Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-19 / 4. szám
Vízre a szomj tanít... Vízre a szomj tanít. Földre: járt Óceán, Üdvre: belé haló. Békére: harci hír. Szerelemre: a sír. Madárra: hó. Ólom-szitán szitál... Ólom-szitán szitál, Erdőket púderez. Az út redőit márvány Vattával tölti meg. A hegynek és a síknak Egyforma arcot ad. Kelettől újra keletig Töretlen homlokot. A kerítésig ér. Beburkol rácsokat Amíg prémbe süllyednek el — Mennyei fátylat oszt Csak csonk és rönk és szár A nyár üres tere, Csak ők tudják, hol volt szüret Különben nincsen jele. A cölöpök csuklóján Királynői fodor; Művészei kísértet-hadát Szétfújja. Nincs sehol. mű 14; EMILY DICKINSON VERSEI Sokfélén szó! a föld. . . Nem vagyok biztos, hogy az év... Sokfélén szól a föld. Ahol dallam nem él Az: ismeretlen félsziget. A szépség földi tény. Nem vagyok biztos, hogy az év Is lábakon halad. Mégis a múlt tünetei Mozgásra vallanak. Róla tanúskodik Szárazon, tengeren Legfőbb elégiája, A tücsökszó nekem. Lábamnak célja távolibb, Mosolygok múltakon. Mik úgy duzzadtak tegnap is. Ma roppant cél, mi von. Nem kétlem, akkori magam Énhozzám méretett. De mostan ügyetlenül áll — Kinőttem énemet. A szépért haltam, ám a sír. . . A szépért haltam, ám a sír Alig hogy rámborult. Az igazságért meghatót Tették szomszédomúl. „Mért haltál?" kérdé csendesen, „A szépért" felelém. „Én igazért Ez ugyanegy. Testvéred vagyok én." Kamránkból, mint atyafiak. Beszéltünk éjszaka. Míg el nem érte szánkat és Nevünket a moha. Károlyi Amy fordításai Fotó: Pfibyl
