Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-18 / 51-52. szám
memben ő az eszményi nő, az eszményi asszony. De erről nagyon nehéz beszélnem. Magánügy. Jakoby Gyulának nemegyszer lehetett kellemetlen Én-nek neveznie magát, és többször tekinthetett humorral (amely elsősorban az irónia és a groteszk tartományában lelt táptalajra) azokra, akik fölényes magabiztossággal állították, hogy én mindig én vagyok. Az „én, az mindig valaki más" rimbaud-i megállapítás benne olyan kalandokat szülhetett, amelyekben nemcsak önmagát tette idézőjelbe, hanem a kifelé szemlélődő, befelé révedö tudatát is. Úgy ítélkezett önmaga fölött, hogy szigorú megfigyelés alá helyezte önmagát, vagyis az Én-jeit. akiknek jelenése volt (van s lesz) benne. Néha jól meglehettek egymással ezek az Ének, főként olykor, ha nem vettek egymásról tudomást, amikor azonban rádöbbentek, hogy unosuntalan cipelik s átfedik egymás történeteit, hogy egymástól is függenek, olyankor elviselhetetlennek tarthatták a másikat. Ilyenkor a művészetben mindig önmagát kereső Jakoby a színek, a formák révén tudatosan megkettőzhette (megsokszorozhatta ?) önmagát. Ilyenkor a tervezett helyett az őszinte került a vászonra — mondjuk Törtető helyett Szamár —. az elgondoltat befedte az élmény. Vagyis az egyik Én kijátszotta a másikat. Ez a viadal Jakobyban akkor érhette el tetőfokát, amikor a vásznon újraszülte önmagát. Egyszer ilyennek, máskor olyannak, egy viszont bizonyos: mindig a történelmi-társadalmi, lélektani-fiziológiai ellentmondások szellemében. Nem véletlen, hogy egyfigurás képei közül azok a legizgalmasabbak, amelyekben érezni a másik jelenlétét. Amelyekben egy emberrel is kettőt jelenít meg, ahol vállalja emlékeinek topográfiáját. Vagyis ahol tudatosan benne „felejti" magát azokban az összetűzésekben, amelyek az ellentétek feszültségéből adódnak. Alig valamivel több mint hatszáz (?) alkotásból álló életművében nem tudni, mennyi a kétfigurás kompozíció. Ö maga tudja ezt a legkevésbé, hiszen amit belső világa diktált, az benne nem szorul sem magyarázatra, sem nyilvántartásra. A káosz sem, amely a második világháború után jelenik meg a vásznain. A figurák, még a nők is, deformálódtak, mintha az emberi kapcsolatok nem lehetnének többé lényegileg hitelesek. Annak idején egy filozófus azt mondta, hogy Auschwitz után már nem születhetnek versek, amire Pilinszky János azt felelte, hogy születhetnek, pontosabban, csak Auschwitz utáni versek születhetnek, amelyeknek meghatározója a megélt tragédia. Erre érezhetett rá Jakoby is. A formátlan formákon keresztül érezteti és érteti meg nézőivel az érthetetlent és a megbocsáthatatlant, tudván, csak így lehet tudatos és pontos kifejezője korának, társadalmának és népének. Szétvagdalt arcú emberek metamorfózisai elevenednek meg a háború utáni képeken, ahol az embertelenség szétverte környezetet a reális valóság szörnyeire hasonlító vonalak képezik. S mindezen mintha ironikusan mosolyogna, mint a beleszólástól megfosztott ember; mintha mosolyogna a tehetetlenségtől, vagy talán attól a bölcsességtől, amely csak abrakadabrával fogalmazható meg. S talán ezért van az, hogy a reális irrealitás szülte groteszk bárgyúságból tekintenek ránk figurái. Képei közül az 1958-ban készült Törülköző akt lábszárán is mutatja magát a „formátlan" forma. Az 1960- ban készült Akt virággal