Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-12-18 / 51-52. szám

e&

ház ura elmondta az imát; a fiai is.

Önts rá!

Dzsanmurad vizet csorgatott az apja kezére.

— Készítsd elő a hurdzsunt! — vetette oda kurtán Samurad-aga. Kiment az udvarra, és eloldozta a lovát.

Dzsemsíd sokáig állt a kapunak támaszkodva. A paták csattogása egyre távolodott, szinte beleolvadt a folyó tompa morajába ... „Jó volna, ha most lóra pattanhatnék — gondolta sóvárogva. — Vagy elmennék a halászokhoz, elüldögélnék velük a tűz mellett! ... Csak ne kéne itthon maradni!"

Dzsemsid megmozdult, az újság megzizzent a hóna alatt. A legény belökte a súlyos keritéskaput, bement az udvarba.

Amikor a szobájukba lépett, Szelbi épp vacsorázott. Dzsemsid a felesége ölébe dobta az összegyűrt újságlapot.

— Elégedett vagy? Nem tudtad eldugni valahova?

Milyen tiszta is Szelbi tekintete! Nem volt benne se ijedtség, se felháborodás, csak kérdés: „Miért?!"

„Miért is bántottam meg Szelbit? — ismételte magában.

— Miben hibás ő? Semmiben. És nem hibás se az apám. se az anyám ... De hát akkor miért van így, miért nem megy nálunk rendes kerékvágásban az élet T .

Hajnalig ült kinn az udvaron. Szelbi sem aludt, az egész éjszakát ébren töltötte, nem vette le szemét az ajtóról. „Hátha ö is olyan, mint az apja ? Hátha tévedtem? Vagy talán nem is szeret?"

— gyötrődött a fiatalasszony, s nem tudott elaludni.

Ezen az éjszakán Maral-edzse sem hunyta le a szemét. Csak nyugtalanul forgolódott egyik oldaláról a másikra, s Szelbit átkozta. Mennyi reményt fűzött a fia házasságához, de a menye nem hozott boldogságot a házba.

Dzsemsid későn jött meg a munkából. Megállt egy pillanatra az udvaron, és hallgatózott. A jurnak is nehezen vallotta volna be, mit érez.

— Szelbi — hallatszott Dzsemsíd halk hangja. — Szelbi... — És gyengéden végigsimogatta az asszony haját.

A levél

„Szervusz, kedves Güldzsan! Leveledet megkaptam. Igazad van, hogy nem érted: én most is elítélem Kenguft, mert felvette a jasmakot holott én is magamra öltöttem. Kedves Güldzsan! Köztem és Kengul között azért van egy lényeges ,különbség: én ahhoz mentem férjhez, akit szeretek.

Most nehéz, nagyon nehéz a sorsom, Güldzsan, de én nem örökre fedtem be a számat a jasmakkai Megaláztatásomnak egyszer vége lesz. És akkor boldogok leszünk Dzsemsíddel.

Gyere el, és mindent megértesz.

A te Szelbid"

Güldzsan

Már öt napja halálos csend honol Samurad-aga házában.

NARIMAN

DZSUMAJEV

MENY

Szelbi csodálkozva tekintett Dzsemsídre, és kisimította az újságot. „Legjobb selyemhernyó-tenyésztőink" — olvasta a nagybetűs címet az első oldalon. Alatta öt fénykép. Középen, két férfi arcképe között ott volt az övé is.

— De én nem is láttam ezt az újságot — mondta zavartan Szelbi. — Honnan szerezték meg a fényképemet ? Én nem adtam ... Talán a tanácsházán kapták meg, vagy anyámtól.

— Nem adtad! Szégyentelen! Legalább apám előtt szégyellnéd magad!

Dzsemsid felkapta az újságot, félretolta a feleségét, és kirohant a tornácra.

Szelbi megdermedt.

Az ajtó nagyot csattant a férje mögött, Szelbi predig csak állt ott, nem volt képes felfogni, mi is történt. Még azt sem érezte, hogy megsértették.

Dzsemsid ez idő alatt egy farakáson állt az udvaron, és a történteken töprengett.

tában Maral-edzse sóhajtozott és köhécselt: „Anyám még nem alszik" — állapította meg.

