Nő, 1983 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1983-11-08 / 46. szám
FERENCZY ANNA casate. ; t : y $it\ym cjk^siorú Gergő kicsit eltolta magától, de csak azért, hogy jobban láthassa. — Hacsak a hóttak nem? — Nem azokre gondulok, no. A két kéz egymásba kapaszkodott. Lopva-lopva egymásra néztek, és elindultak az ismerős úton. A fejkendő Juliska nyakán pihent. — Várjá, megkötöm. — Ne, nekem így jobban teccő ... Még nemsokára úgyis bekötyik... — Ne bemó! Még mikó lesz az mégl? — Hát, itt van má az erdő alatt. Juliska hirtelen kihúzta a kezét Gergő markából. ' — No, mija? — Mé hoztad elé? Emént a kedvem! — Ne fi, másnak úgyse hagyom! — Úgy legyen, ámen! -r mondta Juliska és megálltak. — Nem hiszö nekem? — Én igény — felelte alig hallhatóan —, de az ember fijának sorsa van, meg sok függ istentő es. A sorsát e nem kerőhetyi senki! Andris meg úgy mongya, hogy mindenki a magáját irányíjja, érted?! Hallgattak. Örülnie kellett volna, de az anyja áskálódása, mesterkedése, cselszövése közéjük tolakodott. — Niha olyan elárvótnak érzem magam, mint a temető sírjai. Két anyám is van, és mégis, mégis elárvó az ember, magáré marad ... — Ki hagyott e kit? No, ki bántott? — Á, senki. — Hát akkó, mi a baj? Fügen mindent emontunk egymásnak. — Az rígen vót, tán kinyőttünk ebbő. A vízné azt mondtad ... De nem folytatta, nagy szemét Gergőre függesztette. Azt szerette volna, ha ö mond még valamit, valami biztatót, de Gergő a földet nézte, és várta, hogy ő szólaljon meg. — No ládd e, te is esszecsünkörötté, mint a süny! — Ilusékho má járnak, és hozzátok mikó lehet? — Semmikó. Én nem fogom iket kerőgetnyil — Akkó hugyan meg mikíppen? — Hiszeny ez az, hogy velem ő rendöközik! — Rendöközik az istent! — csúszott ki a száján — pakszust még nem akasztott a nyakadba, hogy eladó, mi?! — Ne hangoskoggyá, me valaki kigyugja a fejit, ha megtunna valamit, tudod szorónák. — Hát hugyan?! — kérdezte, és kirántotta Juliska kezét a köténye alól, megszorította. — Gergő! — Most meg te hagass, me csakugyan meghajja valaki! Néhány lépés után a kéz engedett a szorításból. Benéztek az udvarokra, a pajták felé, hogy meglássák időben, ha valaki kidugná a fejét. — Ha az anyám megtunná, agyonverne! — rebegte. — Má csak nem? Meg má süremlősögyik is. Közben elérték a mélyárkot. Benne a víz még jócskán folydogált, és ők biztonságban érezték magukat. — Átugorjuk? — kérdezte Gergő, de Juliska húzódozott. — Szíles, meg vizes is lesz a szíp ruhám — de szeme már a vizet méregette. — Ha fisz, átviszlek. Számolok fácánykakas, vagy repősz, vagy viszlek! Gergő számolt és átugrották a patakocskát. — No ládd, má az eső rtehissigen átrepőtünkl — Ezen át, de hun van még a jova ? — Ketten csak győzzük ... Lejjebb a patakban egy gúnár szerelmeskedett egy tarka lúddal. Gergő úgy fordult, hogy Juliska ne lássa. Gyöngéden magához húzta párját, két karja ráfonódott. A tavaszi szél úgy emelgette a kabátja szélét, mint a szerelmes gúnár a szárnyát. A Mélyárok eltakarta őket a kíváncsi szemek elöl. A gúnár éneklésbe fogott, Juliskáék ijedten szétrebbentek. Szótlanul nézték a patak gyors folyását. A kövek szélénél a behullott levelek megtorpantak, de a sodrás tovább kényszerítette őket. Le-fel járkáltak a parton, Juliska a bottal segített a bajba jutott leveleknek. Gergő rá-ránózett. — Hagy