Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-30 / 49. szám

Az erős csomó A mulatság pompásan sikerült: éne­keltek a bahsik, a birkózók derekasan küzdöttek a díjakért, a vendégek szigo­rúan értékelték a piláfot készítő szaká­csok művészetét. Szelbinek is megjött kissé a kedve. „Csak fel a fejjel! — biztatta önmagát. — Bírd ki még azt a keveset!” Pedig nem is olyan kevés megpróbál­tatás várt még rá. Csakhamar ismét kellemetlen helyzetbe került: illetlenül gyorsan felelt arra a kérdésre, hogy elfogadja-e féijéül Dzsemsídet. Nyom­ban megrótták érte. „Nicsak, hogy siet a féijhez menéssel” — hallotta a kárör­vendő suttogást. Mialatt az esketés folyt, Samurad­­aga a mullahot figyelte. Ez a divatos öltönyt viselő szakálltalan férfi nem nyerte meg a bizalmát, ha csak azzal nem, hogy folyékonyan olvasott arabul, mint egy igazi mullah. A szertartást mindenesetre annak rendje s módja szerint végezte. Szelbit az esketés alatt egészen más dolog foglalkoztatta: valaki fáradhatat­lanul ollót csattogtatott a feje fölött. Szelbi tudta, ezt azért teszik, hogy őt és Dzsemsídet megóvják a szemmel verés­től. Halkan elnevette magát: „Én és Dzsemsíd! Hát nem különös?” A mullah elhallgatott, az ollócsatto­gás nyomban megszűnt. A nagynénje megfogta Szelbi kezét, és Dzsemsíd kezébe tette. Szelbi szeret­te volna megszorítani, de tudta, hogy nem szabad. A nagynéni mormolt vala­mit a feje fölött. Szelbi csak itt-ott értett meg belőle valamit „... viselni... en­ni” és végül „.. . legyenek boldogok”. És hirtelen megcsillant a szeme előtt egy hatalmas barna csizma. Szelbi meg­rezzent, és fölemelte tekintetét. A lány tudta, hogy le kell húznia ezt a csizmát leendő félje lábáról. Megragadta mind­két kezével, és maga felé húzta. A (nő14) csizma nem engedett. Szelbi rémülten pillantott Dzsemsídre, de az elfordította a tekintetét. „Homokot szórt bele!” — rettent meg Szelbi. Már-már sírva fakadt meg­­bántottságában és izgalmában, de ek­kor váratlanul kialudt a lámpa. És egyszer csak ott volt mind a két csizma a kezében, és érezte Dzsemsíd erős ujjainak futó érintését. Tehát Dzsemsíd is tetteti magát, akárcsak ő, megjátssza a szigorú férjet: homokot töltött a csiz­mába, nem nézett rá egyszer sem, hadd lássa mindenki, hogy ő igazi férfi. Szel­bi elmosolyodott a sötétben. Meggyújtották a lámpát. Most a férje övét kellett Szelbinek kioldoznia. A csomó kemény volt, mint a kő, nem eresztett. „Hát ilyen kínzásokat agyai­nak ki?! — fortyogott magában Szelbi, fogait a kemény csomóba mélyesztve. — És még éneklik: Kész vagyok oda­adni életemet, hogy még egyszer meg­lássam szerelmemet!” Hirtelen meglazult az öv. Egy tizen­három év körüli fiú szaladt el a legény háta mögül. Nagyon hasonlított Dzsemsídre. „Elvágta — ujjongott ma­gában Szelbi. — ő a sógorom!” Dzsemsíd markába szorította a ki­­oldozatlan csomót, és meglengette az övét, ahogy a szokás kívánta, úgy tett, mintha ki akarná zavarni a vendégeket. Amikor mind kimentek, Dzsemsíd odament az ajtóhoz, és bereteszelte. A lámpa halvány fényénél is látszott, hogy ég a füle. Még mindig nem nézett Szelbire, az asztal felé indult, és elfújta a lámpát. Sötét lett. Dzsemsíd a felesé­géhez lépett, és félénken megfogta a kezét. Szelbi úgy érezte, mintha a férje szíve ott kalapálna a kezében. Dzsem­síd hirtelen a karjába kapta Szelbit. Az udvar elcsendesült, a kíváncsisko­dók is eltávoztak. A szelídítés A szokással ellentétben senki sem kísérelte meg. hogy a fiatal házasokon élcelödjön, és Dzsemsídet kinevesse. Ez a legény nem veszi tréfára a dolgot. NARIMAN DZSUMAJEV A> CSÖNDES MENY egyszeriben átnyalábolja emberét, és úgy a földhöz vágja, hogy egyhamar nem kel fel. Az esküvő utáni napon Dzsemsíd korán reggel felkelt, magához vett a fészerben egy kantárt, és elindult a tugajba, oda, ahol a homoksivatag kez­dődik. Ott már várta az apja és egy rövid ősz szakállú öregember. Dzsem­síd még nem látta soha. Mellette széles szügyű, megbéklyózott ló tépte a füvet. — Ez az! — intett a fejével Samu­rad-aga. — Csak légy óvatos vele, fiam — mondta aggódva az ismeretlen öreg. — Nagyon szilaj állat Dzsemsíd odalépett a versenylóhoz, megsimogatta fénylő nyakát, majd egy szempillantás alatt felkantározta, és át­nyújtotta apjának a kantárszárat. Gyor­san