Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-12-18 / 51-52. szám
kát, mert mind gyakrabban sírva fakadok. Az orvos volt eddig az egyetlen, akinek erről beszélhettem. Arról próbált meggyőzni, hogy még fiatat vagyok. Jogom van az élethez. Menjek emberek közé, társaságba járjak, ne zárkózzam be. Vitatkoztam: egyedül hová mehetek? Mégiscsak nő vagyok, senkihez sem ülhetek oda ismeretlenül. Egyenjogúság ide, egyenjogúság oda — ez a helyzet. Szeretném tudni, oka lehet-e társtalanságomnak a harminckilenc évem? Vagy talán a két gyermekem? Nincs olyan magányos férfi, aki hozzám való lenne? Ha a kislányom is felnő, így kell majd leélnem az életemet magányosan? Vagy elégednék meg a lopott órákkal, kétheti, havonkénti titkos találkákkal, amiknek az idejét is a másik szabja meg? Azt szeretném, ha szeretne valaki, de nem lopva, titokban. TÍMEA Z^1 _ upa közhely, amit a magányosságról mondanak. Igaz, van bennük szánalom, együttérzés, de még több kíváncsiság, csámcsogni akarás, amivel a másiknak még a gyötrelmeit és az álmait is szadista módon szeretnék kívülről végigszemlélni. Jó szórakozást! Adják a jobbnál jobb tanácsokat: adjon magára az elvált, az özvegy, legyen tartózkodó, mert ha úgy él is, mint a kolostorban, azért csak kikezdi a közvélemény, a , jóakarat ”, mások zsíros fantáziája. Tehát próbáljon meg pápább lenni a pápánál, eszébe ne jusson annyi oldottságot, kedélyt megengedni magának. mint férjezett korában, a házasság fedele alatt, mert akkor jaj neki. Ez az érem egyik oldala, a másik meg, hogy a férfi korunkban nem fog kezdeményezni, minek, ő is óvatos, ö is bizalmatlan, a nő, ha megteszi, azt hiszik, hogy egy ká, s csak az kell neki. Ezért aztán marad bizalmatlanul, magányosan egyik is. másik is. Beszélgetni kéne, közös témákat találni, szórakozást, ami koruknak, életmódjuknak megfelel. De hogyan, hol, s azt is — ki kezdje el? S beszélgetni?! Ma?! Nincs idő, siet mindenki, rohan, erről már-már leszoktak az emberek. A szintén közhely „hogy vagy?”-ra próbálná csak elkezdeni valaki, hogy köszönöm, éppen lóg a belem, a másik észre sem venné, „akkor jó. szervusz ” rohanna tovább, mert oda sem tudunk már figyelni a másikra, csak a magunkét hajtogatjuk. Olvastam valahol, hogy ma már a párbeszéd két ember között nem párbeszéd (dialógus) valójában, hanem párhuzamosan futó monológ. Nem felelgetnek egymásnak. qsak mondja ki-ki a magáét. Hát ebből nem lehet lelki-szellemi harmónia, párkapcsolat, csak magány, magány, magány! „KESERŰSÉG” J Közömbösség ......gazdasági, életszínvonalbeli gyarapodásunknak nincs meg a megfelelője, az ellensúlya az emberi-közösségi együttélés terén. Létünknek, fejlődésünknek korcs és satnya ma még emberi-közösségi dimenziója." (Hankiss Elemér: Diagnózisok) Rokonlátogatóba érkezvén rögtön feltűnt nekünk a lépcsőház benyomott üvegajtaja. Előbb tréfálkozva jegyeztük meg, hogy valaki a csukott ajtón át akart bemenni, amikor azonban a liftajtón is erőszakosság nyomait fedeztük fel, elszállt viccelődő kedvünk, arra gondolván, hogy itt vandálok jártak. A csengetésre ajtót nyitó háziak már kérdezés nélkül is kezdték a „szenzációt": egy nappal korábban itt, a lépcsőházukban megöltek egy embert. Egy általuk is jól ismert embert, aki itt lakott a bérházban. Azután ecsetelték a történteket, az előzményekből is