Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-04-06 / 15. szám
(családi kör ( Második Az utóbbi időben sokat vagyok egyedül. A férjem túlságosan elfoglalt ember, magas beosztása, számos tisztsége sokat leköt a szabad idejéből. Két gyermekem már családot alapított, csak néha jönnek haza látogatóba. A háztartás sem ad sok gondot, Így marad időm szép és szomorú emlékek felidézésére. Egy asszony életében ötvenen túl ebből is, abból is akad épp elég. Gyermekkorom legtragikusabb eseményét a háború utolsó előtti évében éltem át. Tizenkét éves voltam. Egy borzasztó bombatámadást osztálytársaimmal az iskola óvóhelyén rettegtem át. A pincéből feljőve a pusztulás képe fogadott. A romokat kerülgetve futottunk otthonunk felé. Otthon ... Családi házunk helyén csak romhalmaz füstölgött. Alatta édesanyám és kishúgom. Ki tudná megérteni annak a gyermeknek szívfájdalmát, aki elveszti édesanyját? Együtt sírtunk édesapámmal. S ahogy munkában megedzett nehéz kezének meleg simítását éreztem, kissé megkönnyebbültem. Maradt még valakim. Ekkor még nem sejtettem, hogy gyermekkorom kálváriájának nem szakadt vége. Anyám temetése után apám fölakasztotta magát. Nem tudta elviselni a veszteséget. Árva lettem. Gyermektelen rokonaim vettek pártfogásba. Hosszú évek távlatából is nagy-nagy hálát érzek irántuk, mert mindent elkövettek, hogy szüléimét pótolják. De lehet-e pótolni az édesanya és az édesapa szeretetét? Mennyire irigyeltem a korombeli gyerekeket, akiket apjuk vagy anyjuk kézenfogva vezetett... Apámnak soha nem bocsátottam meg, hogy önző módon elmenekült a halálba. Mindezt csak azért mondtam el, hogy jobban érzékeltessem életem későbbi nagy eseményét, az első szerelmemet. Az elsőt és az utolsót. Több nem volt. Első szerelem ... Házasság ... A férjem is árva fiú volt. Szavakban nehezen fejezhető ki az egymásra találás érzése olyanoknál, akiket a sors korán megfosztott a szülői szeretettől. Boldogok voltunk. Megszületett az első, majd a második gyermekünk. Családi harmóniánkat a férjem túlzott féltékenysége zavarta kissé. Nem tagadom, eleinte még tetszett. A végtelen ragaszkodást éreztem ki belőle, ami kezdetben igen jólesett. Később már egyre inkább bosszantott. A gyerekekkel otthon maradtam, ami férjemet is megnyugtatta. Kevesebb oka maradt a féltékenységre. A háztartás, a nevelés gondjaitól is nagyobbrészt mentesült, így zavartalanul hivatásának élhetett. Munkája mellett tanult, elvégezte a főiskolát. Mind felelősségteljesebb beosztásba került és mind több tisztséggel bízták meg. A gyerekek közben nőttek, de ö még akkor sem akart hallani arról, hogy munkába lépjek. így teltek az évek, míg egyszer észre nem vettem, hogy a férjem féltékenysége is alábbhagyott. Lassan elmaradtak a keresztkérdések, amelyekből mindig gyanúsítás csendült. Eleinte még nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, hisz nem voltunk már egészen fiatalok. Egyszer azonban a férjem váratlanul bejelentette, hogy válni akar. Nagyon elkeseredtem. Valahonnan nagyon messziről az apám alakja ködlött föl. Ő is úgy hagyott itt, hogy nem törődött további sorsommal. A párhuzam apám távozása és férjem szándéka között akaratlanul szövődött az egész életemen át gyötrő emlékek szálaiból. A valóság most még kegyetlenebbnek tűnt. Ugyanúgy állhattam tétován, mint apám temetésén, amikor el sem tudtam képzelni, merre, hová visz sorsom a frissen hantolt sirtól. Csakhogy akkor az élet még előttem állt, akármilyen komoran is. De mi lesz most? Első megdöbbenésemből felocsúdva faggatni kezdtem férjemet, vajon más asszony miatt akar-e elhagyni. Tagadta. Úgy hiszem. nem hazudott. Csak hosszas könyörgésemre árulta el az okot, már mint, hogy az évek folyamán műveltségben, életfelfogásban túlságosan eltávolodtunk egymástól. A válás csak a valós helyzetet