megtöltött egy nagy zsákot homok­kal. A ló megrándult a meglepetéstől, amikor rárakták a terhet, de Dzsemsíd nyugodtan kivette a kantárszárat az apja kezéből, és elindult, maga után vezetve a lovat. — Ez igen! — bólintott elismerően az öreg. Miután megjártatta a lovat, Dzsem­síd felült rá. Az állat nyugodtan tűrte. — Bezzeg a mieinknek nem hagyta magát — mondta az öreg, és a fejét ingatta. — A ló, az asszony, a kutya megérzi, ki az igazi férfi — jegyezte meg fontos­kodva Samurad-aga, elégedetten simo­gatva fekete, fénylő szakállát. Déltájban megjöttek az asszonyok és a lányok: a boruk felvételének és a „feleség szelídítésének” szertartása kö­vetkezett. Az idősebb asszonyok az ifjú feleség egyik, a menyecskék és a lányok a másik oldalára álltak. Majd nagy dula­kodás kezdődött, ahogy ezt a szokás tartja. Szelbi nemegyszer látott ilyen csete­patét, és mindig nagyon szórakoztató­nak találta, de most rádöbbent arra, hogy ez csak a kívülállóknak szórako­zás. Az asszonyok egymásnak rontottak, és nagyokat kacagtak, de Szelbi szemé­ben könnyek csillogtak, és minden köd­ben úszott körülötte. A fiatalasszony szinte már érezte a jasmak érintését az ajkán. Egy kövér asszony törte most át a lányok kordonját, és letépte Szelbi fejé­ről a leánytübetejkát. Feltették rá a borukot, majd hívták az ifjú féijet. Az odament Szelbihez, és ráadta a kantárt, ugyanazt, amellyel reggel a lovat vezet­te. Szelbi csak ült. szemét lehunyta, és azt kívánta, bárcsak megnyílna alatta a föld. Dzsemsíd megérezte ezt, lekapta róla a kantárt, és gyorsan kiment az udvar­ra. Samurad-aga arcvonásai megkemé­nyedtek. szemöldökét összevonta, el­lenséges tekintettel kísérte' fiát. De tüs­tént erőt vett magán, a gonosz szikrák kialudtak a szemében, és borotvált fejét simogatva rámosolygott a vendégekre. A szerencsekívánat — Néne — hívta Szelbit egy gyer­mekhang. Az ajtóban ugyanaz a fiú állt. Dzsemsíd testvére. — Ez magának jött, néne. A postás hozta. Szelbi elvette a táviratot a fiú kezé­ből. „Gratulálok, kedves Szelbi. Güld­­zsan.” Szelbi elpirult: „Gratulál! Hiszen tudja, ha már férjhez mentem Dzsem­sídhez, ez azt jelenti, hogy felvettem a jasmakot Inkább hallgatott volna!” — Néne, én is kellemes ünnepet kí­vánok magának! Szelbi értetlenül tekintett a fiúra. „Miféle ünnep?” — Miért néz úgy, néne? Ma tényleg ünnep van, március nyolcadika. — Jaj, egészen elfelejtettem! Köszö­nöm! — Szelbi megkönnyebbülten fel­sóhajtott. „Van már itt egy kis bará­tom” — gondolta boldogan, és ismét s eszébe jutott az éppen jókor eloltott lámpa és az elvágott öv. — Hogy hív­nak, kedves? — Dzsanmuradnak. — Köszönök mindent, Dzsanmurad. És Szelbi nyájasan mosolygott új ro­konára. „Tudja, hogy én csináltam akkor mindent!” — örvendezett magában Dzsanmurad, és vidáman kiszaladt az utcára. A visszaküldött ajándék Samurad-aga nem bírja sokáig a kis­fákban: megjön egy hétre, de alig telik el két nap, már készülődik is vissza. Most is így történt. Fia esküvője után nyomban útnak indult a Kara-kumba, a nyájakhoz. Csend lett a házban. A fiatalasszony a maga kis zugában ült, és hímzett. A mezőre nem járt ki többé. Nem háborgatták, csak néhány­szor mutatták be a távoli kislákokból érkező vendégeknek. Szelbi már meg­szokta a férjét, és ha nem haragudna rá az anyósa, egész jól érezné magát A fiatalasszony persze jól tudja, hogy anyósának nem kell sokat beszélgetnie vele — így tartja a szokás —, de hogy egyszer se nézzen rá, hogy úgy tegyen, mintha a menye ott se lenne, ilyen szokásról még nem hallott. Hát igen, Maral-edzse nem jó szívvel fogadta a menyét, mindennek tetejébe még az esküvői ajándékot is vissza­kapta ... Mivel ugyanis a menyasszonykérők­nek nem sikerült rávenniük a lány anyját, hogy fogadja el a kalimot. ezért arra kérték, hogy legalább az ajándéko­kat fogadja el. Ebbe Mive-edzse bele­egyezett, de csak azzal a feltétellel, ha a lánya elviheti férje házába személyes holmiját. Persze, senki sem tudhatta, mire gondol Mive-edzse. Amikor aztán Samurad-aga háza előtt megállt egy háromtonnás teher­autó, és lerakták az asztalt, a székeket, az ágyat, a rádiót és egyéb tárgyakat, mindenki megértette, hogy Mive-edzse rászedte a menyasszonykérőket. De ez még nem lett volna baj, ha a

Next

/
Thumbnails
Contents