Szelbi az imént szunnyadt el, és nem hallotta, hogy nyikordul az ajtó. Amikor kinyitotta a szemét, a férje épp a csizmáját húzta le. Szelbi csendben a fal felé fordult. Dzsemsid a láda mellett, a földre ágyazott magának, lefeküdt, és mélyet sóhajtva magára húzta a takarót.

Odakint panaszosan üvöltöztek a sakálok, szomorúan csipogott egy madár.

Dzsemsid lélegzetéről Szelbi megállapította, hogy férje nem alszik, szinte a tarkóján érezte forró leheletét.

Vegyes érzelmek kerítették hatalmukba Szelbit; a sérelem, a harag, a csodálkozás; de a legjobban mégis azt kívánta, hogy a férje legyen most mellette, fogja

meg a kezét........Gyere hozzám!

Nem bírom igy tovább. Gyere, Dzsemsid, nem haragszom" — már-már kimondta, predig magáDzsemsíd a csatornához, az új földre ment, Dzsanmurad már csaknem egy hete táborban van. a házigazda, Samurad-aga pedig a sivatagban őrzi nyájait. Az egész házban csak Maral-edzse és menye, a gyűlölt meny, Szelbi tartózkodik. Továbbra sem beszélnek egymással. Korábban legalább Dzsanmurad összekötő kapocs volt közöttük, de most Szelőinek kell kitalálnia, mit akar tőle az anyósa.

Maral-edzse — maga sem veszi észre — gyakran gyönyörködik menye ügyes, serény munkájában. „iparkodik — gondolja —, tetszeni akar anyósának, kedvét keresi a férjének. Hát igen, dologtalannak az ilyet nem lehet nevezni, megállás nélkül fáradozik, és az arca csak úgy ragyog munka közben — a lustákkal ilyesmi nem fordul elő ..."

De épp ez volt a baj: Maral-edzsének nem tetszett, amikor Szelbi arca felderült. Minél jobb volt a menye hangulata, annál keserűbb

(nö38)

lett az anyós szíve. Mihelyt meglátta, hogy Szelbi, a jasmakot leeresztve, a szőnyegben gyönyörködik, ö máris feljebb tolta a jasmakját, és szándékosan zörögve a vödrökkel, lement a lépcsőkön az udvarra.

A vidám fényecskék azonnal kihunytak Szelbi szemében, de úgy tett, mintha észre sem venné anyósa viselkedését.

„No nézd csak a szemtelenjét!

— dohogott magában Maral-edzse. — Úgy tesz, mintha nem is látna engem, a kis büszke!"

És az öregasszony még hangosabban zörömbölt a vödrökkel.

Munka közben Szelbi sohasem unatkozott, s a nap észrevétlenül telt el, de az éjszakát nem szerette. A falon a petróleumlámpa halvány fényfoltjai remegtek; komoran, acélkéken csillogtak a menynyezet füstös gerendái... Fojtó, nehéz volt a levegő a szobában. Minden nyomasztóan hatott.

Szelbi elhatározta, hogy többet fog olvasni, hátha ezzel elűzi komor gondolatait.

Az egyik szomorú, magános estén Szelbi megágyazott és már lefeküdni készült, amikor a lámpa hirtelen pislogni kezdett és elaludt. „Petróleumot töltök bele — határozta el, de amikor eszébe jutott, hogy a petróleumoskanna a sátorban van, az anyósánál, elállt szándékától. — Legjobb lesz, ha minél hamarább elalszom."

Nem jött álom a szemére. Úgy érezte, hogy be van zárva egy ládába, sötétség veszi körül, fulladozik. A tető felől bizonytalan nesz hallatszott. Szelbi összerezzent. „Gyáva!" — szidta magát.

Nem tudott elaludni. Kiült (a verandára, szoknyája szélével betakarta meztelen lábát, és az eget nézte. Valahol a magasban, az ég végtelen mélyét kettészelve, zöld csillagocskák úsztak: egy repülőgép fedélzeti fényei. Aztán eltűntek ...

