Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-05-18 / 21. szám
vendégünk Valacsay Istvánt, a Csalló népművészeti együttes tagját sokszor láttam már színpadon, számtalanszor csodálhattam meg kulturált mozgását, azt a méltóságteljesen ünnepélyes, ugyanakkor temperamentumos férfi táncnyelvet, amellyel a verbunk üzenetét tolmácsolta sok száz, sőt ezer nézőnek. Amellett, hogy aktív táncos, jobbkeze is a Csallót vezető Czingel Lászlónak, táncokat tanít be, szervez, s lám, a Csalló kisöccsének, a Csali gyermek tánccsoportnak a próbáján is ki mással találkozhatnék, mint vele, a népi tánc szerelmesével. — Hogyan kerültél kapcsolatba a népi tánccal? — Bátyám annak idején a féli Kis-Duna együttes táncosa volt. Sihederként el-eljárogattam a próbákra, nézelődni. A csoport a zselízi országos fesztiválra készülődött, amikor váratlanul kiesett belőle, betegség miatt, az egyik szereplő. Felkértek, hogy ugorjak be helyette; hátha nem hiába nézelődtem annyit a próbákon. Beugrottam. — Úgy látszik, örökre. — Úgy. Hetvenhétig a Kis-Duna táncosa voltam. Amikor ez évben Somorjára (Samorín) kerültem, azzal a szándékkal jöttem, hogy új lakóhelyemen is tánccsoportot alakítunk. A CSEMADOK helyi szervezete és a Városi Művelődési Ház felkarolta az ügyet, így jött létre 1977- ben a Csalló, amely éppen az idén készül fél évtizedes jubileumára. — Hogyan született meg a Csalló kisöccse, a Csati? — Az amatőr művészeti csoportok tagjai gyakran cserélődnek, kit ide, kit oda szólít a hivatása, munkahelye, nősülés, lakhelyváltoztatás, katonáskodás miatt szükség van az utánpótlás biztosítására. E felismerés jegyében alakult meg, fél évvel a Csalló után, a gyermekeket tömörítő Csali. Fenntartói a CSEMADOK somorjai helyi szervezete és a város pionírotthona. A gyermek tánccsoportba oly nagyarányú volt a jelentkezés, hogy már a kezdet kezdetén kiderült, a Csalinak meg kell duplázódnia, ha ki akarja elégíteni az igényeket. A Nagy Csaliban — melyet korábban Bors Éva, majd Horváth Judit vezetett — hatodikos-nyolcadikos gyerekek ropják a táncot, jelenleg harminchármán. A Kis Csaliban a náluk kisebbek ismerkednek a gyermekjátékokkal, dalokkal. — Mióta vezeted a Nagy Csalit? — A múlt év óta lett a Nagy Csali nálunk afféle családi ügy. Mert a feleségemmel együtt vállaltuk a csoport irányítását. Huszonkét lánnyal és tizenegy fiúval dolgozunk. A múlt év őszén, amikor átvettem a csoportot, két fiúnk volt. A számokkal azt szeretném jelezni; nem hiszek abban, hogy a fiúk nem nyerhetők meg a táncnak, hogy idegenkednek tőle. A gyermekek egyébként zömmel a Somorjai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola tanulói, de akad köztük szlovák iskolába járó is, aki itt, a Csaliban ismerkedik népi hagyományainkkal, zenei anyanyelvűnkkel. — Az utánpótlást a Kis Csaliból kapjátok. Jól átgondolt, olajozottan működő rendszer ez. De mi a sorsa azoknak a gyerekeknek, akik a Nagy Csaliból már „kiöregedtek"? Nem vesznek el a táncmozgalom számára? — Arra törekszünk, hogy ne vesszenek el. Aki az A CSALI alapiskola elvégzése után továbbra is helybeli lakos marad, az a felnőtt tánccsoport ún. utánpótlójába kerül. Ezt a csoportot Kaluz Árpád és Kocsis Magda vezeti. Jelenleg tizenegyen táncolnak itt a Nagy Csaliból „kiöregedettek" közül, várva, hogy a felnőtt tánccsoport tagjai