mennyének világot látnyi, le. le, a békavárig. Nem sokáre ínekönyi fognak ... Te is fogó ínekönyi a gyerekednek? — Majd, ha lesz... — válaszolt Juliska. de nem nézett Gergőre. Hová akar kilyukadni, tűnődött, és hirtelen mehetnékje támadt. — Mék, me várnak. — Ugrott volna, de elbizonytalanodott. Gergő lélegzetét visszafojtva ránézett, szeme elfátyolosodott, keze lassan tétován Juliska kabátja alá csúszott. A váratlan érzéstől Juliska hátrahanyatlott, és lassan Gergő mellére esett. — Ne, ne, Gergő... — nyöszörögte. — Még, ne, ne, Gergő! — Lassan felemelte a fejét, de azt sem tudta hol van. Próbált kibontakozni, de Gergő nem engedte. — Ha erepősz. ha kimarnak a karombó. nincs igasság! Körülöttük csend és nyugalom. Az évszázados árokban úgy ringtak, mint a bölcsőben. Gergő két karja a biztonság, csak belül feszült bennük valami zsibongás, mint az erdő ágaiban a rügyfakadás. Ha esik, ha fúj, feltartózhatatlanu! virágba szökken. A természet nem hazudtolja meg önmagát. Felnőtté serdültek, és ezt érezték akarva, akaratlanul. Kinőtték a kis patakot, mint Juliska a kacáját. Pruszlikja pattanásig feszült telt keblein, nemcsak a szerelem bódulatára készen, hanem már az anyaságra is. De vámiok kellett. Az ő szerelmük tisztasága nem fért volna meg a csűrök, kamrák szennyével. Emberhez méltón, ünneppé varázsolni, itt. a vagyonszerzés árnyékában, mert itt a föld a földdel, vagyon a vagyonnal ölelkezik, házasodik, fittyet hányva mindenre, még a legszentebbre is! Juliska nem véletlenül dédelgette a kisablak rozmaringját. Ő hitt abban, hogy a legszebb ünnepen a fejére kerül koronának, erdőt, mezőt, meghazudtoló illatával. A kis zsuptetös házak lakói ritkán láttak boldog, mosolygó menyasszonyt, akinek fején nem sirt a rozmaringszál, akit nem a kétségbeesés, a félelem vagy a kényszer vetett az oltár elé. Talán most láthatnak, ha a gonoszságot, a kapzsiságot és a bosszút sikerül legyőzniük. Juliska csak úgy tudott kiszabadulni az ölelésből, hogy megcsiklandozta Gergő oldalát. Ő a váratlan érzéstől hátralódult majdnem elvágódott. Juliska a kabátja után kapott, egymásba kapaszkodtak. — Má csak az kő, hogy a vízbe fordojjunk. Hallod, ugorjá, vagy itthallak! — mondta mosolyogva Juliska. A két fiatal kifelé indult a Mélyárokból. A kora tavaszi szél az arcukat simogatta, a szerelem a szívüket. Nem néztek hátra, a jövőt ringatták, dédelgették lelkűkben. A kis falura hirtelenül ráköszöntött a tavasz. A nap előcsalogatta a tennivágyó embereket, kit a sajátjára, kit pedig napszámba. A tarisznyában jól megfért a hagyma a száraz kenyérrel és a reménnyel, ami fizetség formájában este a markukat melengeti. A szőlőhegyen az emberek fát, szőlőt metszettek, ástak, majd a határban dolgoztak. A fészerből előkerült az eke, borona. Az őszi már csirát engedett, sietni kellett a tavaszival, hogy idejében a földbe kerüljön, aztán jöhet a mindent éltető jó, tavaszi eső. A szorgalmas asszonykezek kiszapulták a téli szennyest, tapasztottak, meszeltek, vörös földdel elhúzták a falak tövét. Úgy várták a tavaszt, mint vőlegény a menyasszonyát. Az éltető nap nemcsak a természetet kelti új életre, hanem az emberekben a reményt isi A mezítlábas gyerekek kivonultak a pitvarok és házak elé. Éhes, nagy szemük megpihent a telinek vélt koldústarisznyán, kiálló bordáikat csak a kinőtt kaca