Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-05-18 / 21. szám

pen a 80 feletti. Olaszországban 1978-ban az öngyilkosok több mint egyharmada volt 65 feletti: egy társadalom embertelenségének a kézenfekvő jele, nem ad helyet a többé már nem termelő egyéneknek.

Az öngyilkosok kora (Olaszország 1978): 65 éven felül 35 százalék, 45 és 65 év között 31 százalék, 25 és 45 év között 24 százalék, 25 év alatt 10 százalék.

Sokan közülük anyagi gondokkal küszködtek, sokuknak hosszas hivatali huzavona után visszavonták hadinyugdíját, mások a magánytól félnek. 1979 október végén Torinóban egy testvérpár — a férfi 64, a nő 72 éves (egyikük sem volt házas) — a garázsukban követtek el öngyilkosságot. Egy kézzel írott cédulát hagytak hátra, pontos és rendezett írással: „Mindketten nagyon betegek vagyunk és gyötör annak a gondolata, hogy valahol egy kórházban fejezzük be életünket, ki-ki a saját költségén, mindenkitől elfeledve. Csak nyugalmat kérünk. Bocsássatok meg."

Az USA-ban a hivatalos statisztikák szerint évente 94 10—14 éves fiú és 27 azonos korú lány hal meg öngyilkosság következtében. A 15—19 évesek közül 264 fiú és 212 lány választja az önkéntes halált.

A halál — bármennyire hozzátartozik is az élethez, bármennyire természetes folyamat is — csaknem valamennyi ember számára félelmetes, nehezen érthető, megrázó. És meghalni az élet rajtjánál: nemcsak tragikus, természetellenes is. Különösen, ha a gyermek, aki mindannyiunk számára az élet és öröm megszemélyesítője, önmaga választja a halált.

A gyermekek a valóságban nem akarnak meghalni — írja a NŐI DONNE egyik cikkének bevezetőjében Laura Argentini —, csak a fejlődésükből fakadó szorongásukat, félelmüket akarják legyőzni.

A serdülőkor küszöbén álló fiatalok szervezetében olyan hormonok termelődnek, amelyek nemcsak fizikai tevékenységre ösztönöznek, hanem növelik az agresszivitást is. Egy kamasz pszichikuma még éretlen, erkölcsi elvei nem alakultak ki, nem tiszták az elképzelései a megengedhetetlenről. Nyugtalansága, lázadása gigantikus küzdelem önmaga és a világ ellen. Első lépésként szüleitől vonja meg érzelmeit, bírálja őket és az egész felnőtt társadalmat. Öngyilkosságában fellelhető a zsarolási motiváció, agresszivitása önmaga ellen irányul ugyan, de valójában azok képezik a célpontját, akik maradnak, akikre a fájdalom terhe nehezedik a veszteség, a lelkiismeretfurdalás miatt, amiért nem tudták megakadályozni a tragédiát. Ezekben az öngyilkosságokban közrejátszik a képzelgés is arról, ami „utána" következik, saját temetésükről vagy szüleik bánatáról.

Legalább elméletben a „bosszúból" elkövetett öngyilkosságok kategóriájába kellene sorolni a sikertelen, feltűnő és teátrális öngyilkosságokat is, de véleményem szerint — írja Laura Argentini —, ami a serdülőket, de még inkább a gyerekeket illeti, a „sikerült" vagy sikertelen öngyilkosság kritériuma a tényleges meghalni akarás értékelésében nem bír jelentőséggel. A fiatalban nincs meg az a képesség, hogy tárgyilagosan értékelje tettének következményeit. „Beszéltem gyermekekkel — folytatja —, akik óhajtották a halált, de megelégedtek pusztán a róla való fantáziálással; olyanokkal is, akik megkísérelték ugyan az öngyilkosságot, de tudatlanságukban azt hitték, csak egy színlelt tettet hajtanak végre. Ezekben az esetekben a problémák nagy mennyisége van jelen, amelyeket egyénileg, esetről esetre kellene vizsgálni.

Vitathatatlan, hogy az öngyilkosságok, illetve öngyilkossági kísérletek problémája nagy figyelmet és hatékonyabb, őszintébb társadalmi vizsgálatot érdemel, elsősorban azért, mert nehéz előre látni súlyosságát a jövő szempontjából.

