Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-12-07 / 50. szám

És egyszer csak a bahsi tisztelői ámulva hallottak tőle egy dalt, amelyet addig soha nem énekelt:

A szerelemtől ég a lelkem,

A tűz megemészt, esküszöm.

Sötét szemed rabja lettem.

Csak téged látlak, esküszöm.

Ettől a naptól fogva a bahsit mintha kicserélték volna, mindig csak a szerelemről dalolt.

De a szerelemről szóló dalok nem sokáig zengtek a sátor alatt. A dutart szétzúzta egy vöröskatona puskagolyója, a bahsinak és az isan családjának pedig menekülnie kellett a sivatagba. Kúttól kútig vonulva menekültek az üldöző vöröskatonák elől. Végül is bekerítették őket. Két napon át folyt az elkeseredett harc, a harmadik napon pedig Maral akaratlan szemtanúja volt egy párviadalnak. Mindketten — a bahsi és egy vörös köpenyes, fehér kucsmás fiatalember — jól forgatták a kardot, de a bahsinak először nem kedvezett a szerencse: a lova megbotlott, és ezt kihasználva, a vöröskatona rávágott a kardjával ellenfelére. „Gyáva! — kiáltotta a fiatal bahsi, leesve a lováról. — Így verekedtek őseink?!” Maral látta: a fehér kucsmás fiatalember elvörösödött és körülnézett: nem hallotta-e valaki ezeket a szavakat. E pillanatban a bahsi talpra ugrott, és a nyeregbe kapaszkodva rásújtott kardjával a vöröskatonára. A fiatalember elesett. A bahsi fölugrott a lovára, és már fölemelte az ostort, hogy az állatra csapjon, de ekkor Maral előugrott rejtekhelyéről. A bahsi fehér fogait villogtatva rámosolygott a lányra, és a nyeregből lehajolva megfogta a kezét. A közelben felnyerített egy ló. „Megyek már!” — kiáltotta valakinek a bahsi. elengedte a lány kezét, és ostorával a lovára csapva eltűnt a ho(ÍTÓ14)

gette a rokkát, és várta a varázshangokat, amelyek felidézték ifjúsága napjait.

Ahogy telt-múlt az idő, Maral-edzse mindinkább szükségét érezte annak, hogy régi dalokat hallgasson. Amikor az ' egyik rádiólámpa kiégett, és a készülék három napig nem működött, az öregaszszony nem találta a helyét, noha még önmagának se vallotta be. mennyire várja, mikor csendülnek fel ismét a dalok ...

Az egyik szomorú estén az öregasszony a jurtában feküdt. A füstnyíláson át az ég egy darabját látta, amelyen nagy vörös csillagok ragyogtak.

A tűz kialudt, koromsötét lett. De néha, amikor a szél befújt a sátorba, a hamuban felizzott egy fényes széndarab, mintha csak Maral-edzsére kacsintana.

Maral-edzse kiment az udvarra, majd a tornác felé indult.

Szív. ne bánts, te kegyetlen! Szenvedek

Mint szánalmas rab a kopár gödörben.

Szabadíts meg a kíntól engemet,

Ne engedd, hogy kisírjam minden könynyem.

Ezt olvasta Szelbi.

— Válj csak! — szakította félbe Dzsemsíd hangja. — Valaki jár odakint, talán sakál lopózott be?

Maral-edzse gyorsan felkapott egy vödröt, és csörömpölt vele.

— A mama az — mondta Szelbi.

Maral-edzse még egyszer csörömpölt a

vödörrel, és a helyére tette.

— Még ilyet — dörmögte az orra alatt —, mindenki, akinek csak tetszik, Mahtúmkulit olvas! — Hogy kérlelték egykor a barátnői: olvasson fel nekik verseket, hiszen rajta kívül senki sem tudott olvasni a környéken. Igaz. a könyvet aztán elvették tőlük, mert Maral elhatározta, hogy megkérdezi a bátyjától, felolvashatja-e ezt a verset, ugyanazt, amelyet az imént Szelbi. A bátyja dühbe guruik és azt mondta, Mahtúmkuli hitehagyott, semmibe veszi a vallást, azt tanítja, hogy a szerelem erősebb mindennél a világon, erősebb a hitnél, erősebb a paradicsomnál és a pokolnál. így csak olyan ember

NARIMAN DZSUMAJEV--------------------------------------------------------As CSÖNDES

, MENY

4

mokbuckák között. Maral még sokáig nézett utána.

— Vizet! — nyögte valaki.'

Maral megfordult. A vörös köpenyes legény, könyökére támaszkodva, egyenesen az arcába nézett.

Maral visszahőkölt.

— Ne félj — mondta halkan a fiatal férfi.

Lövés már nem hallatszott. Maral lekuporodott a sebesült mellé, és a szájához emelte a vizeskannát. Szomját csillapítván, a legény hálásan pillantott Maráira. és megszorította a kezét. A sebesültet Samuradnak hívták.

