Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-16 / 47. szám
NARIMAN DZSUMAJEV türkmén író nából nőtt volna ki: repedéseiben nád és gaz tenyészett. „Samurad, az emberkerülö" — igy hívták a kislákban Samurad-agát, a kolhoz juhászát. „Pedig milyen belevaló legény volt — mondogatták az öregek. — Senki se forgatta úgy közülünk a kardot, ahogy öl" Az akszakalok is szívesen emlékeztek vissza azokra a merész csatákra, melyeket az ellenforradalmárokkal vívtak, és amelyekben egykor kitűnt Samurad. De amikor a beszélgetés Samurad-aga későbbi életére terelődött, a vele egykorúak csak a vállukat vonogatták, és rosszallóan csóválták a fejüket. Igen ... Amikor az emberek meglátták, hogy Samurad bevakolja agyaggal az öreg házat, amely elhagyottan áll a part menti állok itt, és a számat tatom. Bizonyára menni készülnek!" Elindult, hogy átvágjon a nádason a barátnőihez. Hirtelen valami puha gomolyba botlott. és nyomban éles fájdalom hasított a bokájába. Felsikoltott, és térdre esett. Egy gubancos, fekete kutya ugrott a bokrok közé. Szelbi kiáltására felfigyelt a legény, és rérrfülten szaladt hozzá. — Vedd le a kendőmet — motyogta Szelbi. — Be kell kötözni... Dzsemsíd ügyetlenül oldozta ki a lány álla alatt a kendőt. Minden ízében remegett. Még sohasem érintett meg nőt, és most hirtelen megvillant előtte a lány fehér, gömbölyű térde, érezte karjának forró érintését, szájának meleg leheletét. Szinte beleszédült. A> GSÜNDBS MENY A váratlan döntés „Még ilyet: a mi Szelbink beleegyezett, hogy férjhez megy Dzsemsídhez! Ugyan mit talált ebben a legényben?! Én inkább a halálomig leány maradnék, semhogy Maral és Samurad menye legyek!" Mive-edzsének ismét eszébe jutott, milyen arcot vágott az öreg Szárigül, amikor eljött, hogy megkérje Dzsemsidnek Szelbi kezét. Az anyóka cseppet sem viselkedett úgy. ahogy egy házasságközvetítöhöz illik. Szemmel láthatólag el volt készülve rá, hogy a kérést visszautasítják, és csak illendőségből vállalta, hogy meg ne sértse a szomszédaszszonyt. Egy szóval sem dicsérte a családot, amely öt leánykéröbe küldte, sőt még meg is szólta Maralt és Samuradot. De hát ki ne szólná meg őket? No, hogy csodálkozik majd a kis öregaszony, ha eljön vasárnap a válaszért! Mive- edzse leült a tűzhely elé, és kinyitotta a kis vasajtót. Az alig parázsló tűz hirtelen fényes lánggal fellobbant — becsapódott a szobaajtó. Szelbi tért haza a munkából. Mive-edzse megfordult. — Ma ilyen korán végeztél, kislányom? — Mive-edzse reménykedve tekintett a lányára : hátha meggondolta magát. — Megjött a színház, mama, előadás lesz. A lány hangja csengő örömteli. Nem, nem gondolta meg. Mive-edzse mélyet sóhajtott, és elkeseredetten fújni kezdte a tüzet. Maró füst tódult ki onnan, de nem kapott lángra. Mive-edzse dühösen kapta fel a közelben levő petróleumos üveget, kirántotta a dugót, és néhányszor beloccsantott a nyílásba. Ez sem használt. Az asszony lassan felegyenesedett. — Ha fel akarod venni az új cipőt, ott van a sárga ládában — mondta fáradtan, rá se nézve a lányára. „Öltözz csak ki még egyszer, utoljára. Többé úgyse jutsz el a színházba" — még ezt akarta mondani Mive-edzse. Szelbi igy is megértette, és nem szólt egy szót sem. # A lány leült a tűzhely elé, és lágyan megfújta a tüzet. Majd feltette melegedni a vizeskannát, és elgondolkozott. Az anya a láda mellett állt, arccal a fal felé. Mindketten hallgattak, és mindegyikük kitalálta, mire gondol a másik. „Egész életedet elrontod, te szerencsétlen! — Szelőinek úgy tetszett, hogy ezt hallja ki az anyja hallgatásából. — Nem fogsz megférni velük!" „Mamai Én szeretem Dzsemsídet! És mindent alaposan meggondoltam. Döntöttem. E szavakat tegnap mondta az anyjának, fölösleges, hogy megismételje. Igen, Szelbi mindent eldöntött. Eldöntötte régen, még fél évvel ezelőtt, ott kinn, a gyapotmezőn. „Nem maradok le tőled, Szelbi" — mondta akkor Dzsemsíd. A lány mosolygott, és némán dolgozott tovább. Amikor a sort befejezve visszafordult, Dzsemsíd még mindig ott piszmogott középen. Majd ismét utolérte a legényt, tudni akarta, miért halad olyan lassan. Kiderült, hogy Dzsemsid nem ért a gyapotszedéshez. Mint a szöcskét fogó gyerek, egyszerre két tokot ragadott meg a kezével, és nagy erővel tépte ki belőlük a gyapotot; a cserjék még sokáig himbálóztak, mint