Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)

1982-11-16 / 47. szám

GRENDEL ÁGOTA

Tiszt e m b e

Löffler Béla. a Kassán (KoSice) élő és alkotó szobrászművész szavaiból megszívlelendő, mély emberi bölcsesség sugárzik. Meleg emberi szóval, kemény baráti kézfogással köszönti, fogadja a látogatót mint a régen várt jó barátot. Aki fölfedi magát előtte, nem alakoskodik, annak ő is kitárja a szívét, azt ö is megtiszteli a bizalmával, őszinteségével. Holott munkájára hivatkozva, alkotásába temetkezve hátat fordíthatna a világnak. De akkor tagadná meg önmagát, ha így tenne.

„Nem irigylem a fiatalokat, inkább örülök, hogy tehetségesebbek, mint mi voltunk annak idejényTöbbet tudnak, kár, hogy a tudásukat sokszor elhomályosítja az egyéni gyarlóság, az irigység szülte harc. Pedig ha valaki tud. azt meg kell becsülni. Én mindenkor úgy érzem, kapok másoktól annyit, amennyit adok. Soha nem ismerném meg a világot, ha begyöpösödnék, elzárkóznék. Minden érdekel; sokoldalú vagyok, a régi típus maradványa, érdeklődésem az egész világot átfogó. Azért, amit elértem. sokat áldoztam. Bejártam az egész világot, hogy mindent megtudjak a legapróbb részletekig. Figyelem a fiatalokat: nagy kár. hogy egyoldalú szakemberek lettek, lesznek, s amit fiatalon elmulasztanak, azzal már nem fognak később törődni. Ezért kár minden pillanatért, az idő legdrágább. Az rendben van, hogy mindenki, a maga helyén teljes odaadással végzi a munkáját, de nem szabad csak arra összpontosítanunk, mert szegényes lesz az egész életünk. A fiatalok szégyellik kimutatni érzelmeiket, érzéseiket. Nem tudom, miért; kell, hogy szeressünk örülni, fájjon. ha bántanak. Ha az emberből hiányzik az a törekvés, hogy emberré váljon, könnyen elveszíti a gerincét. S ha nekünk jól megy, pártoljuk a rászorulókat; — akiket ütöttek, vertek, mindig azok mellé álltam. Nem szégyelltem megbélyegzett növel kávéházba menni; nem az ő szégyene volt, azoké, akik a megkülönböztető otromba sárga csillagjegyet a mellére tűzették. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer az életemben, az életemért le kell tagadnom a nemzetiségemet. A fogságban nem mondhattam, hogy magyar vagyok, hazudnom kellett állandóan, szégyelltem magam. de az életemet mentettem. Pedig vér szerint nem is vagyok magyar: anyám szlovák volt, tőle örököltem a lágyságom, apámtól, a hazugságmentes, diszciplínáit némettől a ke(nÖl2;

rsegg

meny tartásom. Ha nem becsüljük egymást, soha nem kerülünk egy platformra, ha viszont mindenki elismeri a mások értékeit, akkor nem lesznek emberi problémáink. Mindenben túlbonyolítjuk az életet s csak őszintén kell élni. Épp úgy megvetem azokat, akik eltiporják, eltipornák a más nemzethez tartozókat, mint azokat, akik hivalkodnak nemzeti hovatartozásukkal. Mindketten sértik az emberi méltóságot, gátat emelnek a nemzetek, nemzetiségek közé. Azzal, hogy az ipari fölveszi Schönherz Zoltán nevét, küldetést teljesít: Schönherz Zoltán küldetését valósítja meg. Az ő személye mindenkinek példa. Rendkívüli ember volt. Elsősorban a karaktere. Nem félt senkitől, ha az igazságért kellett harcolni. Ha a diákság megtudja, milyen jellem volt Zoltán, büszkék lesznek rá. Rosszabb lenne, ha nem ismernék meg. Egy nevet viselő intézménynek el kell érnie, hogy a diák büszke legyen arra. hogy abban az iskolában tanult. Annak az iskolának a diáksága, amely 15 évvel ezelőtt vállalta az emléktábla gondozását, tíz éve emlékszobát rendezett be Zoltán emlékeinek másolataiból, olyan személyes tárgyaiból, mint a hegedűje, az soha nem feledkezik meg arról, mivel indították útnak az érettségi után. Ebben nagy része van az iskola mostani vezetésének, Boda Pál igazgatónak, aki azért munkálkodik, hogy diákjai egészséges, szellemben tiszta emberséggel készüljenek az életre. S az egész névfölvételre nem került volna sor, ha nem támogatja dr. Blaho Rudolf, a kelet-szlovákiai kerületi pártbizottság ideológiai titkára, akinek ez az iskola szívügye, hiszen az ott folyó munka — a tanítás, nevelés — minden (nemcsak magyar tannyelvű) iskola számára példa lehetne.”

