Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-09-14 / 38. szám

Könözsi István felvételei

(nöi2

Ülök a tűz mellett és bámulom a sistergő fahasábokat, amint a lángnyelvek lágy ölelésétől füstölögnek, lángra kapnak, tüzesen izzanak, és árasztják a meleget. Az augusztus végi éjszakák már hűvösek. Közelebb húzódom a tűzhöz, jólesik a melege. Az imént még sárgásvörösen izzó, lángoló tűz lankadni látszik. Aztán egyre vékonyodnak a gúlába rakott hasábfák, és nagy pattogással, szikrázva öszszerogynak. Helyükbe újabbak kerülnek, és az üszkösödő darabok felett megélénkül a tűz, magasra csapnak a lángok.

A forradalom, a felkelés mindig kapcsolatos a tűzzel. Most már értem, hogy miért. Ha táplálják, erőre kap, egyre hatalmasabbá, félelmetesebbé válik.

Eszembe jut a Poprád környéki Anna Stevulová, akivel délután találkoztam.

— Fiatalok voltunk, tüzesek. . . Szerettük egymást, tervezgettünk. Igaz, szűkösen éltünk, de bíztunk a jövőben. Két gyermekünk született, nagyon örültünk nekik. Mintha tegnap történt volna: a harmadikkal voltam várandós, amikor a férjemet elvitték katonának Trencínbe. Néhány hét múlva egy férfi, aki a szomszéd faluban lakott, üzenetet hozott tőle: megszöktem a katonaságtól, átálltam egy partizáncsapatba. Több üzenet nem jött. Nem is láttam többé, később megtudtam, hogy megölték a németek. A harmadik gyerek már az ö halála után született. — Tekintetéből olvasható, milyen elevenen él benne a harmincnyolc évvel ezelőtti fájdalom. — A falu szélén állt a házunk.

Már folytak a harcok a hegyekben, amikor egy ejtőernyős partizán, aki még a levegőben megsebesült, hozzánk került. Csupa vér volt. Megmostam, bekötöztem, de nem tudott tovább menni. Több hétig ápoltam, s még nagyon beteg volt, amikor el kellett menekülnie. A faluban partizánokat kerestek a németek, nem maradhatott tovább. Nem tudom, meddig jutott, mi lett vele. A gyermekeimet, ha keservesen is, felneveltem egyedül. A szabadságért drágán fizettünk. így aztán, ha tehetem, eljövök erre a találkozóra. Úgy érzem, ennyivel tartozom férjem emlékének — szeme sarkában könny csillog; ki tudja, hányadszor az eltelt négy évtized alatt. Mi, akik nem éltük át a háború borzalmait, talán nem is tudjuk, mi az igazi fájdalom.

A tűz körül ülök arcát kémlelem. Egy-egy ráncos arcnál megáll egy pillanatra a tekintetem. Talán valamennyiüket érte ilyen veszteség.

Csak itt, a topolcanyi járás dombjai közt meghúzódó Jankov vrsokon — ahol a szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottsága megrendezte a nők három nemzedékének hagyományos találkozóját — hány olyan ember van jelen, akinek a legközelebbi hozzátartozója, barátja áldozta életét népe szabadságáért, a békéért. Nyugdíjasok, munkások, értelmiségiek és diákok együtt hajtanak fejet a szlovák nép hőseinek emléke előtt, akik elszántan harcba szálltak a fasiszta túlerővel.

Az uhroveci völgynek forradalmi múltja van. A gyári munkások sztrájkjai 1905-ben a szakszervezetek első meg-