Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-02-22 / 9. szám
BARABÁS TIBOR Rákóczi hadnagya De János mégsem álmodott, nem foszlott szét semmi. Igaz, a generális itt van a valóságban. Hisz most nyerített a „Szellő”. Igaz, hogy Réthén van, hisz nyikorog már a deszkaajtó, most is majd kidőlt... Itt a ház, a kis konyha, a nyílt tűz. itt a kis földes szoba, Bottyánnak. Jánosnak is mélyen le kell hajolnia, nehogy a szemöldökfába verje a fejét. . . Igaz az is, hogy előtte áll Anna, szépségtől, boldogságtól ragyogón. Egy nagy kék masni — Bottyán ládájából — van a hajában, olyan így, mint egy tarka pillangó. De most nem röppensz el Jánostól, szerelem játszi, kedves pillangója. Bornemisszái nem lett volna Bornemissza, ha most is az illendőséget mérlegelte volna. — Anna! Édes Anna! — kiáltotta. — János. Jánosom! Csakhogy megvagy, csakhogy itt vagy! — kiáltotta Anna is. A nagy ölelésben, a csókok között elfulladtak a szavak. De minek ide beszéd. Bíró néni szorongva törölte az ócska széket a generális alá . . . — Ekkora tisztesség ... A generális megadta a módját: — Bottyán János vagyok, Bornemissza fiam felkért násznagya. Lyánykérőbe jöttem a házhoz, szokás és illendőség szerint. Julis néni a kezét tördelte. Nem is arra felelt, amiről beszéltek: — Szűzanyám, rendetlen az udvar, a kokast kergettem. János visszafordult Anna öleléséből: — Generális uram, az én kedves mátkám ... — Látom, fiam. szép lyány, jó lyány, érdemes lyány. Légy boldog véle. — Julcsa néne, feleljen már a fögenerális úrnak — igazgatta a kátyúba jutott lánykérést János. (Hiába, esetlenül történik, ha nincs férfi a háznál.) — Odaadom én, generális uram, ha mán kérik, hogyne adnám. Én ne adnám Annát tenéked, édes fiam? S amíg Julcsa néni motyog, szabadkozik. Anna a kebléből elővesz valamit: a jegykendőjét. — Visszaadom, mert tudom, hogy ellopták tőled. De most már megőrizd, mert ez biztatott engem, hogy élsz és látlak még ... Az Inczédi-kastélyban volt az esküvői lakoma. Bottyán János adta. ő volt a gazda, vendéglátója az egész falunak, az egész seregnek. A porciókat kiadó strázsamester szigorú parancsot kapott. Csapra verni száz hordó bort, tíz ökröt megsütni, bárányhús, csibe, boíjú elegendő légyen, mézeskalácsot is süssenek halomszámra. A lakodalmi asztal mellett a nagy poharazásban a tánc. a zeneszó mellett két arc borult el szinte egyszerre, Bomemiszszáé és Vak Bottyáné. János előtt, amint az asztal alatt Anna kezét fogta, és a vágy árama futkosott rajtuk át meg át. egyszerre megjelent Fekete Mihály, és szutykos pipáját a szája szélén lógatva, cinkosan rámosolygott. Bottyán János képe is elborult, mert Anna édes arca. rejtett, bujkáló vágyódása szeme elé idézte elholt, érette holt, ringó járású, fejedelmi szép feleségét... Mert emlékek közt él az, aki hű, mert nem tud felejteni, aki szeretni tud ... A házban, ahol von Hallstadt és Pichler ezredes tanácskozott nemrég, tetőpontjára hágott a vigalom. Hát még a kertben. Bottyán a magasra csapó vidámságban észrevétlen felállt, és így szólt Jánoshoz: — Eridj, fiam, vidd az asszonyt, ölelj, szeress. mert holnap délelőtt indulunk, északnak. Trencsén* alá vár minket a nagyságos fejedelem! János és Anna nyomban eltűntek, nem törődött velük senki. Részeg, éneklő katonák kötölőzködtek velük az úton. Kimondták, amit gondolnak. Ők pedig végigfutottak a falun, kéz a kézben, be az udvarba. Be a szobába. Együtt vannak, végre együtt és igazán . .. Adj nekik boldog éjszakái; erőt a harchoz, vigaszt a vereséghez, te világbíró, hűséges szerelem. - vége -Az ellopott kisfiú Erzsébetet látogatásra invitálták. Maga sem értette, hogy miért csupán a negyedik, vagy az ötödik meghívást fogadta el. Pedig rokonszenves volt az ifjú házaspár. Ugyanazon az egyetemen tanultak, mint ö. — Feltétlenül gyere el hozzánk — mondta Alena. — Pompás vidéken lakunk... Zord és szép vidék... Hóval, széllel, éjszakai farkasüvöltéssel... Majd meglátod... Erzsébet vonatra szállt Amíg a menetjegyével bíbelődött vagy a behavazott tájat figyelte, de később is, megbotránkozott azon, hogy vissza akarta utasítani a látogatást — Először is — mondta később A/enának —, azért maradtam volna otthon, mert aligha viszonozhatom e vendéglátást Szlovákia, a Csallóköz túlzottan messzire van , innen... — Csekélység... — nevetett Alena, de a nevetésébe vegyült valami ama bizonyosságból, hogy Erzsébet mindenképpen feszélyezetten érezte magát. A dialógusok el-elakadtak. Majd mindhárman úgy emlékeznek e napra, s az együtt töltött estére, hogy félresikerült volt. „Jobb elfeledni..." A pazarul berendezett kertes ház halijában üldögéltek, kandalló-közeiben. Drága cigarettát szívtak. Iddogá/tak. Kinn tombolt a hóvihar. A sarokban — szótlanul — három-négy év körüli kisfiú játszadozott. Szőke, kissé sápadt vékonyka gyermek volt. Erzsébet úgy vélte, a fiúcska nem a házaspáré. A gyerekhez bújt. a játékocskáit rendezgette, beszélgetni akart vele, de Fricek nem válaszolt — Nem tudsz beszélni? — kérdezte. — Nekem nem szabad a nénivel beszélnem, mert velem mindig baj van. Azért van velem mindig baj, mert anyuka másutt él, mint apuka. És hol anyuka lop el, hol meg apuka. Ha anyunál voltam, apuka lopott el. Ha apunál, az anyuka. Azt sem szabad megmondanom senkinek, hogy mi a nevem. Nem mondhatom el. hogy Simeknek hívnak, meg Friceknek hívnak, hogy itt lakom Alena néninél meg Pavel bácsinál. S azt sem, hogyha elmennek otthonról, nekem be kell zárnom az ajtót s a kulcsot jó! elrejtenem a konyhaszekrény alá. Ezt senkinek nem mondhatom el, ugye érti? Sietve visszahúzódott Félt. Félt Félt Mint ahogyan mi, felnőttek félünk a kilátástalan dolgoktól. Félt: mert gyereknek lenni nem gyerekjáték. VAJKAI MIKLÓS 1443. február 23-án született Hunyadi Mátyás, a középkori magyar történelem egyik legnagyobb alakja. Hetven évvel ezelőtt, ugyancsak február 23-án született Alexander Markué, szlovák történész, az SZLKP illegális dolgozója. Február 23-a egyúttal a szovjet hadsereg és tengerészet napja is. Négyszázötven évvel ezelőtt született Michel Eyguem de Montaigen francia filozófus és író. ÉVFORDULÓK KIÁLLÍTÁS Érsekújvárott (Nővé Zámky), a Gorkij utcai kiállitóteremben látható Anna Poláková képzőművész tárlata. A kiállított 56 kép között a legtöbb a virágcsendélet, de tájképeket is találunk. A képzőművész realista irányzatban fest, képeit érzelmeivel telíti. Az alkotóhoz legközelebb a virágcsendéletek állnak, amelyek olajfestékkel készülnek, technikájuk ecset és spakli. Tájképeinek egy része olaj, a többi akvarell. Ezen olajképei kissé merevek, színezésükben hiányzik a megfelelő ritmusváltás. Akvarell tájképei viszont a képzőművész tehetségét és fejlett akvarelltechnikáját bizonyítják. Dr. Hofer Lajos KÖNYV A Sikátor, a Makra, a Kasparek Írójának új könyve látott napvilágot a múlt év végén, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Kertész Ákos Családi ház