Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)

1981-09-22 / 39. szám

Ifjú szemmel

VITA

ÉRTÉKEK ÉS

ÁLÉRTÉKEK

Mindenható fólia

Az eddigi hozzászólások egy része alapján az a kép alakult ki bennem, hogy sokan alaposan, vagy részben félreértették Gál László cikkét. Nem vették figyelembe, hogy az „érted haragszom" nemes indulata fűtötte. Valahogy elsikkadt a hozzászólók egy részénél a szerző segítséget kérő és nyújtani kívánó szándéka. Elég, ha arra a megjegyzésre utalok, mely szerint a szerző a munkát teszi meg bűnbaknak. (Vajon melyik mondatából olvasta ezt ki? A másik kifakadással sem tudok mit kezdeni, mely szerint: Ki irigyli a fóliázást?! Az effajta egyszerűsítő nézőpont teljes mértékben igazságtalan a szerzővel és szándékával szemben, és ami még fontosabb: nem vezet megoldáshoz. A munka értelmét senki sem vonja kétségbe. De a mértéktelen, öncélú munkának az értelmét meg lehet — és kell is! — kérdőjelezni. Miről is van szó? Arról, hogy az életet nem azért kapjuk és adjuk tovább, hogy munka-automatákat reprodukáljunk és neveljünk.

Sokan szívesen megfeledkeznek róla: a pénz arra való, hogy az embert szolgálja. Kissé régiesen: a pénz manapság sok ember istene lett. Ez az isten — a történelem bizonyítja — a legmakacsabb és legragaszkodóbb kiszipolyozója az embernek.

Horváth Gábor indulatos hozzászólásában is valahol az elburjánzó anyagiasság vibrál. A könyvnek csupán az ára lebeg a szeme előtt, ami nem számít nála rentábilis befektetésnek. Szerinte a „rendes" szülő takarékbetétkönyvvel, házzal indítja el gyermekét, nem üres tanácsokkal és egy bőrönd könyvvel. De kérdem én, mi egyéb anyagi célja lehet az ilyen gyermeknek? Mindent megkap. így a „rendes" szülő ezzel zülleszti le még jobban féltve óvott gyermekét. Egyrészt nem tanítja meg az anyagi javakkal való gazdálkodásra, a beosztó, körültekintő életvitelre, másrészt elveszi tőle a jól végzett munkából származó öröm és jogos büszkeség érzését. Hiszen mindaz, amit szeme-szája megkíván, nem az ő kitartó munkájának a gyümölcse, csupán ajándék, esetleg — a gyermek szemszögéből — kötelessége a szülőnek, hiszen más is rendelkezik ezekkel a javakkal a korosztályabeliek közül. Értéke ezáltal csökken. Nem beszélve olyan „apróságról", hogy gyermekeinknek az élettel szemben támasztott igényeikért nem kell keményen küzdeniük és dolgozniuk.

Ugyan miért ne lenne ilyen biztosítékok után büdös a földmunka, miért ne szórná a pénzt italra, értéktelen csecsebecsékre, banális kalandokra? „Az őseim megadnak mindent" — jelenti ki kissé gunyorosan. Idővel lenézi szüleit, mert egy s más már ráragadt az iskolában és egyebütt. Élményeit és tapasztalatait nem tudja megosztani szüleivel, nem tud magyarázatot kapni tőlük sok fontos és kevésbé fontos jelenségre és kérdésre, mivel azok a lélekölö hajszában nem tudják — nem marad erejük és idejük — saját szellemi fejlődésüket, gyermekeik nevelését és irányítását biztosítani. Egyszerre csak arra döbbennek rá, hogy saját gyermekeik csillagtávolságra kerültek tőlük. Durvaságukkal, pökhendiségükkel, nagyképűségükkel adják tudtukra, hogy lenézik őket. Nem lehet már őket befolyásolni. A pénz, az kell, de a szülők jelenléte zavaró, nevetséges. Tragikus helyzet. Ekkor kérdezi a szülő: „Miért bújt az ördög a fiamba, hiszen mindent megadtam neki, amit szeme-szája megkívánt?!" A kérdezőnek már nem jut az eszébe, hogy az agynak és a szívnek megadta-e azt, amit jogosan követelhetne. Miért ne diszkózna, szórakozna céltalanul, vagy éppen brutálisan a fiatalság egy része? Hiszen mit tapasztal otthon? A teli pénztárca mögött látja azt a sivár világot, amely az anyagi jólétet létrehozta. Reggel a szülők korán felkelnek, fáradtan,

