Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-22 / 48. szám
FERENCZY ANNA — Van a zsebembe pálinka, majd az orra — Mi van ? Mija, hozzá nyőttetek a székhő? Te meg mennyé me megtipiek. — írjá, Jakab! — kiáltott vissza Juliska, mire az anyja kilökte az ajtón. — De má is mennyé, me rádhúzok a lapátva! Imrééknek hűlt helyük, György háttal támasztotta a kerítést. Mikor Juliska kifordult a kapun, megragadta a karját. — Mé nem menté te' is velek? — Azé! Szorosan egymás mellett lépkedtek. Ez volt csak az igazi csámcsognivaló! így csak a jegyesek járnak. Mindenki utánuk nézett, fordult. — Hajjátok, be szíp pár, be egybevágnak! — No iszeny, a Zsiga meg a Julis is így egybevágtak, oszt mi lett belőle?! A lányos anyák úgy fészkelödtek a székükön, mintha csalánon ülnének. A Farkas-fiúk után mind szívesen kaptak volna! Volt, aki túl magasnak, más kitömött mellűnek, sőt volt. aki egyenesen csúnyának találta Juliskát. — Hajjátok, be sok haja van, Margitnak lesz mibe kapnyija! — Eh, ez a mostanyi eresztis má mihozzánk hozzá se minyistrá! — szólalt meg egy földes paraszt. — Nem a föd fontos ezeknek, hanem a jány lábakásáját lesik — bökött feléjük —, így hamarossan elkeskenyennínek a födek, én mondom nektek! A többiek bólogattak. — Bizony, ez a jánka nem mulya, mint az apja! Csak teszi magát! Nem hurimákogyik a legíny után, de bevárja, hogy elmarkóhassa! A mocsolán sem szapulnak különben. Szájuk fröcskölte a mérget, míg ki nem fogytak az érvekből. György Juliska hátul megkötött szörkendőjét markolta, hogy meg ne szökhessen. Juliska a földet nézte. — Vedd a kezed, úgy nyiz ki, mintha ölení! — Az a jó! — Tudod, hogy nem jó. Ritye a kapu előtti kövön ült, szájából majd kiesett a bagó, amikor meglátta Juliskáékat. — Gyerek, észt jó elmarkótad! — kiáltott feléjük. — Rezső bácsi is kapaszkoggyon, nehogy lehagyíjja a fakó. — Tivecc, gyerek! Az enyim má beletörött, de a tijed még levethet, igencsak le van szegve a feje! alá döföm! — Hínnye, attó főfordó! — Az a jó, úgy könnyebb a nyergölis! — kiáltotta, és csúfondárosan röhögött. Juliska lángvörös lett. Aki hallotta, jót nevetett. Ritye még dünnyögött valamit az orra alatt, de csak úgy magának. Juliskát ette a méreg. Ezt elkerülhette volna, ha otthon marad. Nyaka meg-megnyúlt. Must és Gergőt kereste, de a sokaságban nem találta. György közel hajolt, duruzsolt, amit alig hallott, mert azon tépelődött, hogyan szabadulhatna, amikor a kocsma lépcsőjén megpillantotta Gergőt. Szemük találkozott egy pillanatra, majd Gergő tüntetőén keresni kezdett valakit a sorok között. — A nyavalyás, így vigyáz ez rám, pedig hogyan megígérte! — mormolta Juliska. A következő fordulóban már szeplős Maris és barátnője között lépegetett. Kezét nadrágja zsebébe süllyesztette. A két lány vigyorgott és fénylett. Juliskát a szégyen és megalázottság érzése kerítette hatalmába. Az előbbi mérgét tetézte a mostani. Fázott és melege volt egyszerre, mint akkor, amikor Gergő a kabátja alá nyúlt. Legszívesebben elé állt volna, hogy arcul üti. de György harapófogóként szorította, Így