— Schönherz Zoltán mellszobrát ajándékba adta az iskolának. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nem fogad el érte pénzt. Igaz, nagyon jó barátságban vagyunk, a tanárokat és a diákokat egyaránt szívesen látja házában, műtermében. Sokszor egy-egy ilyen nehezen véget érő beszélgetésbe torkolló találkozás többet ér a gyerekeknek, mintha valamelyik tanáruk akár egyórás elméleti előadást tartana az életről. Löffler Béla hitet ad nekik, ugyanakkor kemény igazságokat mond ki — Boda Pál, a kassai ipariskola igazgatója büszke kapcsolatukra. S joggal, mert az alma matertói sem kapnak akármilyen útravalót diákjai, akik

mindig szívesen emlékeznek az itt töltött évekre, s nagyon sokan ide íratják gyermeküket, éljenek az ország bármely pontján.

1982. október 23. is bekerül az iskola krónikájába. A délutáni ünnepségen két jelentős évfordulóról emlékeztek meg: Schönherz Zoltán kivégzésének 40., az iskola alapításának 110. évfordulójáról. Délelőtt tíz órakor megnyitották az iskola kapuit, eljöttek a volt tanárok, tanítványok, hogy megcsodálják, mennyivel korszerűbbek, gazdagabban fölszereltek a tantermek; a szülők megismerni azt a közeget, amelyben fiuk-lányuk emberré cseperedik. otthonra talál, kikerülvén az apai-anyai védőszárnyak alól. Mindenki megtekintette, hogyan szépült, mennyit gyarapodott az iskola. Az az intézmény, amely a népoktatási törvénynek és az ország ipari fejlesztése tervének köszönheti létét. Az iskola megalapítása a magyarországi közoktatásügy kiemelkedő jelentőségű eseménye volt. Szakkay József magánintézetében 1872. október 9-én kezdődött

meg a tanítás, tizenkilenc tanulóval, a létszám egy hónap múlva harmincra emelkedett. A gyakorlati oktatás ekkor a csermelyvölgyi gépgyárban folyt; 1874-ben már bérelt helyiségben. Az iskola gyorsabb ütemű fejlődése 1875-ben kezdődött meg. amikor az országgyűlés döntött az iskola államosításáról, és az iskola költségvetését 13 300 forintban szabta meg. Az iskola fennállásának történetében Tetmayer Károly igazgató munkássága volt a legnagyobb jelentőségű. Olyan reformokat vezetett be, amelyek Európa-hírüvé tették az iskolát. Ekkor csökkentették a gyakorlati órák számát, nagyobb súlyt fektetlek az elméleti és a szemléltető oktatásra. Az akkori falitáblák, vázlatlapok, minták, szertári gyűjtemények ma is az aktuális, korszerű tanítási segédeszközök alapját képezik. Nem volt véletlen, hogy az 1893-as országgyűlés így jellemezte az „iparit”: „Gyakorlati eredményeit tekintve, valamennyi hazai iparoklatási intézmény közül a legkiválóbb a kassai ipariskola”. Az 1911 —