Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-21 / 39. szám

^családi kör

r,

ZALABAI ZSIGMOND

„Lakodalom van a mi utcánkban "

[Ipolypásztói (Pastovce) lagzis szokások és népdalok]

Részlet egy készülő monográfiából

Fotó: Könözsi István

A paraszttársadalom alsó lépcsőjéről, házasság útján, kevesek léptek egy magasabbikra. És fordítva: jobbmódú leány eleve óvakodott attól, hogy „lesülylyedjen”. Aki a falu megítélése, gazdasági értékrendje szerint „nem hozzá való” volt, sokszor önszántából, szülői kényszer nélkül zárta ki a féijjelöltek közül. „Fajin légin ez az N. N.” — sóhajtotta nem egy leány; ám lemondott róla, mert a „fajinsághoz” nem tartozott hozzá a sok küszködéssel járó, ám biztos létalapot nyújtó föld.

A vagyoni helyzeten túlmenően a fiatalok — s még inkább szüleik — alaposan megnézték azt is, „ki minő fajta vöt”, milyen famíliából származott. Számon tartották az ősök cselekedeteit, s több nemzedéknyi távolságból is fölemlegették, ha valamelyikük vétett a parasztközösség íratlan, de mindenre kiterjedő szokásrendje ellen. Tisztelték a dolgos, vagyonukat hangyaszorgalommal gyarapító dédapákat, a hagyományokhoz ragaszkodó, szerényen élő, nem dorbézoló. békés eredendően közösségi természetű elődöket, a valamivel örökké foglalatoskodó nagy- és dédanyákat, akik jártukban-keltükben is lehajoltak egy-egy elhullajtott ágért, kukoricacsívért, porban fölfénylő gombért, követve — „jó lesz az még valamire” — a célszerűség, a mindent-hasznosítás csak általuk ismert parancsszavát. Aki ilyen famíliából származott, arról föltételezték, hogy jól áll a keze a munkához; maga is dolgos, szorgalmatos. Lényeges és parancsoló szempont volt ez a párválasztásnál. A régi nagycsaládi szervezetben a menyecske (de a vő is) nem egyszerűen egy újabb családtagot jelentett, hanem — munkaerőt. A parasztgazdaságot irányító öregek, akikkel a fiatalok .egy portán laktak, a legtermészetesebbnek vették, hogy a róluk való gondoskodás, a földdel való törődés, a ház körüli munka gondja a fiatalokra hárul. Bár az öregatyákat köz- és családi tisztelet övezte (ami abban is megnyilvánult, hogy nem magázták, hanem kigyelmedezték őket), s szavuk mindig is a legsúlyosabban nyomott a latban, az a tény. hogy a fiatalok csak a munkaerejüket fektethették a földbe, birtokjogilag azonban csak az öregek elhalásával rendelkezhettek vele, feszültségek forrása is volt a nemzedékek között. Az öregeknek a régi gyakorlathoz való ragaszkodása akadályozhatta, lassíthatta a korszerűbb termelési módszerek bevezetését, s emellett emberi szempontból is megkeseríthette — családtól az „öregek” természetétől függően — a fiatalok életét.

Menyecskéül menni az örömanya szerepből gyorsan kilépő, sok munkát megkívánó, szigorúan irányító anyós mellé nem volt éppen leányálom. A családba került új asszonytól három dolgot vártak el: ellenkenőm

zés, véleménynyilvánítás nélkül végbevitt munkát és munkát és megint csak munkát. Segítséget. Jól tükrözi ezt a szemléletet az a — még a XIX. századból fönnmaradt — szöveg, amely leánykiadáskor hangzott el: „ .. . adandjuk hát kigyelmeteknek ezen leányzót ágyával, ládájával és minden hozzá tartozandójával együtt, de nem lábnak, mert nem lábnak teremtetett, sem fejnek, mert nem főből vétetett, hanem feleségnek vagy felesegítségnek...” S a feleség szó e beszédes népi értelmezése mellett jellemző az a dal is — szövegét majd később idézem —. amelyben a legény arról szól, hogy a menyecskével nem a szerelmet, hanem „édesanyja könnyebségét” kereste.

Ha a menyecske „felesegítség”, akkor ebből a paraszti szemlélet logikája szerint az következik, hogy a lány akkor lép eladósorba, ha már munkára érett. Tehát korán. A század elején a lányok — mai megítélésünk szerint — hihetetlenül fiatalon mentek féijhez. Tizenöt-tizenhat évesen már nagyjánynak számítottak, „szeretőt” tarthattak, s féijhez is mehettek. Általában szerencsétlenségnek tartották, ha egy lány húsz-huszonkét éves korán túl is pártában maradt. Aki önhibájából — lévén válogatós, rossz természetű, összeférhetetlen — vagy „hibás” (nyomorék, beteges) volta miatt maradt pártában, ki ugyan nem közösítették, de sajnálattal s némi megkülönböztetéssel kezelték. Bizonyítja ezt egy 1800 körüli egyházi följegyzés, amely a híveknek a padokban való — vagyoni és társadalmi helyzettől sohasem független — ülésrendjét szabályozta. A vénleányoknak — legalábbis az idő tájt — még a leghátsóbb padsorban sem jutott hely. „A B. öreg Leány elfér a téglán” — rendelkezik a följegyzés, jól példázva a férjezetlen leányok peremre szorítottságát.

A legényre húsz-huszonkét évesen, eltérően a leányoktól, még nem ragadt rá a „vén” jelző. A cím csak harmincon túljárt ki. Mivel a leányok általában korán mentek féijhez, a férfiak viszont legénykedhettek kedvükre, előfordult — különösebben régebben —, hogy férj és feleség között „már” nyolc-tíz évnyi korkülönbség is volt; ilyenkor az asszony magázta az urát. A legények általában katonaság után nősültek.

A suhancok régen tizenöt éves koruk körül váltak „leginnyé”. Megvolt ennek is a rendje-módja. A századelőn még elterjedt, később — a faluk legénytársadalmát alaposan megtizedelő első háború után — már ritkábban gyakorolt, de még ismert szokás volt a „leginyavatás”. A kamasz az idősebb s rendszerint rokon legények közül „leginykérésztapát” választott magának, pártfogót, aki beavatta a legényélet, a „jányokho járás” titkaiba. Az avatás mulatással járt, a kocsmában az „új leginynek” fizetnie kellett. Igazi

legénnyé ütve már este is nyugodtan mehetett az utcára, amely korábban a legények bolondozásainak, csínjeinek, lányokkal járásának volt szigorúan kisajátított színhelye. Nem kellett attól tartania, hogy mint gyerekkorában, beparancsolják, megszégyenítik, sőt — isten tudja, milyen logikát követve — megfürdetik. Szabadulván e veszélyektől, az „új leginy” beléphetett a kocsmába, járhatott mulatságokba, no és — ami a legfontosabb — a „jányos házakhoz” is. Felkínálkoztak tehát előtte a kapcsolatteremtés, az első udvarlás lehetőségei. A nagy élmény, amely álmodozásokkal, fantáziaképekkel, gátlásokkal, szomorú levertséggel furcsa mód, de teljes egészében tölti ki a kamasz és bakfis érzelmi világát; melankóliára oly hajlamos lelkét:

Ez a kislány, nem tudják, hogy mi baja,

Úgy elhervad, mint ősszel az ibolya.

Az ibolya az ősz miatt hervad el.

Én meg a babám miatt hervadok el.

Kisangyalom. hány esztendős lehettél,

Mikor velem legelőször beszéltél?

Tizenhárom meg egy negyed meg egy fél,

Akkor babám, tizennégy se lehettél.

Hol és hogyan tanultak bele a kapcsolatteremtés tudományába a fiatalok?

Ősszel kukoricafosztásnál jártak össze lányok és legények. Hasznost a kellemessel összekötve bolondoztak. beszélgettek, keresve a szerencsét hozó piros „kukuricacsívét”. Télen az általában novembertől márciusig tartó fonás időszakában jártak a legények, csoportosan, a fonóházakhoz, ahol nagyobb számú lány jött össze. „Ementünk fonnyi, fontunk — mesélte magnetofonra 1971-ben egy akkor nyolcvankét éves koronatanú. — Oszt összegyűltünk sokan. Közbe dalolunk táncótunk, gyüttek leginyék is. azok is ott nékiátak viccőnyi vélünk, annyira, hogy hát muszáj vót vélek mennyi táncónyi. Táncótunk. abbahagytuk a fonást, osztán mikor má’ kévés vót valamellyikünknek a guzsallyán. aztat levettük, osztán csinátunk belőle ollyan két kis csomót, egyik vót Pétérke, a másik Annuska. Osztán letettük a fődre, méggyújtottuk, oszt aszondtuk, hogy améllyik jobban szereti a másikot. a "hajó még.” (Előzőleg a legények és a leányok közül persze kineveztek egy-egy Péterkét és Annuskát — Z. Zs.) Akkor oszt mikor, méghajót az egyik, akkor nékiátunk nevetnyi, oszt csúfótuk a többiekét.”