nőalakja már nem is kivehetően nő, inkább valami az eltorzult személyiség és a magát tudathasadásosán szépnek láttatni kívánó személyiség között. Jakoby mintha mindenfajta időbeli és helyi meghatározottságot elvetne azzal, hogy alakjait egy hihetetlen, sejtelmes világból származtatja. Tévedés ne essék: ez a művészet a mi világunkat ábrázolja. Csakhogy ami ezeken a képeken végbemegy, az az időben és az örökkévalóságban jeleníttetett meg, s így is kell tekintenünk rá. Azzal a tudással-tapasztalással felvértezve, és azzal a nyitottsággal, amivel a világ sorsáért aggódó Jakoby szemlél minket. Azt például, hogy nála nincs testi tér többé, csupán a testek térbeni kiterjedése és mozgása elfogadása alapján érthetjük meg. Az Akt csónakkal (1982) című képén már teljesen nyilvánvaló, hogy a külsőleg átélt igazságot egy belső igazság váltotta fel. Elsősorban az objektív térösszefüggésekről való lemondás igazolja ezt, hiszen a tó és a csónak aránytalanul kisebb, mint a nő, s ebből arra következtethetünk, hogy Jakobynál az objektív tartalom helyére legfőbb szervező erőként a szubjektív művészi élmény képi megformálása került. Nem azt igyekszik ábrázolni, ami történt vagy ami történhet, hanem azt, ami éppen történik: benne. Azt az értéket, amelyet belső értékrendje számára jelent az élmény. Utóbbi két évtizede festményeinek zömén már ralisztikus térkulisszák sincsenek. A tér megtestesült dinamikája váltotta fel, ami túlvisz minden korláton. A megfoghatatlanba csúsznak át tárgyai, figurái. A végtelenbe; mintha az empirikusan kitapasztalható! fölváltotta volna a tapasztalatilag ellenőrizhetetlen. — Tapasztalatilag, azt hiszem, az is ellenőrizhetetlen, hogy a nőknek más a szellemi, filozófiai alkata, mint a férfiaknak, mégis így van. Úgy tapasztaltam, a fortély fokozottabb mértékben van bennük, mint bennünk. Főleg, amikor a céljukat mindenáron el akarják érni. A család egységét megőrizve jó ez, de a férfi-nő kapcsolatban nem mindig. Nagy eredmény az emancipáció, de megszülte az a maga hátulütőit is. Sok nő úgy értelmezi ezt a társadalmi egyenértékűséget, hogy mivel dolgozik, pénzt keres, nem elsődleges kötelessége többé a szülés, a gyermeknevelés. Az emancipáció még nem szüntette meg és nem is szüntetheti meg a nő biológiai másságát. Szerintem a nőt létezésbeli küldetése a gyermekhez, a családhoz köti. Mindettől függetlenül festészetemben ugyanolyan rangjuk van, mint minden másnak a környezetemből, ez nyilvánvaló. Hiszem, a nemegyszer érthetetlennek minősített képeim a nőknek is mondanak legalább annyit, ha nem többet, hiszen empirikus tapasztalásuk talán sokrétűbb, mint a férfiaknak. Jakoby Gyula művészete kivételes jelenség. Az egész magyar művészetben nem találni hozzá analógiát, ami segítené meghatározását. A tágabb keretben, az egész művészet történetében való elhelyezését ugyan segíthetik festészetének külső jegyei, de a mélyebbre ható vizsgálathoz a vélt vagy a valóságos analógiák kevésnek tűnnek. Pedig ahol nem lehet megszokott kategóriákra támaszkodni, ott az ouvre feldolgozása gyakorlatilag előkészítetlen, a róla megjelent kinyilatkozások és vélemények pedig vagy érdekességhajhászók, vagy jól látók, jól közelítők ugyan, de elméletileg — írásunkhoz hasonlóan — képtelenek meghódítani a még hontalant. SZIGETI LÁSZLÓ (nö33) Hrapka Tibor felvételei és reprodukciói
