Nő, 1982 (31. évfolyam, 1-52. szám)
1982-11-16 / 47. szám
^családi kör Egyedül Fotó: Zuzana Mináőová- VITA OLVASÓINK LEVELEI ALAPJÁN -Engedjék meg, hogy én is elmondjam a véleményem, habár nem vagyok magányos. Idős asszony vagyok, békességben élek életem párjával, bizony már több, mint ötven éve. Sajnálom azokat a mai fiatalokat, akik olyan szomorúan és tanácstalanul keresik a párjukat, válogatják, próbálgatják, mint a ruhafélét a boltban, melyik illik hozzájuk, melyik nem, aztán mégsem találják meg. Engem az édesanyám úgy kényszerített hozzá valamikor az uramhoz El sem hiszik a mai világban, hogy ilyen is volt, tudom. De így volt Sírtam, keseregtem, mert olyanhoz mentem volna szívem szerint akit szeretek. Dehát így kellett lenni, a mi kis földecskénk mellett volt az uraméké, hát összeillettek éppen a földjeink, mi így kerültünk egybe. Nem voltam én víg fiatalasszony koromban soha, csak sírtam, amikor senki se látott Aztán jöttek a gyerekek, a gond, a betegségek, a háború. Féltette a családját az övéit az ember, s várta haza az urát merthogy a gyerekei apja, támasza, hát lassan összetörődött összeszokott az olyan is, akit nem a szeretet hajlított a másikhoz, hanem az élet a sors. Nem gondoltam soha arra, hogy e/válpi, mint a maiak. Ahogy elnézem őket az a nagy szerelem se vezet jóra. gyorsan elmúlnak a mézeshetek, aztán már csak a veszekedés, a harag és isten áldja meg, mennek a maguk útján. És ott marad az a gyerek apátlanul. Nem értem én ezt. Ha a magamfajta, aki a szívének idegent is meg tudta szeretni azért mert iparkodó volt családjával gondoló, akkor az olyanok, akik úgy érzik, egymásnak, egymáshoz valók, miért tudják olyan könnyen ott hagyni egymást? Mi hiányzik belőlük, vagy mi van bennük, mit keresnek? Ha én is eNáltam volna, amikor elkezdődött a divatja, mi lenne most az öregemmel és énvelem ? Egyikünk itt a másik ott lenne egyedül, és hová járnának haza az unokáim, a gyerekeim ? Megvagyunk egymásnak, csendben, egyetértésben, és ami fiatalkorban hiányzott most az életünkre való emlékezés örömet ad. Csak azért írtam, hogy annyit mondhassak a fiataloknak, legyenek egymás iránt több türelemmel, tanulják meg becsülni egymást azért, ami jó a másikban, ne azt keresni, ami talán csak a mesékben meg a nótákban van meg. Z. JÁNOSNÉ Szeretem a vitákat de azt hiszem, ezzel a mostanival nemcsak én, sokan mások sem értenek majd egyet. Nem azt mondom, hogy az özvegyeknek könnyű a sorsuk, mert egyedül fölnevelni a gyerekeket micsoda gond lehet ha két szülőnek is rámegy az élete. De hogy most elkezdjék sajnálni itt az elváltakat hát azt hiszem, azzal még csak olajat öntenek a tűzre. Meg azt is megengedem, hogy akad kibírhatatlan házasság, ahol annyira garázda vagy könnyelmű a férj, hogy muszáj eNálnia a feleségnek, ha föl akarja nevelni a gyerekét De kérdem én, csak az ilyenek válnak el? Dehogy! Túl könnyen kötnek házasságot éretlen fejjel, vagy kénytelenek összeházasodni, mert jön a gyerek. Néhány hónap és észreveszik, hogy nem „illenek" össze. Válás, elvált asszony. Persze, fél a magánytól, nem bírja ki egyedül. Mit csinál? Szemet vet az olyan férfira, akit jobb férjnek, apának lát mint az övé volt. Az, hogy a másé? Nem izgatja, nincsenek erkölcsi gátlásai. Neki férfi — férj — kell s meg akarja szerezni mindenáron. Hogy annak a házassága is elromlik, végül ott is válással „oldják meg" a bonyodalmakat? Hogy abban a csatádban is apa nélkül maradnak a gyerekek ? Az már őt nem érdekli. És az elvált férfiak részéről Cnöio) sem különb a helyzet csakhogy nekik minden ujjúkra akad — nem asszony — fiatalabb lány, mint a feleségük volt. Ők igazán úgy élnek, mint Marci Hevesen, leszurkolják