befelé nyelte könnyeit. — Mé nem szólsz, elharaptad a nyelved? — Á. — mondta és mosolyt erőltetett az arcára —, csak cseppet szígyellem maga mot. — Velem nem kő, hallod? — Meg filek is, mit gundónak majd a tijejid ? György leheletét a nyakán érezte ... — Ez csak az én dógom, világos? — Há persze, mint a vakablak! — gondolta dacosan. — Ha té így, akkor ón is úgy — és néha felnézett Gyöngyre, de közben ujjaival a haját próbálta kisimítani homlokából. — Ne bajlóggyá vele, nekem így is túl szip vágyó, fácánykakas! — Te. ne mirgijj! — Mé, nem igy hí a nenéd? — Az más. — Csudáre kinyes vágyó, aká a fácány! A harmonika a hátuk mögött nyekergett. György hátra kiáltott: — A idesanyám rózsafáját! Vili ügyesen váltott, György ujjai Juliska derekán verték az ütemet. — Jó lenne elszaladni! Istenem, kűdd má a sötítsíget! — sóhajtotta magában Juliska. Megborzongott. — Mi van? — hajolt hozzá György. — Csíp a szél. — Rá se ráncs, majd én visszacsipem! Ilus most nem nyeríti — duzzogott magának Juliska. — Még Gergő is ... Könnyű volt a temetőbe mellém állni, a holtak nem ütnek vissza. Most meg mennyire teszi a nagyot, de többet nem beszélek vele! Tegye a szépet Marisnak, a bolond! Istenem, hány éjjel nem aludtam, mikor ráesett a fa, hát megérdemli?! Gyáva, hazug, kétszínű! Ahogy így magában mérgelődött, észre sem vette, hogy György bekanyarodott az úton. és már a sokgyerekes Annus háza előtt jártak, aki úgy bámult utánuk, mintha álmot látna. Ahogyan behúzta a rozoga kaput, majd becsípte a nyakát. Juliska hirtelen felocsúdott. — Ne gyere, haza találok magam is! — mondta és megállt. — Szedd a lábad, iszeny fázó! — Hát osztán! — Majd én megmelegítlek! — Bolond vágyó? — Nem én! Gyere, nyízd, Gyuri bácsi kint áll a kapuban! — Jézusom! A kutya eléjük szaladt. Györgyöt nagy távolságból körülszaglászta, és végül Juliska kezéhez dugta hideg orrát. — Elmaradtá? — szólt feléjük sógor. — Én ültem a szoknyáján. Aggyísten, Gyuri bácsi! — Aggyon, aggyon, neked is, gyerek! — Ne fíjjen no, nem vesztem el — szólt zavartan Juliska. — Má látom, de szólok nenédnek. me tűkön ül szegíny. — Várjon ény is mék! — mondta és ügyesen befordult a kapun. Bent már biztonságban érezte magát. — Bemehetek? — Ne bomó, ide még nem járnak! — Pegyig anyád azt mondta a minap is, hogy má itt az ideje. Meg többször is álltam má itt, de veled nem igény lehet zöld ágra vergőnnyi! Egy ideig hallgattak. György nézte Juliskát, Juliska néha viszonozta a nézést, de legtöbbször a földet nézte. — Nagyon fázó? — Hát eliggé. — Tudod, szülém nagyon örőt, amikó meggyüttem, de igazábó érted gyüttem meg! Juliskának egy szó sem jött a szájára. György nekibátorkodott. — Ide hallgass, légyé a szeretőm ... — Nem lehet — nyögte ki Juliska. — Mé nem? — Mink. akár a tyűz meg a víz ... — Csak gundolod .