Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-06 / 2. szám

ercnyi pontossággal érkezünk, de a titkárnő leültet.

— Az igazgató elvtárs az üzemi rádiót hallgatja, várniuk kell.

Szokatlan a csend. Ismerve a hasonló üzemek reggeli „forgalmát", a sok jövés-menést, telefoncsörgést, furcsállom az itteni nyugalmat. A félórányi várakozás alatt a titkárnő kétszer az ajtóhoz lopakodik, majd újból az asztalhoz ül. Amikor az óra nagymutatója eléri a tizenkettest, egymás után nyitják az ajtót az igazgató elvtárssal beszélni akaró munkatársak.

Már nagyon várom a találkozást az új igazgatóval. Tulajdonképpen hét hónapja nevezték ki. Olyan igazgató után állították egy hétezer dolgozós vállalat élére, aki tíz évig ült a direktori székben. Milyen ember lehet, hogy el merte vállalni egy olyan gyár irányítását, amely Szlovákia vegyipari termelésének tíz százalékát adja, s ahol az utóbbi időben több volt a gond, mint bárhol másutt ...

Magas, szikár, jóképű, jól öltözött férfi jelenik meg az ajtóban: Frantisek Mihály mérnök, a Juraj Dimitrov Vegyiüzem igazgatója.

Ötven perc áll rendelkezésemre. Tudom, az igazgatónak tíz órakor tanácsülése van. A kérdéseim negyedére sem kaphatok ennyi idő alatt választ... Ő magabiztos mosollyal hellyel kínál.

— Időnk nincs sok, de háromnegyed óra alatt sok mindenről lehet beszélni. — S meg se várva kérdésemet kezdi.

— A bratislavai Juraj Dimitrov Vegyiüzem Csehszlovákia vegyiparának alapvető láncszeme. Termelési struktúrájával nagyban

A

hozzájárul népgazdaságunk más ágazata inak fejlesztéséhez. Az évi több mint négyszázezer tonna polipropilén műszál és hétezer tonna müselyem gyártásával komoly feladatot tölt be textiliparunkban, de ugyanúgy a KGST-munkamegosztásában is. A szakosítás keretében például a polipropilén műszálért a Szovjetunióból gyapotot, az NDK- ból poliakril fonalat kapunk. Tevékenységünk másik alapterülete a könnyüvegyipari termelés — itt nagy a szakmunka részaránya —, mely különösen fontos a jelenlegi és a következő időszakban, hiszen Csehszlovákia nem nyersanyagban gazdag ország, van azonban annyi jól képzett szakembere, hogy a tudomány és technika vívmányainak kihasználásával e területen jó eredményeket érhetünk el. Üzemünkben a könnyűipari termékek közül növényvédőszereket, gumiipari félkészárut, műanyagokat, olaj-töltőanyagokat, speciális műtrágyaféléket készítünk. A jövőben új ágazatokat szeretnénk bevezetni, elsősorban a szervesanyagok, a gyógyszerek és a

biotényezők gyártásához szükséges kapacitások bővítésével.

Hangsúlyozni szeretném, hogy nemcsak a termelésért vagyok felelős, hanem azért a szellemi értékért is, amelyet a kollektíva hordoz magában. Az üzem a Klement Gottwald és a Köztársasági Érdemrend viselője. Két év múlva fennállásának 110. évfordulóját ünnepeljük. A munkásmozgalmi hagyomány nagyfokú társadalmi felelősség, mely büszkeséggel tölt el bennünket.

Én a kezdetre gondolok. 1883. október 24-re, amikor a svéd Alfréd Nobel itt a dinamitgyár alapköveit lerakta. Az első bratislavai gyár volt. Ma is a legnagyobbak közé tartozik.

Megkockáztatok egy kérdést:

— Tudja-e, hányadik igazgatója Ön ennek a gyárnak?

— Nem tudom — mosolyodik el, de máris hozzáteszi: — A krónikában biztosan benne van. Eddig még nem jutottam hozzá, hogy megnézzem .. .

