Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-07-27 / 31. szám
^családikor társtalanokról Civilizációnk felnőtt emberének személyes kapcsolatai között nincs fontosabb a nő és a férfi szabadon választott és elhatározott tartós párkapcsolatánál. Ez a kapcsolat létrejöhet anyakönyvvezetői közreműködéssel vagy anélkül, tartalmazhatja az érzelmi, szexuális, gazdasági, szellemi és morális életközösség legkülönbözőbb elemeit és fokozatait — a lényege mindig ugyanazt a kapcsolat szereplőinek az az érzése és meggyőződése, hogy ők egymáshoz tartoznak, egymás számára a legfontosabbak, egymásra mindig számíthatnak. A felnőtt embernek e kapcsolat elérésére irányuló, természetes és mélyen gyökerező vágyát a társadalom nem tudja mindig és mindenki számára kielégíteni. Statisztikai adatok és becslések szerint nő azoknak a felnőtteknek — túlnyomórészt felnőtt nőknek, — szánta, akik párkeresői szándékuk és törekvésük ellenére a tartós párkapcsolat egyetlen formájára: tehát sem házasságra, sem élettársi viszonyra, sem valamilyen állandósult partnerkapcsolatra nem képesek szert tenni, a magány börtönében élnek. Nagyobb hányaduk a szülő, a gyermek vagy a testvér családjába igyekszik beilleszkedni. Törvényes családi állapotuk többnyire özvegy, elvált vagy hajadon, de nem kevés azoknak a száma sem, akik formálisan házasként szenvednek a társtalanság érzelmi és szexuális nyomorúságától. A társtalanságnak tehát nem biztos, nem kétségtelen ismérve valamely törvényes családi állapot, mint ahogy az sem, hogy valaki egyszemélyes háztartásban él, mivel ez utóbbi önként választott életforma is lehet, amelyben szó sincs partnerhiányról. A társtalanság szociológiai fogalmában feltétlenül jelen van a kényszer eleme. Ezért — meghatározásom szerint — társtalan minden felnőtt, aki választott célja és életprogramja ellenére, párkapcsolódási törekvéseinek meghiúsulása miatt hosszabb ideig, vagy végképp kénytelen a tartós párkapcsolat minden formáját nélkülözni. Mi a forrása e társadalmi problémának? Miért követel közügynek kijáró figyelmet a maga számára? Erre a kérdésre a teljesség igénye nélkül két fontos téma érintésével szeretnék válaszolni: az egyik az özvegyülés, a másik a házasságbomlás következményének témája. Az özvegyülés és a társtalanság összefüggésének legfontosabb aspektusa — a nő és a férfi megért és várható élettartamának jelentős különbsége. Nem titok, hogy a nők egyre inkább, egyre nagyobb mértékben túlélnek bennünket, férfiakat A század elején a különbség alig 1 1/2—2 év volt, napjainkban viszont már átlag 5—6 esztendő. A különbségek szóródását figyelembe véve, hos'szabb távon ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy asszonyok százezrei 8, 10, sőt 15 éven át élnek özvegyként. A társtalanság másik, bőven áradó forrása: a házasságbomlás. E megállapítással szemben sokan a nálunk valóban széles körű újraházasodási mozgalom tényét hozzák fel ellenérvként. Az igazság azonban az, hogy a két kiskorú gyermekét nevelő elvált asszony újraházasodási esélye sokkal kisebb, mint a függetlenebb, egyedül élő férfié. Ilyenformán ugyanaz a válás, amely az egyil^fél számára lehetőséget nyit új párkapcsolatának törvenyesítésére, a másik félnek gyakran a társtalanságát rögzíti. Ezt bizonyítja az elváltak számának Fotó: Z. MINÁCOVÁ XX. századi, nagy arányú növekedése. A századfordulótól 1930-ig meghétszereződött. 