Mennyi csillag! „Bizonyára boldogok azok az emberek, akik olvasni tudnak az ég könyvében — gondolta Szelbi. — Ámbár az is lehet, hogy egyáltalán nem boldogok. Hiszen ök nagyon jól látják, milyen határtalan az égi térség, és milyen végtelenül kicsi az ember. És az ember élete csak egy pillanat a világmindenség örökké tartó életében. Nem, jobb, ha nem olvasunk az ég könyvében ..."

Nappal rekkenő hőség volt, mintha az egész világ egy hatalmas izzó kemence volna. Most hűvös van... Az ég is lehűlt, elpihent. Néha egymásra kacsintanak a csillagok, a hold pedig — épp most jött fel a folyó mögül — nyájasan és egy picit lustán mosolyog le a földre.

„De igen, mégiscsak jó tudni, mi történik odafenn az égben — döntötte el Szelbi, és fellélegzett.

— Hadd irigyeljék a gyávák a világmindenség nagyságát, és hadd töprengjenek az emberi élet rövidségén, én nem fogok. Aki fél a haláltól, naponta százszor hal meg. Én nem gondolkozom ezen!"

Az égen ismét tovaúszott két kis zöld fénypont. „Ha még egyszer repülőgépen ülhetnék! Ha láthatnám fentröl a kolhozunkat, ha keringenénk Ashabad felett, Moszkva felett!..." És Szelbi az ábrándozásba merült.

igy aludt el ültében, a verandán. Azt álmodta, hogy repülőgépen száll, lent pedig, a gép szárnya alatt, zöld mezők úsznak. Hirtelen leállt a motor, a repülőgép, mint a kő, zuhanni kezdett lefelé. Csattanás hallatszott... Szelbi felsikoltott álmában, kinyitotta a szemét, és meglátta anyósát vödörrel a kezében. Már világos volt.

Güldzsan, Szelbi barátnője, estefelé érkezett hozzájuk. Amíg Maral-edzse kinyitotta a kiskaput, Szelbi berohant a szobájába, ledobta magáról a borukot és a jasmakot, s a takarója alá dugta.

... Güldzsan mindennap eljött Samurad-aga házába, de nem egyszerűen gyalog, hanem — Maral-edzse rémületére — kerékpáron. Amint meghallotta Maral-edzse a kerékpárzörgést, máris reszketni kezdett, mint a hideglelős.

A magas, csinos Güldzsan széles karímájú szalmakalapot viselt; kedvesen mosolyogva ment el mellette, az öregasszony pedig még arról is megfeledkezett, hogy a mellére köpködve elűzze a gonosz szellemet.

Nehéz helyzetbe került Maraledzse. Güldzsan vendég volt, sőt köztiszteletnek örvendett: „Güldzsan doktornő" — így hívták a kislákban. A szülei is tiszteletre méltó emberek. A lány apja, Dövletmergen a Szovjetunió Hőse volt; ezt a magas kitüntetést a halála után adományozták neki. Maral-edzse belátta, hogy Güldzsanról lepereg a sértés, és nem tilthatja meg neki, hogy a menyét látogassa.

Egy alkalommal „Güldzsan doktornő" egy nagy képesújságot hozott magával, maga mellé ültette a verandán Szelbit és Dzsanmuradot — a fiú nemrég tért haza a táborból —, és beszélni kezdett nekik az űrrepülések előkészítéséről. Güldzsan szándékosan hangosan beszélt, jól tudta, hogy Maral-edzse is hallgatja, bár valahányszor elhalad mellette, mindig a mellére köpköd, és ezt mormogja: „Allah, segíts!"

Sok mindenről beszélgettek: szputnyikokról, atomerőművekről, bonyolult műtétekről, de a végén mindig, látszólag véletlenül, az emberek közötti kapcsolatokra, az egymás iránti tiszteletre terelődött a szó.

Güldzsan aznap is náluk volt, amikor Dzsemsid hazajött a sztyeppről. Anyja már panaszkodott neki a „szemtelen doktornőről", meg arról, hogy milyen nehéz helyzetbe került.

A lány felment a verandára, és barátságosan üdvözölte Dzsemsidet. A fiatalember elpirult, zavarba jött, mint mindig, amikor fiatal nőkkel kellett beszélnie.

Güldzsan otthonosan letelepedett a szőnyegre, és vidáman tekintett Dzsemsídre. „Megkínáljam