Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-01-19 / 4. szám
Baráti beszélgetés volt Féltve őrzöm a baráti, csevegő hangulatot. Évek teltek el, hogy nem is találkoztunk, szorongva indultam munkahelyére: mi lesz, ha nem tudunk azonos hullámhosszra kerülni, s kiderül — annyiszor megtörtént már! —, nincs mit egymásnak mondanunk. De Blanka (azaz RNDr Tonéko Blanka, a Nyugat-szlovákiai Kerületi Nemzeti Bizottság területrendezési osztályának szakelőadója) őszinte barátsággal, örömmel fogad. — Hová kell felírni, hogy meglátogattál? — dorgál, aztán mintha el sem telt volna az öt-hat év, amikor utoljára találkoztunk, közös ismerősökről, iskoláról, tanulásról, munkáról folyik a beszélgetés, rapszodikusan, kapkodva, mert sok mondanivalónk van. Vigvá/ok a baráti, csevegő hangra: ha megtudná, hogy írni akarok róla, talán györcsösebben, „nyilatkozó” hangnemben szólna — annyiszor megtörtént már! —, akaratlanul is álarcot tartva maga elé. — Apám sokáig azt sem tudta, mi az, hogy én gazdasági földrajzot hallgatok a Komensky egyetemen. Munkaideje rég lejárt, amikor hazajött, és máris csomagolta ki az iratokat, szedte elő a gépet, írta a jegyzőkönyveket, terveket, jelentéseket. Tudod, akkor nem értettem meg, többször összezördültünk. Ma én is ott tartok, hogy a legfontosabb dolgokat otthon végzem. És sorolja, hogy az ipartelepítés, az erdők létesítése, a mezőgazdasági területek kiterjedése, a tavak létrehozása, az üdülőközpontok kijelölése és sok-sok, látszatra lényegtelen, valójában azonban nagyon fontos dolog okoz sok vitát, mert különböző igényeket kell nekik egyeztetni, a minisztériumi elképzelésektől kezdve egyegy járás, város elvárásáig. Közben folyton szem előtt tartva az emberek, az adott területen élők jogos kívánságát, óhaját, amely, sajnos, alig-alig jut el hozzájuk. Az életkörnyezetet kell védeniük, olykor egészen logikus, kézenfekvő megoldásokért harcolni, hogy például ne építsenek baronfífeldolgozót a lakótelep tőszomszédságában, amikor a városnak már kialakult az ipari zónája. A gigantománia ellen küzdenek, amikor győzködik egy(hű 4) egy üzem tervezőit, vezetőit, hogy ne „az x hektáron terül el üzemünk” legyen a büszkeségük, hanem építsenek emeletes irodaházakat, raktárakat, építsenek és használják ki a pincéket, mert mezőgazdasági területet takarítanak meg ezzel, és az igazgatónak sem kell autóba ülnie, ha „üzemszemlére” szánja el magát. Különös optimizmus árad Blankából. Persze lehet, hogy ezt csak én érzem, ki tudja, hogy a panaszt követő legyintés már nem annak súlyát növeli, inkább ellentmondást jelent. Ellent mond a panasznak, önmagának, mert a cselekvés a fontos. Tudom, hogy így van, hiszen egy év különbséggel fejeztük be ugyanazokat az iskolákat kezdve Alsószeliben (Dőlné Saliby) az 1—5-ös magyar tanítási nyelvű alapiskolával, folytatva Felsőszeliben (Horné Saliby) a 6—9-en, egészen a galántai magyar tannyelvű gimnáziumig (akkor még általános műveltséget nyújtó középiskola). Akkor is többször mondta: abbahagyom, vége, nem megy! Aztán végig kitűnő tanulóként jutott el a Komensky egyetem természettudományi karára, miközben harmonikázni tanult, a galántai gimnázium kultúrcsoportjának zenekarában játszott, aktív tagja volt a SZISZ-nek, s szakkörökben, olimpiászokon ért el szép sikereket. — Amikor az egyetemre kezdtem járni, vagy két hónapon át minden vasárnap apám hozott vissza, mert azt mondtam, ezt nem lehet kibírni. Még szüleimnek is haramiaként mutattam be tanáraimat, rosszmájúaknak diáktársaimat. Ekkor még alig tudtam valamit jegyzetelni az előadásokon, csoporttársaim adták kölcsön füzeteiket, azokat másolgattam át, olykor egész éjszakákon. De sokan voltak itt Galántáról, aztán megismerkedtem a JAIK-osokkal is, és 1977. május 6-án megvédtem a szakdolgozatomat. Persze közben még akadt néhány olyan időszak, amikor sarokba repült a könyv, de olyan is, hogy tanáraim és csoporttársaim kérésére egy-egy témakörhöz előadást készítettem a magyar szakirodalomból, hasznosítva azt, hogy magyar tanítási nyelvű iskolákat végeztem. A szakdolgozata is olyan volt, amely szinte demonstrálja a nemzetiségek híd-szerepét két szomszédos ország kapcsolatában: Természeti és gazdasági komplexumok létesítésének lehetőségei a csehszlovák—magyar határvidéken összehangolt területrendezési elvek alapján. Tulajdonképpen a KGST-program része ez, s ha netán megvalósul, Blanka szakdolgozata nemzetközi értékűvé válik. — Dolgozni is valahogy így kezdtem, egy nagy adag bizonytalansággal. A logikus az lett volna, ha valamelyik járási nemzeti bizottságon kezdek. Most már áldom a sorsot, hogy nem így történt. De amikor ide jöttem, azon felül, hogy saját munkakörömmel kellett megismerkednem, át kellett tanulmányoznom a járási nemzeti bizottságok hasonló osztályainak ténykedését, tudnom kellett, kinek mi a munkatartalma, milyen a hatásköre, melyek azok a feladatok, amelyeket önállóan oldhatnak meg, s melyekhez kell a mi véleményünk, jóváhagyásunk, mi az, amit mi szabunk meg. Nem éltem volna túl, ha valamilyen kérdésükre nem tudtam volna válaszolni. Szerencsére, kollégáim készségesek voltak, sokat segítettek. A féltve őrzött baráti hangulatnak vége — gondolom —, hiszen meg kell mondani jövetelünk célját, már csak azért is, mert fényképezni fogjuk. — így elárulni a barátságot, erre felhasználni, nem szép — pirongat, aztán vidám kacajjal reménykedik, hogy nem sikerül a felvétel. És tovább magyarázza munkáját, mondván: ők a szidalmazott villámhárító, hiszen sokféle igényt kell összehangolniuk úgy, hogy a saját elképzeléseik is szervesen épüljenek be egy-egy területrendezési tervbe. Búcsúzóul egy igazi baráti beszélgetésre invitál. Pedig azt hiszem, ez is az volt. NESZMÉRI SÁNDOR
