemegyszer vallott, Petőfi fentebb idézett négy sorát szinte folytat­va, Nagy Lászlóval — Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra! — mintha annak kifejtéseként, hogy a közösség ritkán választható el az éntől, ám az énnek mégis vannak a történelmi­társadalmi kötődésektől és meghatáro­zottságoktól független vajúdásai. Egy kéz közelsége. Érintésközelség. A tárgyak csendje. A vánkos susogása. A színek szorítása. Szeretet-bama, barátság-zöld, szerelem-piros. Az együttélés mélyebb, kockázatosabb áramlataiban pedig, ahol már nincs kitérő, ahol sem lelkiismere­tünk, sem zsigereink nem fedezet már, az én próbatételeinek talán leggyönyörűbb és legkegyetlenebb színterén olyan küz­delmeket vívunk, amelyekben hulltunkban is új világokat teremtünk. E benső tájak­hoz, belső világának ellentmondásaihoz is közösségi tapasztalásai felől közelit. Mondja, kéri, nézzem a szlovákiai magyar színésznő sorsát. Nézzem kiteljesedésé­nek lehetőségeit. Sem film, sem több színház, lényegében sem rádió sem televí­zió, s a kivétel mintha az állapotot erősíte­né. Aztán arra kér, lássak másként. Néz­zem azokat, akik férjhez mentek, s azokat, akik harmincon túl már nem is mondják, hanem — bőrükkel hordják a magányt. E magányt a művészi kiteljesedés szűk le­hetősége is feszíti, ezért olykor-olykor a próbán, a színpadon, társaságban is velőt szoríthat. S olyankor hiába az elhivatott­ság érzete, közösségi gondolkodásunk emelkedettségéből mihaszna legyintünk eltussolóan magánemberi sorsunkra, va­gyunk csak hús és vér, vagyunk biológia és lélek, vagyunk mégiscsak önmagunk próbatétele. Nincsen kitérő. S miután a Maratoni szoborhoz viszonylag közeli szo­­ba-konyhás lakásban ki tudja hányadszor újramondjuk e dolgainkat, fölkacagunk. Vagy inkább fölvijjogunk. Mert ahogy mondatról mondatra haladtunk a körülöt­tünk sötétedő gazban, egyre világosodott a tájék. Végül is: Áginál is, mint minden művészembernél, annyi fontos az életből, amennyit átmenthet művészetébe. Per­sze, ezt hangosan sosem fogalmazta meg, de életvitelével ezt írja. Amikor a házas­ságról mint intézményről beszél, akkor is az önmegvalósítás fókuszán át monologi­­zál. Bár egyelőre egyedül él, a család kétségkívül benne is a magasabb értékek közé tartozik, hiszen mint kisközösség, a nemzet alapja, az pedig a szellemi értékek foglalata. Csakhogy azt is tudja, az érté­kek tartománya többkiterjedésü. S bár az anyagi az alacsonyabb értékek közé soro­landó, a személyiség fölös küzdelmeket vív, ha a szükségesnél kevesebb jut belő­le. E ténytől működő felelősségérzetével latolgatja a családalapítás esélyeit. Ági mintegy másfél ezer koronát kap kézhez havonta. Ebből lakást tart fenn, étkezik, öltözködik, könyveket, lemezeket vásárol. Hogy az anyagi helyzet erősen rányomja bélyegét az emberi tudatra, a szociális helyzet módosulása a tudathelyzet módo­sulására, erről ugyancsak többszörös pár­beszédet folytattunk. Mert Ági nemcsak a színpadon, magánéletében is híve az ár­nyaltabb képalkotásnak. Összképet árnya­ló ellenvetéseivel pedig nemegyszer ön­magát veszi célba. Mert önmagához a legszigorúbb, a legkeményebb. Ám erről nem szól soha. Amikor a szigorúság mint az értékőrzés egyik feltétele szóba került, gyanúsan mosolygott. Mintha ráérzett volna arra, hogy az értékőrzés gyanús szókapcsolat. Félrevezető. Ugyanis sem a színháznak, sem a színésznek, sem a csa­ládnak, sem az egyénnek nem az érték fönntartására, megőrzésére, hanem a mindennapi újraalkotásra kell felkészült­nek lennie. Különben állandóan a zúzma­­rásodás veszélye fenyeget. S nemcsak a közösségben gondolkodó Kiss Ágnes, de az önmegvalósítás módozatait szüntelen kutató Ági is tudja, hogy a különböző értékrendek fönnmaradásához és megú­julásához az állandó változás az egyetlen biztosíték. SZIGETI LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents