Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-14 / 38. szám

szívünknek kedves

Heltai Gáspár novellája elé

Talán a nyelvre Is érvényes valamelyest a megállapítás, mely a zenével kapcsolatban ma már teljesen természetesen hangzik: ha valaki jóízűt akar inni, tiszta forrásokból kell merítenie. A népzenei forrásokkal kapcsolatban Bartók és Kodály ezt még időben tudatosította, mentette a menthetőt; ezeket feldolgozta

és újabb értékké nemesítette őket. Nyelvújítás előtti szavaink egy része eltűnt a gyakorlatból, más részük teljesen megváltoztatta jelentéstartalmát; új, nemesebb tartalmat, vagy pejoratív értelmezést hordoz némelyikük megkopottén, tájszói sorban tengette, vagy tengeti még életét. — Ne koszpitold állandóan az új cipőd — intett kíméletre gyerekkoromban nagyanyám. Ezt a szót is egyre ritkábban hallom. Rendesebb társaságban talán mór említeni se merném, és íme, Heltai nyelvi közegében még milyen életerős.

A novellát olvasva a bukovinai székelyek jutottak eszembe, akiknek nyelvi világa szerencsés-szerencsétlenül a nyelvújítást megelőző állapotok holtágában rekedt. Az adatközlők verbális néprajzi anyagának hiteles megszólaltatói (Kóka Rozália — próza.

Budai Ilonka — ének} a 16—17. század élőbeszédét idézi fel bennem. Belső hallásommal az ő hangjukon hallom Heltai írásának szavait is. Ez a hitelesség és élethűség talán nem is olyan esetleges. Ezt bizonyítják Németh László Heltai Gáspárról írt sorai is: „írásait a körülötte csapzó élet váltotta ki, azok a kor pillanatnyi vagy állandóbb szükségletét elégítették ki.... úgy faragja le mondanivalóját, hogy akár a paraszt is megérthette, de közel négyszáz év távlatából is szórakoztató. „Vagyis Heltai a szó legnemesebb értelmében közírója volt korának. A korabeli élő nyelv elemeiből építette írását következetes művészi szigorral, visszafogottsággal, mértéktartással, mely tulajdonságok az akkoriban magyar nyelvi alapon európai korszellemet tükröző magyar nemzeti szellemnek is lényegi összetevőivé váltak. Ennek ellenére kifejező eszközeiben nem puritán, sokszor a modem világirodalomból vett képek ötlenek fel bennünk expresszív-naturalisztikus leírásai folytán: „Megkapá az szatinkának az fejét, és az derekát az falhoz ütte, hogy mindjárt az bélé ki kezde jőni." Az ifjúság indulatai, szerelem-éhségének csitlapitatlansága és a fáradt öreg vitéz kényszerűen bölcs

• megbékélése közt feszülő ellentét a novella energiahordozója. A cselekmény dialógusaiban balladisztikus sajté lm ességgel, és a motívumok egyre vésztjóslóbb ismétlődésével közelít a végkifejlet felé. Tragikomikus, milyen bárgyú jóhiszeműséggel és együgyűséggel szenvedi az öreg a kikapós menyecske pszichológiai tesztjeit. A vitéz indulatai azonban nem az anya elképzelése szerint valósulnak meg, mert az erre az esetre vonatkozólag, a kor leggyakorlatiasabb borbélyi-egészsógügyl eljárását vette igénybe. Az asszonykát „megműtik", a „szerelem" diagnózisa elmúlik, így e nemes érzemény szellemi-pszichikai összefüggései is teljes indulattal nyilvánulhatnak meg a menyecske zárszavában: „Ördeg elvigye az kurvafl papot és az többi pilises agebeket! De csak megmaradhatnék, bizony megelégedném az én jámbor vén vitézemmel." így abban is lehet valami igazság, hogy csak a halál szárnyának baljós közelsége bírhatja belátásra a különböző korral és vérmérséklettel (sőt szemlélettel) — ez időben többnyire szociális szükségszerűségből — egymás mellé kerülteket: „Vaj dacos kabala, azt kellett volna előszer meggondolnod, hogy

egyszer meg kellene halnod." Heltai Gáspár bölcseleti példázata szerint csak az elmúlás fájdalmas felismerése és tudatosítása biztosíthatja a józan szemléleten alapuló és a valósághelyzetben gyökerező igazi

megbékélést.

BETTES ISTVÁN

Vala régenten egy vén nemes vitéz. És igen sokáig özvegy lön. Végre hozzájövének az 6 baráti és tanácsot adának néki, hogy megházasulna. És engede az ő tanácsoknak. Eimenének ez okáért az ő baráti Rómába, és egy igen szép leányt találónak„ és azt néki szörzék. Mikoron ez okáért hazavitte volna azt, igen szerette. És három esztendeig lakának egymással, és nem lön semmi magzatjok. Egyszer pedig az asszony beméne az egyházba; és előtalálá ötét az ö édesanyja. És az mondá néki:

— Szerető leányom. Isten legyen veled.

Feleié ez:

— Tevéled is, szerelmes anyám.

Mondá tovább az anyja:

— Mondd meg énnékem, szerető leányom, mint élsz az te uraddal?

Feleié az leánya:

— Igen gonoszul, mert ha mellettem is fekszik, nem kuszpitálhat. Haszontalan, mintha egy tőke fekennék

HELTAI GÁSPÁR

7\ pRÓ

mellettem. Ez okáért nem szerethetem ötét Bizony más után fogom magamat vetnem.