Felhasznált irodalom:

NO! DONNE 1980. április 11., 15. szám Magyarország 1981. március 8., 10. szám Nyári Magazin 1981. júniusi szám

Összeállította: Gőgh Vilma

A/ idei Flóra még több érdeklődőt vonzott, mint az eddigiek. A virágkedvelök nemcsak a színpompás, mesterien elrendezett rózsákban, szekfükben gyönyörködtek. helyben megvásárolták a különleges virághagymákat, magvakat is. Még több lesz tehát a virágos utca, virágos erkély.

vetélkedése

Virágok

Vajon mikor tűnt tol először az embereknek, hogy a Földön virágok is léteznek? Erre pontos feleletet aligha adhatunk. Mert azt ugyan mindenkor gondosan feljegyezték a történetírók, hogy mikor milyen fegyverekkel tették pokollá az emberek egymás életét, de valahogy senki sem tartotta fontosnak tudatni velünk. hogy mikor használták először a virágokat önmaguk és környezetük ékesítésére.

Egy azonban bizonyos, hogy a virágok és az emberi civilizáció között kezdettől fogva kapcsolat állt fenn. hiszen az ember mindig igyekezett megszelídíteni.

Az egyiptomiak például szentnek tartották a lótuszvirágot; képmását amulettként viselték, magát a virágot pedig az isteneknek tartogatták áldozati ajándékul. A buddhisták számára a „szent lótusz" ma is a megvilágosodás jelképe.

A görögök már termesztették a liliomot, a jácintot, a violát és a rózsát. Kedvencük azonban az ibolya volt.

A rómaiak kedvenc virága a fenségesen pompázó rózsa volt.

A római birodalom pusztulásával egy időre leáldozott a virágkultusz napja is. Igaz, a római virágokat — a rózsát, a liliomot, a jácintot és a szegfűt — a germánok „örökölték”, de a népvándorlás és a törzsi háborúk kora nem sok időt és nyugalmat hagyott a kertészkedésre. A kora középkortól kezdve azonban ismét nyílni kezdenek a virágok — legelsőként a kolostorok kertjeiben —. ha nem is azért, hogy a szerzetesek a szépségükben gyönyörködjenek, hanem hogy gyógyszert, különböző keneteket csináljanak belőle.

Ezek az orvosságok főként rózsából vagy legalábbis rózsa hozzáadásai készültek. A rózsát szinte minden nyavalya orvoslására használták. A porrá tört liliomszirmokat borba keverve kígyómarás ellen adták, a fekete hunyor leveleit pedig az elmeháborodottak gyógyszerének tartották. A sárga téli viola virágából készült főzetet gyulladáscsökkentő gyógyszerként a szembe csöpögtették. Később a keresztes lovagok egy halvány ibolyakék virágú keleti növényt hoztak magukkal, a kerti, másként: „jóféle” sáfrányt, amelynek narancsvörös bibéje megszárítva fűszerként ismeretes.

A virágoknak mágikus erőt is tulajdonítottak.

A rómaiak mámoros rózsaimádata több mint ezer évvel később a" hollandok tulipánőrületében talált méltó pátjára. Ami ebben az országban 1634 és 1637 között történt, annak sem a virágok szeretetéhez, sem a fényűzéshez nem volt semmi köze, a legmértéktartóbb kifejezés, amit erre használni lehet: hisztéria. Akadt, aki mindenét pénzzé tette, csakhogy a Törökországból érkező tulipánhagymákhoz hozzájuthasson.

Ázsiában a virágok teljesen másféle jelképrendszerbe illeszkednek, mint Európában. A sajátos japán virágrendező művészet az ember és a természet harmóniáját van hivatva érzékeltetni. Ázsiában mindig tisztában voltak vele, mit is jelenthet az ember számára a virág. Kínában már kétezer évvel ezelőtt a „végtelen boldogság szigeteinek” nevezték a virágoskerleket. Japánban pedig még ma is él a közmondás: „Boldog az az ember, akinek mindkét keze virágokkal van tele.”

(hű a