lehessenek, helyébe lépjenek az eltávozottaknak, katonai szolgálatra bevonultaknak. Arra gondolok, hogy a táncmozgalomnak ez a négyes, korcsoporti sajátosságokat figyelembe vevő tagoltsága — Kis Csali, Nagy Csali, utánpótló, Csalló — módszertanilag is példamutató, tudatos, átgondolt tevékenységről tanúskodik; általánosítandó, másutt is bevezetendő gyakorlattá kellene hogy váljék. Vajon milyen körülmények tették lehetővé, hogy a somorjai népitánc-mozgalom ilyen átgondolt rendszerré szilárduljon? — Az összehangolt munka, a közös erőfeszítés. Bizalommmal fordulhatunk ügyes-bajos dolgainkkal a helyi pionirotthonhoz, a CSEMADOK-hoz. Köszönetét kell mondanunk az alapiskolának, hogy tanulóit rendelkezésünkre bocsátja, a Városi Művelődési Háznak, hogy korszerű, tükrös próbatermében gyakorolhatunk. A közös munka a forrása a sikereknek, folyamatos tevékenységünknek, részvételünknek a városi ünnepségeken, CSEMADOK évzárón, Bősön a járási dal- és táncünnepélyen, a járási alkotóversenyéken, melyeken több első díjat és értékes helyezéseket szereztünk. — A heti kétszeri próba, négyórás időtartamban, nem túl nagy megterhelés? — Úgy vélem, hogy nem. A gyerekek szívesen járnak a próbákra. Vonzza őket az ének, a játék, a mozgás szeretete. Élvezik a torna- és balett elemekkel megtűzdelt bemelegítő ritmusgyakorlatokat. A bemelegítés után egy-egy új tánclépést tanulnak meg, melyet később beépítek egy-egy táncba. Arra törekszem, hogy fejleszszem improvizációs készségüket, hogy a zenei ritmusformákat maguk is képesek legyenek kitölteni önállóan megalkotott lépésvariációkkal. Mi a legkomolyabb akadály a jelenleginél is zavartalanabb munkához? —- A hazai magyar gyermektáncok, játékdalok publikálatlansága. Felnőtt tánccsoportjaink jobban el vannak látva táncanyaggal, mint a gyermekek. A CSEMADOK KB néprajzi szakelőadói, Ág Tibor, az önkéntes néprajzi gyűjtők tudtommal nagy és értékes anyagot mentettek meg a feledéstől. Eleven örökséggé mindez akkor válik, ha kiadványokban látjuk viszont, származzanak azok akár a Népművelési Intézettől, akár a Madáchtól. Franciska óvónéni — Valacsay Istvánná — a férje révén került kapcsolatba a népi tánccal. Bár elsődlegesen zenei érdeklődésű — jelenleg is tagja a somorjai Híd vegyeskarnak —, magához láncolta őt a tánc is. Olyannyira, hogy nemcsak a Nagy Csali próbáin csiszolja a gyerekek zenei tudását, hanem még az óvodában is alakított nagycsoportosokból, egy táncegyüttest, amely a zselízi országos fesztiválra is eljutott. Örömmel újságolja, hogy az óvodások szüleinél nagy tetszést aratott az apróságok tánca, s a jó ügyet felvállaló szülők a saját kocsijukon szállították a kis táncosokat Zselízre. 1981-ben az óvodai tánccsoport egy járási versenyen a zsűri különdíját nyerte el. Megvolna hát a serkentőszer a nagyobbra töréshez, bár az is kellene hozzá, hogy az óvodai oktató-nevelő munkában a tánc akkora megbecsülést élvezzen, mint a bábjátszás. Majd a „családi ügyek" kerülnek szóba, a nagy kérdés, hogyan lehet az amatőr művészeti tevékenységet a háziasszonyival és anyaival összeegyeztetni. — Két fiunk van, a négyéves Szilárd és az ötéves Gergely — mondja Valacsayné —, elevenek és mozgékonyak, táncra áll a lábuk. A próbákon ők is részt vesznek, szem előtt vannak, s ugyanakkor ragad is rájuk a zenei és táncanyanyelv. S hogy