a gyermektartást és lelkiismeretes apának érzik magukat akik teljesítik a „kötelességüket". Hát én az ilyeneket nem tudom sajnálni, amit főztek egyék is meg. Csak minél távolabb legyek tőlük, s azt ajánlom minden asszonynak, akinek kedves a családi boldogsága, nyugalma, ne engedjen a férje, az otthona közelébe elváltakat. Inkább arról kellene beszélni, hogyan lehetne a házasság megbecsülésére nevelni az embereket hogy kevesebb legyen a válás, ne arról, hogy mi legyen a magányosokkal. ÜDVÖZLETTEL: T. JÚLIA Tisztelt Hölgyeim! Ha zokon veszik is soraimat sem tudom elhallgatni őszinte véleményemet Szegény egyedülálló özvegy s elvált asszonykák, egy vagy több gyermekkel ismerkedésre, társra vágynak ? Drága Hölgyeim! A férfiak számára mindig a legvonzóbb a fiatal korosztály, s ide, ugyebár, a húszas éveiket számláló hajadonokat fiatalasszonyokat sorolhatjuk. Nem mondom, a harmincasok is szépek, de a társat kereső férfi miért közülük válogasson — ráadásul, ha még más gyermekét is hozományul tartogatja az asszonyka —, amikor ott vannak a gondtalan, tapasztalatlanabb fiatalok ? S hátha már a harmincas évein is túl van a hölgy?... Sajnos, kár arról ábrándoznia, hogy valaki eljön, belészeret, s élete nagy érzését ebben a korban éli meg. Minden évszaknak megvan a maga rendeltetése, a tavasz a szerelemé, a nyár a „termésé", ugye, milyen visszás, ha ősszel, mint most, októberben tavaszt játszik a természet? Azt gondolom, ha tavasza, nyara múltán marad egyedül a nő, törődjön bele, hogy már újabb nőgenerációk léptek a helyébe, akik vonzóbbak, izgatóbbak, mint ő. Jó, ha olyan hivatása van, hogy ilyenkor annak élhet mégsem lesz olyan keserves számára az egyedüllét Persze, akadhat olyan, aki összeköti vele a sorsát de az inkább jóval idősebb férfi, aki gondozást „házvezetőnőt" keres, nem Élete Nagy Szerelmét Kegyetlenül hangzik ? De nézzenek körül. Hölgyeim! Akárhány elvált férfi, mind jóval fiatalabb nővel köti második-harmadik házasságát mint első neje volt Annak, szegénynek viszont legalább tíz-tizenöt-húsz évvel idősebb férj akad csak, ha ragaszkodik a férjhez menéshez. Ezen a téren az egyenjogúságra várni, hogy ugyanaz vonatkozzon mindkét nemre; hogy szerelmi vonzásban idős korukig egyenlőek legyenek, nyugodjanak bele, hiábavaló! Talán egy-két kivétel akad, Lollobrigidát Ingrid Bergmant említhetném, de ki tudja, e kozmetikával vonzóvá tett hölgyek is milyenek reggel, smink nélkül?... Hát erről van szó. Elnézést az alkalmatlankodásért kihasználom, hogy nem kérik a címemet, legyen a jeligém, stílusosan „Adám". Felhívom becses figyelmüket hogy nem definiálták pontosan, miről is kívánnak vitatkozni? Csak az özvegyek és elváltak magányérzéséről? Lehet magányos a kihűlt rossz házasságban élő ember is, sőt a házasságon, családon belül a gyerek is magányosnak érezheti magát És még nem beszéltünk az alkotó egyedüllétet vállalókról, akik tudatosan maradtak egyedül, sőt az öregekről sem, akiket legjobban sújt az egyedüllét, a magány. De határvonalat húzhatnánk másképpen is, hogy értelme legyen a meditációnak, úgy, hogy nevezzük pozitív, illetve negatív egyedüllétnek ezt az állapotot aszerint, ki vállalta önként vagy ki kényszerült belé akarata ellenére. Atomizált korunkban, amikor annyi feszültség, hatás záporoz az emberre, talán kompenzálás, pihenés az, ha „négy fala" között egyedül akar lenni, s nem alkalmazkodni máshoz, másokhoz. Nem gondolják? Jeligém: „A MAGÁNYT VÁLASZTOTTAM". Kedves Olvasóink! Továbbra is várjuk leveleiket, a borítékra írják rá vitánk címét „Egyedül", s ha igényt tartanak a vitazárónkon való részvételre, jeligéjük mellett tüntessék fel lakcímüket, nevüket is.