elmondtak annyit, amennyit tudtak, s amennyi feltétlenül szükségesnek látszott ahhoz, hogy a gyilkosságnak indítéka legyen. Az egyáltalán nem objektivizált történet így hangzik: A család már évek óta rosszul élt, elválófélben voltak. A férj ivott, az asszony kikapós volt és a gyerekekkel sem valami példásan törődött. A feleség és a két gyerek már nem lakott az apával. De este jöttek, hogy a férfi távollétében elvigyenek néhány holmit. Az asszony kíséretében a gyermekeken kívül az élettársa és annak apja voltak. Közben azonban hazaérkezett a részeg férj, s veszekedés kezdődött, amely az utcán már dulakodássá fajult. Körülbelül ekkor jelentek meg az első „kíváncsi" lakók az ablakokban és az erkélyeken. Kettő egy ellenében — ez izgalmas látványt ígért. Az asszony közben állítólag még kiabálta is élettársának: öld meg... A gyerekek sivalkodtak. Akik otthon tartózkodtak — a tévé fő műsoridejében történt az eset —, mind nézővé váltak. Meglehet: szurkoltak a „gladiátornak", hátha veiebir a rászabadított oroszlánokkal. Ám a gladiátor gyengébbnek bizonyult, menekülni próbált. Haza nem szaladhatott, mert abból az irányból útját állták ellenfelei, beszaladt hát a legközelebbi, a szomszédos lépcsöházba, s amíg bírta, védte magát az ajtóval. Feltételezhető, hogy teljes súlyával, minden erejével nyomta az ajtót, mert akkor már látta a kést, s tudta, hogy az életéről van szó. Ereje fogytán s hogy rátörték az ajtó vakablakát, még eljutott a felvonóig, de működésbe hozni már nem tudta, mert megakadályozták, hogy bezárja az ajtót. Sorsa megpecsételődött. Dulakodva-verekedve még eljutottak a lépcsöház elé, de akkorra már a gyomrában állt a kés... Csak a zavart csendben felhangzó gyermeksikoly — meghal az apukám! — jelezte: emberi közömbösségből kitűnőre vizsgáztak a lakótársak. Azóta gyakran eszembe jut: ha két-három férfi akkor lemegy a dulakodókat szétválasztani... Vagy ha legalább megnyílik a menekülő előtt valamelyik földszinti lakás ajtaja ... Egy tömör, zárható ajtót nehéz betömi... S talán az üldözőket is megállította volna a látvány, hogy ellenfelük nincs egyedül. Néha egy mozdulat is elég, hogy a féktelen, elvakult dühből kijózanodjék az ember. Hogy értetlenül nézzen a kezében villogó késre. De az a mozdulat, az a gesztus elmaradt. Tizen-húszan-harmincan nézték végig a gyilkosságot ? Nem tudom. A legtöbben a nagyobbik, a sikoltozó gyereket sajnálták, aki elszaladt, be a sötétbe, elbújt a készülő óvoda építési területén, s csak hosszas keresés után került elő, és akkor is erőszakkal kellett elvonszolni öt a tetthelyről. Mi rémisztette meg őt annyira? Apja véres halála? A két veszett üldöző? Boszszúszomjtól elvakult anyja? Vagy az a hideg közöny, amely az ablakokból-erkélyekről áradt feléje, segítséget kérő-könyörgő szavaira? (Falun nőttem emberré. Gyerekkoromban az utcán bukdácsoló-dülöngélő részeget is karon fogták, haza kísérték. Igaz, voltak verekedéssel tarkított mulatságok, de éjszaka is nyugodt szívvel mentem végig a falun. Azok a sötét utcák, azok a sötét ablakok figyeltek, őriztek is. Riadt és bizonytalan csak most vagyok. Monstre lakótelepen lakom, ahol éjjel is fényesek az utcák, s ahol éjfélbe nyúlón világítanak az ablakok. S ahol — tudom — fényes nappal, hét falunyi ember szeme láttára is megölhetnének.) GYURKOVITS RÓZA
