Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-04-06 / 15. szám

Megáll az ajtóban, s szemével végigpásztázza a csarnokot. Szereti ezt a képet. Az életéhez tartozik, mint a mindennapi kenyér. Harminchat éve él itt. Talán ezért is fél az év végétől. Mert valami közbejöhet, megváltozhatnak az előírások, á törvények, még ha a nézetek maradnak is. S akkor bezárul mögötte a kapu. Az a kapu, amelyen az elsők között jött be, amelynek megnyitását jobban várta, mint a lakása átadását. Minden követ, minden embert ismer itt. Kevesen vannak már azok, akik előtte kerültek ide. Nem történt itt olyasmi, amiről ő ne tudna, aminek — ha csupán gondolatban is — ne lett volna részese. Mindenre odafigyelt, ha nem szólt is, tudomásul vette, s úgy cselekedett, ahogy azt az ügy kívánta. A sok beszéd, a hangoskodás, a vállveregetés nem az ő szokása. Soha nem volt híve a nagy szavaknak, de ha cselekedni kellett, az elsők között mozdult.

Törékeny kislány volt még Mária Enderslová, alig tizennyolc éves, amikor nővére után Galánta mellől besompolygott a fővárosi tisztítóba. A szállítómunkások azzal bosszantották, hogy többet nyom a ruháskosár, mint ő maga. Már akkor is tettel védekezett: megragadta a teli kosarat s úgy feldobta az autóra, hogy a csipkelődök lélegzete is elállt. Mert a munkától nem félt, bármi volt is az. A háború után meg éppen ilyen szorgos kezekre volt szükség. Őt még szórakoztatta is a munka. Soha nem látott még ennyi szép ruhát. Hárman voltak lánytestvérek — négy nő egy házban —, egymástól örökölték a ruhaneműt. Hányszor képzelte, hogy majd ő is csináltat magának olyan divatos ruhát, amilyent tisztítás után szállításra készített elő ...

Az volt a szerencse, hogy nem sok idő jutott ábrándozásra. Sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták az embereket, őt is. A háborús romok helyén új világot akartak építeni. Micsoda lelkesedés volt bennük!... Nappal kemény munka, este énekkari próbák. Ő is a szervezők között volt; biztatta, lelkesítette társait. Nem maradt ki semmiből.

Tíz évig készítette elő szállításra a kitisztított

(nö~4)

ruhát. Soha semmi panasz nem akadt munkájára. Rá esett a választás, amikor a kommunális üzem a reklamációk intézésére keresett dolgozót. Rendes, becsületes, munkáját szerető embernek tartották. S hogy nem tévedtek, azt az is bizonyítja, hogy még ma, huszonhat év eltelte után is ő végzi a feladatot.

A „rossz nyelvek" azt mondják róla, olyan az orra, mint a vadászkutyáé. Kiszimatolja, mi hol van. Ha egy szvetternek nyoma veszett, vagy itt feledtek egy kabátot, mindig tudja, hol kell keresnie. Persze, néha ez nem olyan egyszerű, mert például kabátok százai közt sok négy gombos drapp színű lehet. Megtalálni a keresettet hangyamunka, amit végez időben, darabszámban nem mérhető. Csak lelkiismeretességben, alaposságban, különben még aludni sem tudna miatta ...

Ha szabadságra megy, azzal engedik útjára: siess vissza, mert megvár a munkád! Nem mintha nem végeznék el a munkáját, de ki ért ahhoz olyan jól, mint Marienka?! Kinek van annyi türelme, áttekintése, mint neki ? Ő még a mérgét is magába fojtja, inkább nem szól semmit, nehogy megbántsa a másikat. De ha valaki belenéz dióbarna szemébe, tudja, mint gondol róla.

Amikor beköltöztek a PreSovská utcai új tisztítóba, örült a jó munkafeltételeknek. Nem csoda, hiszen annyit dolgozott érte! A gyermekgondozási szabadságot alig töltötte le, már sietett vissza munkahelyére. Három lányt nevelt, de csak a közvetlen munkatársai tudták, hogy kisgyermekei vannak. Soha sem mondta, hogy beteg a gyerek, otthon kell vele maradni, vagy családi gondjai vannak. Nem utasította vissza a túlórát, a munkaszombatot. Az életét úgy osztotta fel a munka és család között, hogy teljesen kiegészítsék egymást.

Az utóbbi években, hogy a lányok már nagyobbak lettek, jutott idő a kézimunkakörre is, amelyet az üzemi nőszervezet, majd a szakszervezeti nőbizottság tagjaként szervezett. Szívesen tanította meg a fiatalokat egy-egy fortélyra, adta át tapasztalatát. Hányszor jönnek utána: Marienka, ezt mutasd meg, arra taníts meg. Ő meg segít. Csak azon töpreng gyakran, hogy a mai fiatalok miért vesznek mindent olyan magától értetődőnek? Miért hiányzik belőlük az a lelkesedés, amely bennük volt húszéves korukban ?... Igaz, a lányai is gyakran mondják neki: anyu, ma már más világ van. Más. Jobb és könnyebb. Dé nem lenne szabad elfelejteni, minek az árán született...

A kollektíva elismerését megkapta. Érzi, hogy megbecsülik; ágazati kitüntetést kapott, s őt érte az a megtiszteltetés is, hogy idén a nemzetközi nőnap alkalmából részt vehetett a belügyminiszter nőnapi fogadásán.

Hogy neki a kommunális üzem a második otthona, mindenki jól tudja. Jól érezte itt magát harminchat éven át. Ezért is olyan fájdalmas a gondolat : januárban nyugdíjba megy. Valami véget ér...

Még mindig az ajtóban áll, nézi az akasztókon lógó sok száz ruhát, kabátot. Ez a kép is szorosan hozzátartozik életéhez. Álmában biztosan nagyon sokszor visszatér majd.

— Mit is akartam? Na persze, az elkallódott csíkos zakó! Holnap föltétien meg kell kapnia a tulajdonosnak. Messze utazik benne. Tintás volt a belső zsebe, speciális tisztítást igényelt, ezért késett a szállítása... Hol is keressem? — kérdi félhangosan, csak úgy önmagától, s aztán magabiztosan indul az egyik ruhasor felé.

H. ZSEBIK SAROLTA