tartotta egybe. A pitvarok szája égett hagyma szagát lehelte. Még alig került a mag a földbe, de már a teli tál remegett sóvár szemük előtt és a jól kiforrott, ropogós kenyér, amely az újból majd az asztalra kerül. Juliska úgy röpködött a kis ház körül, mint a visszajött fecske az ősszel elhagyott fészek körül. Az udvart gereblyézte, csinosította. Közben meg-megállt, nem tudott betelni a sok csodával. A templomot nézte, amelynek tornyában baglyok ütöttek tanyát. Most békésnek, szinte ünnepélyesnek tetszik fehérségével. Az összegereblyézett kis kertek füvének szaga viaskodott a közeli erdő bódító illatával. Az alacsonyan úszó felhők fennakadtak a hegyek gerincén. A fehérre meszelt templom szeme úgy őrizte a kis házakat, mint pásztor a reábízott nyájat. A kiszapult, nehéz szőttesektől a kerítések majdnem öszszerogytak. A játékos tavaszi szél fel-fellibbentette őket, szinte élővé varázsolta. A falu népe vallásos volt, de kételkedő is. Ha felőntött vagy ha baj érte, gyorsan megfeledkezett istenről, ördögről, mindenről. A maguk csinálta törvények szigorúak voltak és igazságtalanok. Amíg a háború tartott, sok menyecske és lány is lépett a tilosba. Ha megesett, vagyis kocát, fattyút hozott a világra, az ilyen számára nem volt bünbocsánat. Akire egyszer ráütötték a szégyen bélyegét, cipelhette élete végéig, sőt, azt örökségül is hagyta. Csináld, csak rajta ne kapjanak, és ne maradjon nyoma! — tartották. Húsvét közeledett, a feltámadás megünneplése. Előtte a koplalás, úgy, mint karácsonykor, hogy megláthassák az isten bárányát. A kémények reménytkeltően füstöltek. Már ez is irigyelni való volt, mert ahol füst, ott akad más is: kenyér, kalács vagy egy kis füstölt hús. Nene és Juliska az ünnepi kalácsot készítette, sógor a kerítést foltozta. A fűrész nyikorgására nene sápadtan állt meg a pitvar ajtóban. — Még rádsütyik, hogy istentagadó vagyok! Valójában a két gyerek foglalkoztatta, tervezgetett, ezért minden másról megfeledkezett. Sógor ritkán ment a templomba, az asztmája a házhoz kötötte, mert a pap tapintatosan közölte vele, hogy a templomban az istentiszteletet köhögéssel nem szabad zavarni! Aki beteg, maradjon otthon, imádkozni otthon is lehet! A falu apraja-nagyja a templom felé igyekezett, hogy ajkukkal érintsék a megfeszített Krisztus kiterített testét, a féltve őrzött pénzdarabot szorongatva markukban. Volt, aki még a télen félretette erre az alkalomra. Ha az asztal szegényebb is lesz — gondolták —, legalább isten házában legyen mindenki egyforma. Vitéz sógor nyomában járt, mint a pallér. Néha beszagolt a pitvarba, mint a türelmetlen gyerek. A füstölt sonka szaga az orrát csiklandozta, hát még a nagy darab csonté, amin napokig elrágódhat. Jakab az ünnepekre hazajött. Alighogy megmelegedett, már rohant is fel. A kalács már kisült, hűlni a teknő oldalába rakták. Juliska, nene sírtak és nevettek egyszerre, amikor betoppant, még sógornak is összeszorult a torka, de neki sikerült visszaparancsolnia könnyeit. Jakab nekiállt a jó borsos bélesnek. Nenének a szája is tátva maradt a pusztítás láttán. — Istenkém, Jakabkám, csak nem éheztetnek? — Hát, éhen nem halunk, de jó se lakunkl — Istenem, istenem, be kár, hogy Miklós nem ehet belőle, pegyig hugyan szeretyi — sopánkodott nene. — De ne edd kapkodva, nehogy megárcson! (folytatjuk) (nő 15)