Mondá az anyja néki:

— Szerető leányom, azt semmiképpen ne műveld. Arra az útra ne indulj. Én az te édesatyáddal ennyi esztendeig laktam együtt, és efféle bolondság után soha nem jártunk.

Feleié az leánya:

— Nem csuda ez. Mert mindketten iff iák voltatok, és együtt játszottatok minden kévánságtok szerint. De nem úgy vagyon énnékem dolgom az én koros urammal. Mondám én hogy nem kuszpitálhat, és semmi hasznát nem vehetem; ezért kell az csápét elhánynom.

És mondá az anyja:

— Ha immár ezt szántad, mondd meg énnékem: ki után vetted magadat?

— Egy nyakas piléses pap vagyon ez várasban, azt igen kedvelem, és ahhoz kezdek gyónni.

Mondá az anyja:

— Miért kedveled az piléses papot és nem egyebet? Úgy tetszik, hogy nem volna olyan nagy bűn, ha mással közesülnél.

Feleié az leánya:

— Vaj nem! Oka vagyon, miért. Mert ha nemessel vagy egyébb iffiúval közesülnék, csakhamar elunna és megutálna magamat sőt ki is hirdetné ezt e titkot. De az papnak nincsen felesége, ezért el nem un engemet. Osztón nem is meri az gyónást kinyilatkoztatni. És amellett adhat is valamit az komparáció pénzből. Ezért inkább kedvelem az papot

Mondá az anyja:

— Ne tréfálj véle, mert megmondom, hogy az vén emberek igen haragosok. Tűrj uraddal, és semmiképpen ne vesd magadat az pap után.

Felfelé az leánya:

— Eluntam az vén vigyort, bizony én nem várhatok tovább utána.

Mondá az anyja:

— Ne tréfálj véle, mert megmondom, hogy az vén emberek igen haragosok. Ha valamit ért hozzád, bizony el nem szenvedi. Ne vesd magadat pap után, hanem próbáld meg az uradat előszer.

Feleié az leánya:

— Müvei próbáljam meg?

Mondá az anyja:

(nőni)

— Tudod-é, mikoron bemennek a kertbe, ott vagyon egy almafa, melyet igen szeret. Mikoron kimegyen nyúlászni, vágd le azt a fát és rakd az tűzre. Ha visszajövet nem indul meg rajta, hanem elszenvedi: tehát ne félj annak utána tőle, ha szinte az pap után vetted magadat

Feleié az leánya:

— No, anya megfogadom tanácsodat

És mikoron hazajött volna, mondá az ura:

— Hol késtél oly igen ?

Feleié az asszony:

— Uram az egyházban voltam. Az anyám is találó reám, avval beszélettem.

Mondá az ura:

— Jól vagyon. Előszer az isteni szolgálatot kell keresni.

Annak utána mindjárt felüle és kiméne nyúlászni az ő szokása szerint És az asszony mondá az kertésznek:

— Vadászni ment az uram, és igen hideg vagyon. Ha

hazajő, igen kezd fázni. Ez okáért menjünk a kertbe, és gyüjtsünk valami fát, hogy jó tüzet tegyek addig, méglen hazajő.

Midőn az kertbe mentenek volna, mindenfelől hordának fát egybe. Végre mikoron az fához jötténk volna, melyet az ura igen szeret vala, mondá az asszony az kertésznek:

— Vágd le ezt e fát.

Feleié az kertész:

— Isten oltalmazzon attól, mert az egész kertben sincsen egy fa, melyet uram oly igen kedvelne, mint ezt a fát

Az asszony elvévé tőle az szekercét, és levágó az jeles almafát: és előhordatá azt a kertésszel, és a tűzre rakta.

Hazajőve az ura az vadászásról vecsernyekort És az asszony egy padot tőn a tűz elejbe, és arra ülve az vén vitéz, hogy fűteznék. És mikoron egy ideig fűtezett volna, látó, hogy alma fát raktanak vala az tűzre. És szóla az kertésznek és mondá:

— Honnét jött ide az almafa ?

Mondá az kertész:

— Asszonyom vágó le az jeles almafát, melyet tekegyelmed igen szeret vala; ez az

És mondá az feleségének:

— Mi ördeget cselekedtél?

Feleié az asszony:

— Úgy vagyon. Én vágtam le, mert látom vala, hogy igen hideg vagyon, és keserűlém kegyelmedet Azért vágám le, hogy jó tüzet tehessek, hogy annál fűtezhetnék tekegyelmed.

Haragos szemmel tekénte reá az ura, és mondá:

— Isten elveszesse dolgaidat! Tudtad, hogy szerelmesb fám nem volt az egész kertben, mégis levágtad.

Hallván ezt igen keservesen kezde sími, és mondá:

— Kegyelmednek javára műveltem ezt miérthogy megkönyerüljek tekegyelmeden! Jovamra kellene ezért tekegyelmednek ezt magyarázni. De imé, mint rongál engemet tekegyelmed haragos beszédekkel? Ha tudtam volna, hogy tekegyelmed oly igen nehezen venné ezt e kis dolgot, bizony, hogy nem műveltem volna.

Feleié az ura:

— Ám eredj el ezúttal véle, im ezúttal megbocsáttam. >.

Reggel az asszony ismét az egyházhoz méné. És mikoron az anyja mellé jutott volna, mondá néki:

— Igen kőszenem édesanyám az jótanácsot Megké-