Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-02-16 / 8. szám
ycsaládi kör alán tízesztendős lehettem, mikor körülültek libapásztor gyerekek, és én Benedek apó meséit mondtam el nekik sorban. Vén barackfa vetett ránk árnyékot. Bence bátya fája, akinek szerencsétlen, meghibbant felesége valahonnan Csíkországból származott hozzánk. Honnan tudhattam volna, hogy Csíkország és Erdővidék a gyönyörű Székelyföld részei, azt sem tudtam, csak jóval később, hogy Benedek Elek édes anyaföldje Erdély. Valahány mesét végigmondtám, a körülöttem kuporgó leánykák áhítattal sóhajtottak fel és biztatva mondták: — Még! Nem az enyém volt a könyv, kölcsönkértem. Nekem nem voltak könyveim. Kalendáriumunk sem volt, csak egy kisbiblia. amit betéve tudtam, akár Benedek Elek meséit. Nagydiák koromban kapkodtam odahaza. Innen már csak egy ugrás lett volna Kisbacon, de akkor még nem nőtt a szívemhez. Mint ahogy Farkaslaka sem. Ott álltam kollégáimmal Tamási Áron sírja fölött. Még friss volt. Tisztelettel tekintettünk a Fabríciusz-testvérek faragta kopjafára, és nem mentünk be a faluba, pedig egy kamaszodó kisleány szépen hívogatott. Nagyon siettünk. nem tudom hová. Sosem bocsátom meg magamnak e mulasztást. Most már kénytelen vagyok 'beérni a lelki-barangolással. így jutottam el Pusztakamarásra is. és igazán boldog voltam, hogy „könnyű álmából” Sütő András egy csipetnyit nekem is adott. Utoljára Benedek apó karolt belém. Elvezetett a messze Székelyföldre, és szép szelíden elmesélte ifjúkorát. Hol sírt. hol kacagott, s miért tagadnám, vele együtt én is. Tudom, ma nem időszerű az elérzékenyülés. Mégsem CSICSAY ALAJOS „ fő, hogy dolgozzanak” bele a nagy mesegyűjtő- író életrajzába, s felnőtt fejjel, nem is olyan régen jártam először Kisbaconban — lélekben. Kitűnő kalauzom volt Benedek István. A tények és tanúk sorozatban megjelent Benedek Marcellról írt biográfiája úgy magával ragadott, hogy alig tudtam letenni egy-egy pillanatra. Kisbacon. Most ismét onnan jövök, Benedek apó édes anyaföldjéről. Az ember, ha széppel találkozik, látni szeretné, tapintani, érezni minden ízében. Erdővidék Benedek Elek által úgy gyökeret eresztett lelkemben, hogy soha semmi nem fogja kiszakítani onnan. Mennyire más. mennyire különbözik tőle az én szülőföldem, a Csallóköz, és mégis. .. Benedek apó hatvan esztendeje papírra vetett emlékei az enyémek is. Az erdők, a rétek, a behavazott házikók, az egyszerű, őszinte parasztemberek, akik egy-egy jobb felfogásúnak vélt gyerme1 küket „a világnak nevelték”. Akárcsak százegynéhány év múltán az én földijeim. Jártam Erdélyországban. nem csak képzeletben. Keresztülvágtam Csíkon, és kerestem saját gyermekkoromat. Bence bátya lányát, aki pici korában idejött, itt ment férjhez, csak tudnám az ura nevét, de nem tudom. Semmi különös nincs ezeken a falvakon. Hacsak az nem. hogy itt szebben hangzik a magyar szó az emberek ajkán, mint nálunk szégyellem, hogy könny szökött a szemembe Benkő Ádám szüleinek keserve láttán. Fatuskó lenne az olyan olvasó, aki nem venné észre Benedek Elek zokogását, miként a tragédiát elmondja. Benkő Ádám a szívéhez nőtt. Bánatában. becsületből. Meghalt Bölcs Antal is, a másik diák. Mennyivel csöndesebb szomorúság az ő végzete, mint az előbbié. És meg akart