-.. — Még minek keresnyi a veszekedist? — Ne fi. veled nem fog senki, majd én teszek róla! — A baj utóir magától is, nem kő elejibe sijetnyi! — Ne csavard, van valakid? Juliska nagyon haragudott Gergőre, Györgyöt meg nem akarta magára haragítani, beszaladhatott volna válaszadás nélkül, de a félelem arra kényszerít ette, hogy okosan feleljen, a nemért már a muzsikán kapott kóstolót. — No! — sürgette György. — Nyízd, György, van is, még nincs is. — Ez nem válasz! — De ez az igazság! — Kijé? György keze megropogtatta a kerítést. — Nem azé, me nem vagyunk egymáshó illők, meg el se repülök, csak még túl korajinak találok sok mindent... — Várjak amíg kíső lesz, vagy elrepösz, he? — Nem repülök én bizony semörre se! Se hozzád, se máshó. Má megmontam. — Bolond gombát ettél, vagy mi?! — Keress magadhó valót, igy mindenkinek jó lesz — mondta nagyon melegen és őszintén. — Az ördög se ismeri ki magát a fehircseliden! — Én csak azé mondtam, me utólag kíső gundókoznyi, és ne haraguggyá, má mék, me ráz. a hideg. — És már futott is. György talán átugrotta volna a kerítést, de Vitéz mozdulatlansága elbátortalanította. — A jézumát! — csúszott ki a száján, és nagy léptekkel lefelé indult. Juliska a pitvarból kilesett. Arra gondolt, hogy ezen az estéri a kutya erősebbnek bizonyult a farkasnál. György meg dicsérte az eszét, hogy nem döntötte rá a kerítést, mert úgy vélte, kezd puhulni a foga alá való bárányka! A bent ülök kíváncsian várták. Nene türelmetlenül emelgette a káposztásfazék fedelét, és hol a melegre, hol a tűzhely szélére húzta a fazekat. Imádkozott, sóhajtozott. Óvatosan leült, keze az abroszt simogatta. Többször fel akart kelni, de a sógor ránézett, igy csak sóhajtozott, majd imádságba fogott. Két tizedet morzsolt le a gondolatbeli olvasón, amikor kattant a sorompó fanyelve. — Ehe, má gyün! — mondta ki nene. — Hát — toldta meg sógor. Juliska fázósan bependerült. Ruháját ügyesen összeráncolta és a szekrénybe süllyesztette. Azok ketten minden mozdulatát figyelték. Mindhárman hallgattak, csak a falióra számolta a láncszemeket. — Anyád öröhet, megvan má a kedve! — kezdte nene. — Ki látott? — kérdezte sógor. —■ Ki látott vóna, az égisz falu! — Égisz falu ? — húzta a szavakat sirósan nene. — Ládd, ez nem jó, az a bolond Margit ránk rázza a tetőt vagy hegyünkbe gyün! Ha meg nem a Margit, akkó Julis! Juliska az asztalra hajtotta fejét, sírással küszködött. — Mit kuvikkósz. Terus? Csak gyűjjenek, közel a Vili verme, majd belétaszigálom iket! — Csak nehogy közülünk döfjenek valakit beléje! — szólalt meg Juliska is. — Itt én vagyok a úr! Annak nyitok ajtót, akinek én akarok! Sokáig hallgattak. Juliska úgy érezte, mondani kell valamit, hogy megnyugtassa őket. — Gergőt vártam, me tennap igy beszitük meg, de György karót belém. — És Gergő? — Nem tudom, mit gundót. me Marisva meg a Lucává sétált. — Okossan csináta! — Mé, Gyuri? — Mé, mé? Ha oda mén, akkó baj lett vóna! György a elsők közé tartozik, belé kapott vóna, ez jó lett vóna ? Ettő Gergőnek több esze van! Sétált, mintha mi se történt vóna. — Hát, ez is szip gyerek, meg módos is, csak az anrtya ne vóna! Amellett senki emberfija nem fog megmarannyi! — jósolta nene. — Ne keverd, Terus, az a más dóga lesz, nem a tijed! — Én meg is montam nekije! — szólt közbe Juliska. (folytatjuk)