törvényesíti. Elváltunk. Ezután furcsa élet kezdődött számomra. Továbbra is együtt laktunk, soha említést se tett arról, hogy szándékában lenne elköltözni. Egyszer azzal jött, hogy ö most olyan tisztségben van, hogy gyakran kell társaságban, rendezvényeken megjelennie. Az írott vagy íratlan szabályok ilyenkor a feleség jelenlétét is megkövetelnék. Ő pedig ismer engem, visszahúzódó, házias természetemet, s tudja, hogy úgy sem érezném ott jól magam. Meg ott magasabb szinten folyik a társalgás, beszélgetés, amire én nem is lennék képes. Nagyon kért, ne vegyem ezt lebecsülésnek, de ez az igazság. S neki nemegyszer volt kellemetlen újabb és újabb indokot találni, amiért feleség nélkül jelent meg. Bármenyházasság nyire is próbáltam belátni a mondottakat, megint sebeket téptek. Ha csak ez lenne az ok, azt is mondhatná, hogy a felesége betegsége miatt nem jelenhet meg hasonló társasági rendezvényeken ... Ennyit igazán hazudhatna . .. Azután elhessegettem a gondolatot. Nem emlékszem, hogy valaha is hazudott, vagy valakit becsapott volna. Csak azt nem akartam elhinni, hogy válásunk után ne lett volna senkije. De ez csak feltevés, vagy inkább kérdőjel maradt. Két év telt el a válás kimondása óta, amikor egy este zuhanyozás közben a mellemen apró csomócskát fedeztem fel. Nagyon megijedtem. Riadtságom előtte sem tudtam palástolni. Nem részletezem. Műtét, majd hosszas gyógykezelés következett. De nem erről akarok beszélni, hanem volt férjemről, aki egész idő alatt mellettem állt. Járt velem az orvosokhoz, a kórházba látogatóba, úgy törődött velem, ahogy talán azelőtt se. Már otthon lábadoztam, amikor egy szép napon nagy rózsacsokorral jött haza. Gyerekes zavartan állt elém, szinte félénken rukkolt ki a javaslattal: ha nincs ellene kifogásom és meg tudom neki bocsátani a válást, újra feleségül venne. Mit is válaszolhattam volna ? Újra férj és feleség vagyunk. Soha annyi gyengédségben, figyelmességben nem részesültem, mint „második" házasságomban. Nem áltatom magam. Jól tudom, hogy fiz a csomócska bármikor, bárhol megjelenhet rajtam. Többször feltettem magamnak a kérdést, mennyire riasztó a halál közelségének tudatosítása. Már nem félek. Van úgy, hogy az embernek mindennel le — s el — kell számolnia, hisz az emberi élet nem végtelen. Most mintha bizonyos távlatból szemlélném a napok eseményeit. A dolgok elvesztették korábbi értéküket. így például az idő is. Valaha egyszerűen nem jutott időm önmagámra. Egy órácska pihenés, olvasás is elveszett időnek tűnt. Most? Órákat játszadozom az unokákkal, s nem tudok haragudni semmiféle csintalanságuk miatt. Fél napokat bolyongok erdőkben, vízpartokon, a természet megannyi apró csodáját fedezem fel. Az orvosok azt mondták, ha a műtét után az a „valami" nem jelentkezik újra. megmenekültem. Azóta közel négy év telt el állandó orvosi felügyelet alatt. Teljesen megváltozott az életem. De nemcsak az én életem, hanem talán az egész világ körülöttem. Mindenki nagyon jó hozzám : különösen a férjem, a gyerekek. Ez a minden oldalról körülvevő jóság teszi lehetővé, hogy szinte naponta nagyszerű, új emberi értékeket fedezzek fel. Valami mégis bánt. Hogy ez a megértés miért csak nekem és a hozzám hasonlóknak jár ki? Miért ne lehetnénk egymáshoz egyformán jók mindenkor? Vagy talán az emberi megértés, jóság csak a sir szélén állók kiváltsága? Nádasdi Éva Családi (fotó) kör tarkas Olló a cselekmény legizgalmasabb mozzanatát örökítette meg. Ez már jó riporteri készségre vall. Ha azonban csak a részletre összpontosítunk, az összképre nem figyelünk eléggé, valami lemarad. Ebben az esetben a kéz. Vagy a nagyításnál vágta le a szerző? Kivágni, takarni a képen fölösleges, zavaró részeket szoktunk. Ebben az esetben a kéz és a fej is muradltaloli volna; a felvétet javara válna. Értékeli: Nagv László