1930-tól napjainkig pedig meghatszorozódott a törvényesen elváltak száma. Az elvált családi állapot persze nem egyenlő a társtalansággal. Az elváltak jelentékeny hányada a tartós párkapcsolat különféle formájában él. De nem kétséges, hogy növekvő számuk és arányuk egyszersmind a társtalanság bázisának növekedését is eredményezi. Felmerül a kérdés: ha így állnak a dolgok, tehetünk-e valamit is a társtalanság enyhítésért, a társtalan nők egyenlőtlen helyzetének javításáért? Úgy gondolom: igen. Az első teendő egy negatívumban fogalmazható meg: nem visszaélni a társtalan nő gazdaságilag, szociálisan és lélektanilag hátrányos helyzetéveL Hogy egy példába sűrítsem e gondolatot: olyanná kellene formálnunk társadalmunkat, hogy abban a kisgyermekét egyedül nevelő, társtalan kórházi asszisztensnő ugyanazokat a tényleges jogokat, ugyanazt a megbecsülést és elismerést, ugyanazt a társadalmi státust élvezze főnöke, fodrásza, házmestere. ügyeit intéző hivatala részéről mint az a — vele azonos teljesítményt nyújtó — asszisztensnő, akinek a félje történetesen főorvos. A másik, nem kevésbé nehéz feladat: humanizálni, emberségesebbé tenni azokat az egyre inkább fölébünk kerekedő folyamatokat: az iparosítást, a városiasodást, a női munkavállalást, amelyek számtalan pozitív, életünket könnyítő hatásuk mellett, egyre nagyobb alkalmazkodási terhet hárítanak az egyénre, egyre keményebb próbatétel elé állítják az emberpár — hagyományok szálaival átszőtt — kapcsolatrendszerét Ismét az élethez, a gyakorlathoz fordulok példáért. Az iparosításhoz elengedhetetlen az anyagi termelőeszköz és az emberi termelőerő egyesítése. De ez az egyesítés többféleképpen mehet végbe. Lehet az ipari berendezést ott létesíteni, ahol munkaerő-felesleg van: ez esetben az ipari munkába bekapcsolódó nő és férfi a megszokott környezetében marad. Lehet a munkavállaló embert odatelepíteni az ipari nagyüzem közelébe. mégpedig az életfeltételek oly különböző színvonalán. amely a komfort nélküli munkásszállástól az egészségügyi, gyermekgondozói, oktatási intézményekkel. közlekedési, üzleti és egyéb szolgáltatási hálózattal idejében ellátott, összkomfortos lakótelepig terjed. S végül lehet a gyár és a munkás találkozását létrehozni azon az áron, hogy féljek és feleségek naponta két, három, sőt négy órát utaznak otthonuk és munkahelyük között, vagy ami még rosszabb: csupán hetente, havonta egyszer, úgyszólván vendégként találkoznak munkahelyüktől távol élő családjukkal. Úgy gondolom, felesleges részletezni, hogy az iparosítás melyik válfaja növeli, s melyik csökkenti az egyén és a házaspár alkalmazkodási terheit; melyik növeli, s melyik csökkenti az időleges vagy tartós társtalanná válás veszélyeit. < Mindaz, ami az elmúlt másfél évtizedben a gyermekét egyedül nevelő anya helyzetének a könnyítése érdekében, továbbá a társtalanok párkereső lehetőségeinek növelése: vagyis a házassági hirdetés újbóli meghonosítása, a mindmáig egyetlen párkereső intézmény létrehozása, a társtalanok klubéletének elindítása érdekében történt — mindez nem jelentéktelen. Nem lebecsülhetőek azok a szellemi erőfeszítések sem, amelyek a társadalom egészségügyi, pszichológiai és szociológiai kultúrájának fejlesztésével tanítják az emberpárt, a házasfeleket a kapcsolatteremtés és a kapcsolatgondozás mindazon feladatára, amelyet társadalmunk átalakulása, életünk és az emberi személyiség felgyorsult változása reánk ró. De a társtalanság leghatékonyabb ellenszerének: a társadalmi alapfolyamatok humanizálásának feladataihoz képest ezek a vívmányok igen szerények, részlegesek — s csupán ahhoz elegendőek, hogy növeljék kezdeményezőkészségünket és bátorságunkat a jövendő nagyobb vállalkozásaira. LŐCSEI PÁL