Mindez régen történt. Maral már elfelejtette az apja házában levő medencét is, a szép bahsit is, s a dalait is. És most, amikor azokat a dalokat hallotta, melyeket egykor a bahsi énekelt, eszébe jutott távoli ifjúsága.

A rádió elhallgatott, de Maral-edzse még sokáig nem tért magához, körülvették a múlt látomásai. Álmos, ködös tekintettel nézett körül. A nádasban üvöltöttek a sakálok, mintha gyerekek sírnának.

A tornác felől vödörcsörömpölés hallatszott. Maral-edzse a sarokba dobta az orsót, és lefeküdt az ágyba. De alig hunyta be a szemét, máris maga előtt látta azt az antennát, és a fülébe csengett menye szemtelen kacagása. És egyszerre eszébe jutott, milyen halálosan megsértette a nászasszonya, Mive-edzse.

Felbecsülhetetlen értékű szőnyegét egyenesen az útra dobták le a gépkocsiról, ő pedig ott állt mellette, és tüszkölt a portól. Két évig szőtte ezt a szőnyeget Maral-edzse, és az emberek nem győzték csodálni.

Az öregasszony sóhajtott, és a másik oldalára fordult. De ekkor belenyillalt az oldalába, úgy érezte, mintha a rádiókészülék hegyes antennája fúródott volna bele.

„Holnap lehajítom azt a rudat a tetőről, és összetöröm ördögi dobozukat!” — határozta el Maral-edzse,. ki tudja, hányadszor. majd maga elé képzelte a darabokra tört, fényezett rádiódobozt, s ettől kissé megnyugodott.

De másnap ismét a jurtában ült. perbeszélhet. akit hatalmába kerített a sátán. Szeretni az egész világot? Vagyis szeretnünk kell a közönséges vízhordót, a rablókat. a gyaurokat?! És a könyv eltűnt. A lányoknak nem volt szabad olvasniuk a hitehagyott lázító írásait! Most pedig minden süvölvény olvassa Mahtúmkulit! Hát igen, változnak az idők!

Dzsemsíd tudta, hogy az anyja szereti a zenét, és ezért nemegyszer hívta, hallgassa velük együtt a régi dalokat, de Maral-edzse dühösen elkergette a fiát Nem tudta rászánni magát, hogy odamenjen ahhoz a varázshangokkal teli, átkozott dobozhoz.

Elítélte, de mennyire elítélte Maral-edzse ezeket a mai dolgokat: a rádiót, az ágyat, az asztalt. Mi szüksége van ilyesmire egy rendes embernek?

Ami azt illeti, Dzsemsíd maga sem volt biztos benne, kell-e mindez a házban, de hát ha Szelbi úgy akaija ...

A sértés

Megjött Samurad-aga, Szelbi nyomban tudta, hogy apósa most jó hangulatban van; a szobájából hallotta, hogy hangosan tréfálkozik Dzsemsíddel.

Samurad-aga a bejáraméi levette csizmáját, majd kényelmesen elhelyezkedett a nemezszőnyegen. Vánkost tett a könyöke alá, s a felesége már hozta is a teáskannát, s letette elébe. Samurad-aga közelebb húzta, és teázott.

Maral-edzse a küszöbön ült, remegő ujjakkal igazgatta a kendőjét, a szemében könnyek csillogtak. Dzsemsíd kérlelő tekintettel nézett anyjára. Samurad-aga elkapta ezt a pillantást, és a felesége felé fordult Maral-edzse lehajtotta a fejét, szipogott és kiment.

— Megsértődött — magyarázta bűntudatos hangon Dzsemsíd. Kis ideig hallgatott. majd legyintett, és így folytatta: — Mive-edzse visszaküldte a szőnyeget, azt. amit kálim helyett kapott. És azt mondta, hogy a nászuramék csak ne nyugtalankodjanak, ő kálim nélkül sem veszi vissza a lányát.

Samurad-aga óvatosan letette a térítőre a gőzölgő pialát, és levette a kucsmáját— Kár, hogy anyám úgy szívére veszi... — mondta Dzsemsíd. — Minden apróságra figyel... — A fiatalember hangjában bizonytalanság érződött, ő maga sem hitte el, amit mond.

Samurad-aga felvette a kucsmáját. „Megharagudott, de nem akaija mutatni” — állapította meg magában Dzsemsíd.

Félt az apja haragjától, jól tudta, hogy ha Samurad-aga feldühödik, fogja magát, szó nélkül elmegy a sivatagba, és néhány hónapig a színét se látják otthon. Ez pedig nagyon rossz volt mindenkinek. Maral-edzse senkihez sem szólt, sohasem ment el hazulról, a házban nyomasztó csend uralkodott, mintha a család gyászban volna.

Samurad-aga felállt, és levette a kardot, amely egy szőnyegen függött a falon. Ez a régi kard az apjától maradt rá. az pedig, annak rendje s módja szerint, a nagyapjától kapta örökül.