amikor erős szél rázza őket. — Nagyon sietsz, Dzsemsíd — mondta halkan Szelbi, de nem nézett rá. — Ne tépd olyan erővel. Dzsemsid mosolyogva a lányra nézett sűrű szemöldöke alól. — Jó, nem fogom. Ettől a naptól fogva Szelbi egyre csak Dzsemsidre gondolt, megértette, hogy a felesége lesz ennek a jól megtermett, szégyenlős legénynek. Egyébként már régóta ismerik egymást, tavaly tavasz óta. A díszes járom Samurad-aga a kisfáktól távol lakott, az Amu-Darja partján. A repedezett, magas agyagkerités, amely Samurad udvarát körülvette, mintha csak a kiszáradt öntözőcsatorbozótban, először nem akartak hinni a szemüknek. „Csöndes helyen akarok élni, elegem volt a lármából" — válaszolta a juhász a falubelieknek, akik igyekeztek megtudni a furcsa viselkedése okát. Múltak az évek, a kislak egyre nőtt, sok szép házat építettek, de Samurad-aga továbbra is a falun kívül lakott, mint harminc évvel ezelőtt. Senkivel nem barátkozott, moziba nem járt, rádiót se hallgatott. De mindig lelkiismeretesen elvégezte a munkáját, jobban, mint egyesek, akik büszkén, nyakkendősen jámak-kelnek a kislákban. Azt beszélték, hogy a felesége miatt kerüli az embereket. Maral-edzse régimódi asszony volt. A feleség szent kötelességének tartotta, hogy „gyermekei apját szolgálja". Házaséletének hosszú évei alatt egyszer sem mondott ellent a férjének. Elég volt, ha Samurad-aga csak rápillantott a feleségére, s az asszony tüstént megértette, mit akar az ura és parancsolója. s máris teljesítette. A régi törvények szerint élt. Nos, ebben a házban kell megjelennie az új családtagnak — Szelőinek, a menynek. Egyszer Dzsemsid a konyhakertjükben szántott. Szelbi a többi asszonnyal együtt nádat vágott a közelben, amikor megpillantotta a legényt. Közelebb ment, és kíváncsian nézte, hogyan dolgozik. Nem azért nézte, mert soha nem látta, hogyan szántanak faekével. A faeke, igaz, régen eltűnt a kolhozföldekről, de a háztáji gazdaságokban még használták. Szelbi elnézte, milyen könnyen megy neki a szántás. „Olyan, akár a régidök bátor szívű vitéze!" — gondolta Szelbi. Még valami felkeltette a lány figyelmét: az ökrökön cikomyásan faragott, díszes járom volt. — Szép — állapította meg Szelbi. — De hát az ökröknek alighanem mindegy, a járom mindig járom marad." A nádas mögül lánykacagás hallatszott. Szelbi összerezzent: „Ez vagyok én! Csak Érezte, hogy elvörösödik, ezért elfordult. De Szelbi már észrevette, és ö is elpirult. — Én ... elviszlek hozzánk! — szólalt meg tétován Dzsemsid. Szelbi nem felett. Tágra nyílt szemmel nézte a legényt, és hallgatott. Dzsemsid hirtelen megrázta a fejét, mint az a csikó, amely először érzi magán a kantárt, karjába kapta a lányt, és a felszántott földön át a ház felé futott. Nem Szelbi arcát nézte, valahova föl, az égbe tekintett. Az öreg, terebélyes szederfa árnyékában letette a lányt, és elkiáltotta magát: — Anyám! A házból lassú léptekkel jött ki Maral-edzse. Dzsemsid a fa alatt fekvő lányra mutatott, és a kapu felé szaladt. — Megyek az orvosért! — kiáltotta. Maral-edzse szenvtelenül nézett a fia után, becsukta maga után az ajtót, és odament Szelőihez. — Mi történt veled? — kérdezte, megigazítva arcán a jasmakot. — Megharapott a kutya? — Igen — felelte félénken Szelbi. Felült, és a fának dőlt: kinos volt feküdnie ennek az asszonynak a jelenlétében. Várj csak, hozok neked egy kis csalt — mondta Maral-edzse, és bement a jurtába. Szelbi élvezettel itta a hideg tevetejet, majd szemügyre vette az udvart. Lám, nem is olyan nagy, mint amilyennek az utcáról látszik. Tiszta, rendes ... Szelbi néhány hónapig nem találkozott Dzsemsiddel, de nem tudta elfelejteni ezt a nagy, erős, ősi daliához hasonlító legényt. „És nincs benne semmi furcsa — gondolta gyakran. — Igazán derék fiú." És valahogy mindig eszébe jutott, milyen zavarban volt akkor a legény. Egyszer korán reggel Szelbi az utón ment, és egy szederfaággal megrakott szamarat hajtott maga előtt. A szamár hirtelen megijedt valamitől, félreugrott, s a rakomány a földre zuhant. Szelbi kétségbeesetten nézett körül. Ekkora terhet nem képes egyedül fölemelni. „Szedjem szét a köteget, és málházzam fel újra?" — töprengett szomorúan, ám ekkor gyors lépteket hallott maga mögött.Dzsemsid volt! Szelőinek a szívverése is elállt. (folytatjuk) (nöi4)