kicsi, az iskoláskor küszöbét éppen átlépő gyermekekkel is lehet eredményesen dolgozni, azt Bartal Erika, a Városi Művelődési Ház alkalmazottja bizonyítja. A tavalyi év szeptemberétől ö vezeti a Kis Csalit, melyben húsz elsős—másodikos tanuló ismerkedik a gyermekjátékok varázslatos világával. A fiatal, talpraesett tánccsoportvezetö, aki a Népművelési Intézet koreográfiái tanfolyamára is beiratkozott, aktív táncosként pedig a Csaliban tökéletesíti képességeit, szívesen osztja meg tudását a gyerekekkel, akiket — alig túl a huszadik életéven — anyáskodó szeretettel emleget előttem. így: a gyerekeim. ZALABAI ZSIGMOND Sokáig nyargalnak szótlanul, csak a lovak dobogása, nyerítése 'hangzik az éjszakában. Feltűnik a hold, ragyog a sok csillag. Annára ugyanezek a csillagok néznek ... Folyóhoz érnek, gázlót keresnek. Vezetik a lovat, lábuk a fövenyt, a medret tapogatja, csobbanások kísérik az óvatos átkelést. A folyó túlsó partján erdő kezdődik, és eltér egymástól a parti és az erdei út. .. Fekete Mihály most Bornemissza mellé vezeti a lovát, és a kezét nyújtja. — Isten megáldjon, János! — Mi esett beléd, mit búcsúzkodsz? Hát ti nem Nyitrának* jöttök? — Mi? — kiáltja Fekete a régi, heves indulattal. — Mi nem! Minékünk ne parancsoljon se Inczédi úr. se Esterházy. Az parancsoljon felettünk, aki eddig nyúzott? Megbújunk mint eddig, és lecsapunk a labancra. csak úgy, a magunk módján ... Farkasok nem állják a karámot! Bornemissza nézi, nézi Fekete Miskát, a sötétben még jobban tüzelő fekete szemét. Minden szava igaz. mit feleljen? Parolázik. búcsúzkodik a két csapat, és Bornemissza csak ennyit mond: — Mi már felesküdtünk Rákóczi nevére! Azzal Fekete Mihályék ráfordulnak az erdei útra. János utánuk néz. Búcsúzással van tele az élet. II. fejezet A kassai dóm tornya szinte átfúrta a kék eget. egész az égboltozatig látszott nyúlni. A patrícius házak ablakairól, erkélyeiről keleti szőnyegek függtek. Volt, aki gyertyát gyújtott az ablakában, mint körmenetkor. A város tele volt a falvakból beözönlött néppel, nemes apródok, palotások, növendék katonák lovakat vezettek a várkapuhoz. A mesterek a céhház előtt gyülekeztek, markos legények tartották magasra a céh jelvényét és zászlaját: külön-külön sorakoztak a posztósok, a kerékgyártók, a kovácsok és a pékek. A városi magisztrátus is megindult a városkapu felé, fekete ünneplőjükön aranylánc ragyogott, a kis kövér polgármester olyan volt. mint egy lakodalomra előgurított hordó. A városkapu előtt házak, műhelyek tapadnak az erős és magas falakhoz. Egy kovácsmühelyből a fújtató szuszogása és egyenletes pörölycsapások hallatszanak. Túl a kapun, a kanyargó országút két oldalán mérhetetlen tömeg zajlik, hullámzik. A kézművesek, kapások és vámosok kiáltása megrázza a városkapu előtti nagy teret. Fennen kiáltják: — Vivát! Vivát a nagyságos fejedelemnek! Vivát Rákóczinak! Egy öreg paraszt törekszik előre. Rongyait megtépte az út, maga is eltörődött, mint a nagybeteg, reszket, de azért tolakszik. — Hová, öregapám? Minek törekszik ennyire? — kérdezi egy zöld kötényes, vastag nyakú mesterlegény, a fenőkéséről látszik. hogy mészáros: — Sárforől gyüttem, jó fiam, a Vágón túlról. Kérelemmel gyüttem a nagyságos Rákóczi úrhoz. Ha azt én néki el nem mondhatom, akkor akár vissza se menjek . . . “Nitra (folytatjuk) (nő 17'