— A tizenharmadik. A felszabadulástól pedig a nyolcadik. Az Ön előtti igazgató töltötte be legtovább — tíz évig — a tisztséget. Milyen érzésekkel foglalta el helyét?

— Sokat töprengtem, én kétféle igazgatót különböztetek meg. Az egyik passzív, a meglévő eredményekből él, semmibe be nem avatkozik, senkit meg nem sért, mindenkivel jól kijön, szóval: konfliktusok nélkül él. Az élet folyik körülötte, de ö egy helyben áll. A másik aktív, mozgósító, alkotó, örök elégedetlenségével olykor ellenállást vált ki, hibákat is elkövet, de helyre is tudja hozni őket. Állandóan az újat keresi, soha nem elégszik meg az elért eredményekkel, mindenkivel szemben igényes, de ezáltal könnyen sebezhető is. . . A második típushoz szeretnék tartozni.

— Hogyan fogadták új munkatársai, beosztottjai?

— Az első hetekben eléggé ideges és türelmetlen voltam. Kemény rezsimet vezettem be. Szigorú munkafegyelmet követeltem. Nem tűrtem ellenkezést, kifogást. Nem volt könnyű, de most már örülök, hogy a lényeget elértem, a kollektívával összhangban vagyunk, sikerült megértetnem, hogy új feltételek közt élünk és dolgozunk. A XVI. pártkongresszus mindnyájunk számára világossá tette, hogy a jövőben a népgazdaság haladását csupán az intenzív fejlesztésre alapozhatjuk. Üzemünk hetedik ötéves tervét is a hatékonyságra építettük. Nem a tervbizottságból, könyöradományból akarunk élni, hanem alkotó munkával elősegíteni a termelékenység növelését, a meglévő kapacitások hatékonyabb kihasználását, a tudomány és technika bevezetését.

Nyílik az ajtó, a titkárnő jelenti:

— Tíz óra van.

De Frantisek Mihály folytatni kívánja mondandóját :

— Az igazgató feladata nemcsak az, hogy biztosítsa a termelést, nagy felelősség terheli az embereket illetően is. Csak egy példát említek. Január elsejétől nincs üzemi lakásépítés. A hetedik ötéves tervben 220 lakást kapunk, ez távolról sem fedi igényeinket. Hogyan lehetne ezen változtatni, javítani? Tapasztalatból tudom, hiszen nyolc évet töltöttem a Slovchémia vezérigazgatóságán mint termelési igazgató, hogy a „felsőbb szervek" vajmi keveset oldhatnak meg a problémákból, ha az üzemek passzívak, tehetetlenek maradnak. Lakásépítő szövetkezetét alakítottunk, 365 háromszobás és 150 garzon lakást akarunk építeni. Ugyanekkor kértük a körzeti nemzeti bizottságot, hogy TOO—120 dolgozónknak engedélyezze a családi ház felépítését. Ez mind-mind többletgondot jelent, de ha azt akarjuk, hogy a dolgozók segítsenek feladataink maradéktalan teljesítésében, nekünk is segítenünk kell rajtuk.

Bólintok, közben arra gondolok: még semmit sem tudok róla, az emberről. De közbeszólni nem lehet, mert megállás nélkül beszél. '

— Sikerült megértetnem, hogy a régi mondás — „a rendet nem elég megteremteni, fenn is kell tartani" — érvényes ránk is. A gyár udvara, a környezet, ahol dolgozunk, nagyon elhanyagolt, rendetlen. Eddig hétezer köbméter földet hordtunk el, háromezer fát ültettünk. Két-három évig is eltart, amíg szégyenkezés nélkül végigvezethetek egy küldöttséget a gyárudvaron ... És a leglényegesebb: az üzem fővárosunk belterületén fekszik, a levegő- és környezetszennyeződésben is nagy részünk van, tehát sokkal fegyelmezettebbnek kell lennünk, mint eddig. Olyan műszaki megoldásokat, technológiát kell találnunk, amely minimális légszennyeződést idéz elő.

Most már az órára néz. Azt gondolom, be akarja fejezni a beszélgetést.

