Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-30 / 49. szám
z\ RzinÁvezÍQ kizóuikzíjzi r t CSEHSZLOVÁKIA SZUBTROPIKUS KERÜLE1 Kedves Ludmila Makarovna! Amikor e sorokat írom, itt már novemberi ködökre ébredünk, száraz avart zörget a hószagú északi szél, s már beköltöztek a házak közé a tét ősöreg bölcsei, a fényesfekete tollú varjak. Önöknél pedig, a Kaukázus déli lejtőin nemrég ért véget a mandarinszüret, Szocsiban még virágzik a magnólia és az oleander, s ön abban a csodálatos, tenyérnyi kertjében vigyázó szemmel és vigyázó lélekkel veszi számba a beérett gyümölcsöt, a virágba borult ágat és az új hajtásokat a Barátság Fáján . . . Szocsit, a ma már majd félmilliós kikötővárost a Kaukázus déli lejtőjének szubtropikus övezetében a „fürdőhelyek királyának" is szokás nevezni, s határokon innen és túl talán még a Krímnél is népszerűbb, közkedveltebb. Itt a fürdöidény márciustól novemberig tart, de mint gyógyfürdő, az egész évben „telt házzal" üzemel... Ide, a Fekete-tenger — amelyet a mitológiai időkben a régi görögök Pontosz Eukszébiosznak, „Vendégszerető Tenger"-nek neveztek oly szépen és találóan — partjára járnak többek között új erőre kapni a Szovjetunió legészakibb, a sarkkörön fekvő városának, Norilszknak kohászai éppen úgy, mint a déli Krasznodar, az ország egyik legtermékenyebb agrárkörzetének szovhozparasztjai vagy a moszkvai, leningrádi tudományos intézetek, kulturális intézmények dolgozói, s mi sem természetesebb, hogy saját, vállalati szanatóriumaikba. Maceszta és Hoszta, a legrégibb fürdőhelyek, külföldi betegeket is fogadnak, jól gyógyul itt a tbc, az asztma, a különböző túlérzékenységi és idegrendszeri megbetegedések. A mai Szocsi helyén sokáig csak egy erőd állt, a Navaginszkoje. Gyógyászat, nyaralás szempontjából a múlt század végén fedezték föl. A századfordulót követő években még csak kaszárnyája, rendőrségi épülete, városi börtöne és kincstára meg egy kórháza volt, nyolc ággyal. Az első szálloda 1903-ban épült, nem sokkal később az első fürdő, amelyben négy kád és egy medence állt a betegek rendelkezésére — egy barakkban. Leninnek a Krím-félszigetre vonatkozó, 1920 decemberében született külön-dekrétuma — amely szerint a XIX. század végén és a XX. század elején épült cári és főúri nyaralókat, luxusvillákat népüdülökké kell átalakítani — a partvidék e szakaszán éppen a kiépítést indította el. 1925-ben hát megépült az első vasútvonal, s ezt követően valóságos népvándorlás indult meg Szocsiba. De nemcsak a nyaralni, felüdülni vagy éppen gyógyulni vágyók jöttek, hanem a legjelesebb fiatal szovjet építészek is, akik elképzeléseik, álmaik megvalósításának színterét látták a gyönyörű környezetben, a még „szűz" terepen. Csakamar fölépültek az első középületek, a főútvonal, a Kurortnij proszpekt, később az állomás és a kikötő, amelyek már a szocialista realizmus monumentalitást kedvelő irányzatának jegyeit viselik magukon. A háborús években természetszerűen itt is megállt az élet. A szovjet kormány 1961-ben hozott rendeletet a fürdőhely továbbfejlesztésére, s ez a második újjászületés napjainkig tart. Egyre-másra épülnek az új szállodasorok, gyógykomplexumok, s szinte megfoghatatlan, hogy milyen könnyed, szinte lebegő épületcsodákat lehet korunk sokat szidott építőeleméből, a panelből, elővarázsolni . . . Az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy a fürdőváros „őslakosságának" a tetemesebbik hányada az egészségügyben és a szolgáltatóiparban dolgozik. Csakhogy Szocsi nemcsak fürdőváros. Amellett, hogy közigazgatási székhely, jelentős az ipara és mezőgazdasági termelése is. S az eszményi környezetben több tudományos kutatóintézet „vert sátrat". Ezeknek egyike a Hegyvidéki Gyümölcs- és Virágkertészet Tudományos Kutatóintézete. Egy Micsurin-tanítvány, Fjodor Mihajlovics Zorin alapította 1919-ben azzal a céllal, hogy a szubtropikus övezet e legészakibb pontján, ahol még a forró égövi gyümölcs- és virágfajták termeszthetők, annak a lehetőségét vizsgálják, hogy bizonyos fajták adott körülmények között északabbra is termeszthetők legyenek. Itt találkoztam Ludmila Makarovna Dmitrenkó agronómussal, akit népmeséi fordulattal, magamban amolyan „kincset őrző asszonynak" nevezek ... Mert mondandómat akár úgy is kezdhetném, hogy „volt egyszer, hol nem volt, volt egy meddő kis citromfa ..." (nő 4)