manzáddal című regényének stílusa valamivel oldottabb az előzőkénél, de aktualitása azokéval vetekszik. Egy szerelmi háromszög megoldása áll a regény fókuszában, s azzal, hogy a „felszarvazott" férj — Burián Károly főművezető próbálja megérteni, megértetni, hogy felesége — Erzsiké, az ő bájos és fiatal asszonya, két kicsiny gyermeke anyja — nem az ő kizárólagos tulajdona, s joga van más férfit is megkívánni — esetünkben a mély tüzű, szürke szemű Göncöl Pált —, az Emberszabású ember etikájának prófétájává vált. Burián elképzelései emberiek, de megvalósításuknál nem veszi figyelembe, hogy környezete nem, vagy csak alig érti meg, s felesége, barátja számára idegen a (szó legnemesebb értelmében vett) szabadszerelem. Végül épp ök, akiket harcostársainak hisz, lázadnak fel ellene. S mi marad Buriánnak (?): „Erzsiké az én feleségem, és azt teszi, amit én parancsolok" — jelenti ki apósának, akihez felesége menekül. A megszokás a legszebb, legigazibb szándékot is megtöri, s a regény végkicsengése szerint, ha mindez nem történik meg, kevesebb viszontagság árán tartanánk ott ahol vagyunk. -bm-1 Rég nem kanyargóit olyan hosszú sor a mozik pénztára előtt, mint már majd egy hónapja egyfolytában az Idegen című angol tudományos-fantasztikus filmre, amelyet Ridley Scott forgatott 1979-ben. Lehetséges, hogy azért, mert ez a közkedvelt zsáner ritkán szerepel filmszínházaink műsorán. Tény, hogy amióta e film hire szárnyra kapott, mindenki tudja, hogy kb. ott ahol az Univerzium végződik, kezdődik a film története, onnan hozza — visszatérőben a földre — a Nostromo, a rakományszállító óriás űrhajó és héttagú legénysége azt a bizonyos idegent, a tökéletes lényt, Alient. Persze, nem jószántából. A „lény", amelyet nem lehet csak úgy egyszerűen kitessékelni az űrbe, szép sotjában megöli, megeszi, eltünteti a legénység tagjait. S tulajdonképpen csupán az képezi a film egyszerű, naiv cselekményét, hogy a legénység (s vele együtt a néző is) borzadva lesi, mikor bukkan elő a szörny, s mit fog művelni karmaival, fogazatával, hogyan nem fog ki rajta semmiféle fegyver vagy csel. Erre a horrorositott sci-fire még csak azt sem lehet mondani, hogy majdnem jó. Az ilyen és ehhez hasonló szuperprodukciókban használatos speciális effektusok itt a nézők gyermeteg ijesztgetésére és sokkolására szorítkoznak. Van tehát a filmben néhány kiváltképpen jól sikerült, párját ritkítóan undorító jelenet. Miért hát a hosszú, kanyargó sorok a mozik előtt? Talán azért, hogy az ember kijövet a moziból fellélegezzen, hogy lám, neki milyen jó, őt nem fenyegeti ez a sok szörnyűség, az ő aprócska problémái teljesen eltörpülnek a látottak mellett? Bár valószínűbb, hogy a sci-fiben sokkal mélyebb gondolati tartalmat szeretnénk felfedezni, esetleg eljátszani a gondolattal, hogy milyen lesz a jövő embere, társadalma. A zsáner kiterjedt irodalmával és számos jól sikerült filmjével (hogy csak az Androméda törzset, a Harmadik típusú találkozásokat említsük) ellentétben az Idegen egyáltalán nem a jövő emberéről, hanem elsősorban a mai trükkfilm-techni* ka és speciális effektusok észbontó (ez esetben már-már visszataszító) fejlettségéről beszél, amiért újabban akár Oscar-dijat is lehet kapni. -fm-A MATESZ műsora február 25.: Komárom (Komárno) — Szeretve mind a vérpadig (19.00) február 26.: Bátorkeszi (Vojnice) — Szeretve mind a vérpadig (19.00) február 27.: Csenke (Cenkovce) — Szeretve mind a vérpadig (19.00)