— A termelés hatékonyságának növelése nem elhatározás kérdése, az idő szava, nélküle egy lépést sem jutunk előre. Termelésünket úgy kelkfejlesztenünk, hogy növekedjen a szakmunkát igénylő, a nyersanyagot kihasználó és kevesebb energiát fogyasztó gyártás. Célunk a behozataltól való függőség fokozatos csökkentése, a belső szükségletek kielégítése és a kivitel növelése. A Szlovákiába behozott vegyipari nyersanyag egyharmadát mi kapjuk, viszont termelésünk egyharmada exportra kerül. Összehasonlítottam termékeink minőségét a világpiaci termékekével. Bizony, lesz még dolgunk, hogy elérjük azt a színvonalat. . .

— Tudják ezt a dolgozók is?

— Dolgozóink tudására és képességére építek. Amilyen szegény ez az ország nyersanyagokban, olyan gazdag szakemberekben. Nekünk szükségünk van a fiatal szakemberekre. Nyár közepén, amikor a végzős növendékek munkát keresve kilincselgetnek az üzemek ajtaján, mi újsághirdetéssel hívjuk őket. Éppen valamelyik nap mondta a személyzeti igazgató, milyen sokat javult üzemünk dolgozóinak szakképzettségi aránya. Nekem ebből nem sok hasznom van, mert egy főiskolásból csak tíz év múlva lesz igazi szakember. De fiatal, okos, szakképzett emberekkel megtölteni az üzemet olyan alap, amelyre építhetünk. Ezenkívül még egy szívügyem van: a korszerűsítés. Szeretném, ha a munka nagy részétől megszabadítanának bennünket a számítógépek, az automata gépsorok, a robotok. Nagyobb tér kellene a vegyészeti főiskolával való együttműködésnek. Tervezzük, hogy üzemünk területére helyeznek egy tanszéket, hogy hasznosíthassunk minden elérhető tudást, ismeretet.

Ismét belép a titkárnő, ám mielőtt megszólalna, az igazgató már mondja is:

— Tizenegykor a tanácsülésen vagyok, addig tárgyaljanak nélkülem ...

Fellélegzem. Eszerint még kérdezhetek.

— Érez magában elég erőt a feladatok megvalósításához ?

— Van egy előnyöm. Nem kezdtem könynyen az életet. Lépcsőről lépcsőre jutottam idáig, szabályosan, egyetlen fok kihagyása nélkül. A főiskola után a Slovnaftba kerültem, termelési részlegvezetőnek. És Így tovább, más-más beosztásba ... Úgy ismerem a vegyi üzemet, hogy szinte már nem is jó egy igazgatónak. Élettapasztalatomból született az elvem: a fiatalokat mindjárt felelős ségteljes helyre kell állítani. Oda, ahol keménymunka vár rájuk, ahol naponta bizonyíthatnak. Ismerjék meg a termelés minden csínját-bínját, nehézségét és akadályát. Csak

így tudják aztán birtokuba venni, így tudnak győzni felette. Ha a szülök azzal jönnek végzős gyermekük érdekében utánam, hogy adjak nekik valami könnyű munkát, ezt szoktam mondani nekik. A legtöbben — később — igazat is adnak nekem. Nem lehet itt megállni, egy helyben topogni, csak annak a vezetőnek lehet jövője, aki lépést tart a kor követelményeivel. A legtöbben öt év alatt belefáradnak az ilyen nagy aktivitásba, munkájuk rutinossá válik. Ez alól talán én sem leszek kivétel.

— Milyen a munkastílusa?

— Reggel hétkor rendszeresen az üzembe megyek. Természetesen egy óra alatt nem járhatom be az összes munkacsarnokot, úticélom megválasztásában a saját logikámat követem, a dolgozók nem tudják, mikor, hol bukkanok föl. Nyolctól háromnegyed kilencig végighallgatom az üzemi rádió diszpécserszolgálatát. A dolgozók tudják, hogy figyelem őket; csak ritkán avatkozom a vezetők vitájába, de tudom, mi a helyzet a gyárban.

tizenharmadik igazgató