Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-09-07 / 37. szám
.. örök és halhatatlan * 1923-ban Lampérth Géza összeállításában Régi magyar levelesláda címmel megjelent egy kis válogatás a „múlt idők szerelmes írásaiból''. A fenti gondolatot is innen vettük: „Lehet minden elmúlandó, változandó itt alant a „siralom völgyé"-ben, örök és halhatatlan a szeretet, a szerelem, és újult erővel buzgó az élet ős kútforrása.'' Irodalmi rovatunkban most a század első évtizedei két halhatatlan szerelmespárjának — Ady Endrének és Lédának, azaz Diósiné Brüll Adélnak, illetve Móricz Zsigmondnak és Simonyi Máriának — emlékét idézzük. Ady endre Léda asszony zsoltárai Félig csókolt csók Egy félig csókolt csóknak a tüze Lángol elébünk. Hideg az este. Néha szaladunk, Sírva szaladunk S oda nem érünk. Hányszor megállunk. Összeborulunk, Égünk és fázunk. Ellöksz magadtól; ajkam csupa vér, Ajkad csupa vér. Ma sem lesz nászunk. Bevégzett csókkal lennénk szívesen Megbéküít holtak. De kell az a csók, de hí az a tűz S mondjuk szomorún: \ Holnap. Majd holnap. Vén faun • üzen Bús maskarája a világnak, Apolló, a faun-mező: Üzenek néked, Léda. Váriak. Tavasz van itt a Duna-tájon És én olykor vért köhögök, Szép itt az élet, csupa álom. Pán-kereső utamban most már Mámor gályák utasa, én. Itt állok a zord Bizonyosnál. A lelkem még ronggyá-szedettebb. Testem röpítné könnyű szél Hádesz felé. És, és: szeretlek. Új dalokat nem hallasz, tőlem. Csókom sincs csókolnivaló. De kellesz e tavasz-időben. Hogy akkor majd reám hajoljál. Fülembe csókold, amit te tudsz: „Csúf faunom, Apolló voltál." MÓRICZ ZSIGMOND Kedves Mária, mielőtt lefekszem, még jó éjszakát akarok mondani magának. Maga az én fiatalságomról álmodozik ? ha látná, hogy ütök itt egyedül, bezárkózva, hat óra óta a kertiszékben, a kályha előtt és nézem a tűz sustorgását és hallgatom az én soha meg nem szűnő fejfeszültségemet és örülök, hogy egyedül vagyok, biztos benne, hogy senki se nyit rám, és közben el is szunnyadok, mint Nammika, s kint fúj a szél, és ez így megy mér teljes két hete, és rettegek, ha arra gondolok, hogy egyszer csak letelik a szabadság, és be kell menni Pestre, tevékenykedni, emberekkel tárgyalni, beszélni, figyelni, hallgatni, üzleti ügyekben dönteni, munkát vállalni, dolgozni . mi ez ha nem az öregség ? Az hittem, sohase fogok megvénülni. Huszonöt jó évem volt Huszonnyolc éves koromban jutottam hozzá, hogy azt írhassam, amit csak akarok: azóta egy lázban, rohanásban, égésben telt el az idő. Most egy kis szünet van. Pihenés ?... vagy a vég kezdete, nem tudom. A napokban egy fogamat csak úgy kitoltam a nyelvemmel, most kettő ugyanúgy lóg, fél évig talán eltartanak, akkor ezek is kibújnak a helyükről. így hull szét az ember? De a legnagyobb baj a fejem: ez a tűrhetetlen örök fáradtság. A két fülem közt, hátul az egész koponya úgy feszül, mintha meg volna tömve. Nem fájás, csak feszültség. Ha ott szűnik, akkor meg a homlokomban érzem ugyanezt a szétpattanó feszültséget Még az a szerencse, hogy sokat tudok aludni. Átlag tizenkét órát naponta. És nem merek arra gondolni, hogy az emberekkel legyek együtt Úgy fárasztanak mintha valami nagyon nagy és súlyos terhet kellene cipelnem. Kijött Virág, kijött Béla — szegénykék nem érthetik, mért küldtem be őket másnap reggel. A fiatalságuk kifárasztott Soha életemben nem voltam egyedül, mint valami érthetetlen dologra gondoltam arra, hogy valami nagy büntetéssel felér, ha valaki egyedül van kint a szélben, télben egy magános kerti házban: s most ez olyan jó, mintha révbe ér a hajó. Maga persze, ezt még nem érti, boldog öregasszony. Maga még kacérkodhatik az öregséggel, mert fiatal. Teste, lelke ép és sértetlen és bizonyára nem érti, hogy mi van vetem. Hiszen ha én érteném. De én sem értem, csak elszenvedem. Reménykedem, hogy majd csak elmúlik. Például attól is irtózom, még gondolatban is, hogy egy fürdőhelyen legyek, ahol emberek jönnek. mennek, vígan vannak: ez jó most nekem, ez az abszolút csönd. Nem tudom, mikor megyek be. Lehet hogy az egész hónapot csakugyan itt töltöm. Nem érdemes betegnek menni be. Nekem elég, hogy tudom, maguk egészségesek és nyugodtan vannak. Éljenek csak szépen, én is élek, s majd csak elmúlik ez az állapot ez csak ideiglenes lehet Jó éjszakát csókolom és kívánom, hogy ne zavarja meg ez az én állapotom. Menjen moziba helyettem is. Mi van a színházakkal? Látja, én nem láttam azóta újságot s nem is kívánom. Még a Kisék Friss Újságját sem hozatom fel. Jó éjszakát jó éjszakát L 1936. jan. 18. este 9 óra. Édes Kedvesem, éjjel kapucsukás előtti pillanatban értem haza, míg oda voltam, a lift nem járt mesélte a házmesterné. Vártak Jota, Nammi, igen boldogan fogadtak, s hát még a híreket hogy maga jól van, hízott — ez mindenkinek szenzáció volt és öröm — csak folytassa — itthon semmi baj, minden szépen s jól van. Csókokat átadtam. Most reggel van, kora reggel. 6-kor felkeltem, s hozzáfogtam az íróasztalt rendezni. Posta nem érdekes. Sok, de semmi. Egyetlen fontos levelet találtam itt a Magáét Istenem a Maga epéje, az cukor és édesség, szopogatni lehet Hát igen. Ez vagyok én: egy munkagép. Soha nem tudtam élni. Velem együtt élni csak annak lehet aki, mint maga, saját munkakört is bír, s azzal le tudja magát foglalni addig míg én is jövök. Mit csináljak. Muszáj. S bizony szenvedély is. Mert ezt nem lehet parancsolni, ebbe bele lehet örülni. Nézze ezt még nem történt meg velem, hogy elszalasztok egy olyan búcsút amit.... elszalasztottam... De hogy történt?... Az átkozott Moloch, a munka szakított el: olyan nagyszerű dolgokat mondott a darabról. . . Jaj de ha egy kicsit biztosítva volnánk, úgy hogy nem kellene, csak egy hónapig lehetne, akkor én is tanulnék németül, mert arra meg iszonyú szükségem van. Pedig már kezdett a fejem németül fogni. Arra számítok, hogy mihelyt lehet elmegyünk együtt valahova németek közé, de úgy, hogy ne legyen más dolog. Most úgy számítom, hogy a Légy jót befejezem. Akkor Leányfaluban megírom a Nagy fejedelmet a Bethlen regény második kötetét Ezt muszáj, mert ennek még ebben