halni önkeze által maga az író is. Éppen mert kimondhatatlanul tisztelte, szerette az élőket. Benedek Elek nemcsak érez, együttérez és együttéreztet. ..Valakit ez az ember ott a Nyárád ' terén igen-igen szerethetett. Valakiben ez az ember ott a Nyárád terén igenigen csalódhatott...” írja egy zsémbes tanárról, akinek egyszer a leikébe láthatott. -És sziporkázik belőle a harag, mikor a kollégiumi állapotokról szól. Sok minden van a kollégiumban. Silány berendezés, értelmetlen vasfegyelem, ostoba szokások, ..de — betegszoba nincs” — tér vissza refrénszerüen, „betegszoba nincs”. De van Vaskalap, aki nem törődik semmi mással, csak saját következetlen rendelkezéseinek végrehajtásával. Szinte hihetetlen, hogy száz év telt el azóta. Nekünk volt betegszobánk, feküdtem benne lázasan, és magam fűtöttem, ha nem akartam, hogy megfagyjak. Ám nem hiszem hogy azért áll szívemhez közel Benedek Elek (höli: Fotó: NAGY LÁSZLÓ könyve, mert hasonló sorsokat ír le benne, mint amilyeneket magam is láttam és magam is átéltem. Nagy ebben a vékony könyvecskében az emberség, az őszinteség és a szépség. Szépsége a megtörtént dolgoknak és szépsége a szónak, melyekkel Benedek Elek őszinte emberséggel bánik. Peregnek előttem a képek. Mintha nem írást, hanem szépmívű rajzokat olvasnék-néznék. Látom Gyulai Pált. ahogy Benedek Eleknek „egyhangú” neve láttán azt mondja: „No, barátom, a maga neve sem való < versbe”. S a válasz: „Versbe nem, de vers alá talán jó lesz — hebegém bátortalanul.” S aztán együtt lapozzák az ifjú poéta gyűjtötte székely balladákat, népmeséket. Látom Vájná Rózsit is. akit szájára vesz a falu reménytelen szerelme miatt, a károgó Balandinét. kálvinista papokat. harangozókat, koplaló tanítókat, akikről néha keserű iróniával szól. de világért sem gúnnyal. Mert tiszteletre nevelték kicsi kora óta. Tisztelet. Ez a legnagyobb erénye a Benedek családnak. Nemzedékek váltják egymást, de az ősi parancs örökké érvényben marad. Mintha a sejtjeikbe ivakodott volna. Ilyen hangon szól Benedek István szüleiről és Benedek nagyapóról, talán mert Benedek Elek is így emlékezik szüleiről, nagyszüleiről, szerteágazó rokonságáról. A kezet, ami az embert fölnevelte, kenyeret adott neki. illett megcsókolni — az én gyermekkoromban is. Az apáét is. És milyen szépek az ünnepek, mikor az emberek lélekközelbe kerülnek egymással. De csak azoknak lehet szép ünnepük, akiknek szépek a hétköznapjaik is. Ahol a munka az emberért van. Benedek Elek nem tett különbséget szellemi és testi munka között, örömmel művelte mind a keltőt, de fontosnak tartotta népe szellemi fölemelkedését. Kántort választottak Kisbaconban. ..Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a szemek”. „... hát tanítónk van-e?” — kérdezi a későbbi író. „Kollégiumból jött ez az ifjú legény, nyilvánvaló tehát, hogy írni, olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a gyerekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is bolond volt. ma is bolond ember, aki többet kíván ennél” — kesergi hatvanévesen. S rá tíz évre a kisbaconi szülői házban, mielőtt az asztalra borult volna, mert gyermeklapja, a Cimbora nem jelenhetett meg többé, leírta az utolsó mondatot: „fő. hogy dolgozzanak”. Gondol-e nálunk valaki a Benedek Elek-i hagyatékkal?