esetleg rosszkedvűen felveszik a munkaruhát, sebtiben bekapnak valamit, és irány a háztáji. Ezután pedig loholás a munkahelyre. Délután haza. Gyors, „szűkszavú" ebéd, utána estig a ház körüli munka. Este néhány perc vagy óra a tévé előtt és zuhanás az ágyba. Az ingázónak még nehezebb. Van, aki „betörik", és folytatja szülei mintájára. Újratermeli ezt a „gépembert". Bizonyára nem minden esetben van ez így, ahogy leírtam, de bárhogy is van, az élet a pénz-isten igájában szürke és lélekölő. Az egészségtelen verseny az anyagi javak halmozása terén, az ember munkaerejének ésszerűtlen és túlzott pazarlása nem más, mint önkizsákmányolás, tehát rablógazdálkodás.

Az effajta életmód aligha serkenti a fiatalokban a munka és szülei iránti vonzódást és megbecsülést. Inkább visszatetszést, ellenérzést, undort, menekülési vágyat, vagy közönyt, érzéketlenséget vált ki. Tehát épp az ellenkezőjét érjük el, mint amit akartunk. Az élet egyoldalú, ha csupán túlméretezett munkalázzá, taposómalommá alakítjuk. Korunk nagy vívmánya az ötnapos munkahét, a nyolc-és-félórás munkaidő. A munkásságnak hosszú évtizedekig kellett harcolnia ezért a vívmányért. Ezt társadalmi körülményeinknek köszönhetően elértük, de csak formálisan. Mert mi történik? Az emberek többsége jóval többet dolgozik, 14—16 órát is naponta. Nem beszélve arról, hogy sokan munkaerejüket „átlopják" a magánszektorba.

Gál László néhány összefüggő kérdéskört érint. Az egyiket, amelyből a többi fakad — az anyagiak hajszolása — már említettük. A másik az ebből egyenesen következő kulturális igénytelenség, passzivitás, érzéketlenség. Ami a szabadosság és alkoholizmus, a nyelvi és cselekvési eldurvulás, a nyegleség, az anyanyelv hiányos ismerete és hányavetí használata, a csökevényes nemzetiségi tudat rögződése. Ez pedig káros hatást gyakorol mind az egyénre, mind a közösségre és végső soron az egész társadalomra. A harmadik ezekkel szorosan összefüggő gond: az emberi kapcsolatok elsivárosodása, a hajszoltság. Az udvariasság, a megbízhatóság, a türelem a lomtárba került. Ennek egyik vetülete a generációs probléma, amely lényegét tekintve a családon belüli kommunikáció és értékítélet zavaraiból, hiányaiból adódik. Magyarán : jóval kevesebb lehetőséget tartogat a ma kialakított torz életforma az elmélyült, bensőséges beszélgetésre. Hiányos és csökevényes az értelmi, a szerelmi és az etikai — és általában — az „életviteli" kultúránk!

Ha áthágjuk a közlekedési szabályokat, esetleg mások életét is kockáztathatjuk. Ha az életben nem vesszük figyelembe a „közlekedési szabályokat", zsákutcába hajthatunk, vagy egymás életét megkeserítjük, netán tönkretesszük. Az anyagiak viszont édes-keveset segítenek minket a tájékozódásban. Ezen a ponton jut kimagasló szerephez a kultúra és a tudomány. A könyv, a színház és a tömegkommunikációs eszközök. Ezek nélkül nem tudom elképzelni a harmonikus, kiegyensúlyozott, sokoldalú életvitelt. Ez nem jelenti, hogy ha valaki művelődik, szaval vagy énekel, az élete problémamentesen, gond nélkül zajlik majd. De tevékenysége folytán olyan tapasztalatokat és széles látókört szerezhet, amely segíti nehézségeinek a leküzdését, önismeretet és helyes tájékozódást ad. Másoknak meg örömet és tapasztalatot közvetít. Másokért dolgozni nehéz, de tartós elégedettséget nyújt. Ez pedig nem kevés.

Megértem azt, ha az ember igyekszik otthont teremteni és beszerezni mindazt, ami kényelmét, igényeit szolgálja. Ehhez bizony jónéhány évig keményen kell dolgozni a „második" és a „harmadik" műszakban. De évtizedeken át a halál felé hajszolódni anélkül, hogy az élet szépségei mellett meg-megállnánk, a világ dolgain elgondolkoznánk, mások eredményeit erkölcsi támogatásban részesítenénk, egymásra odafigyelnénk — a bankbetét nagyságától függetlenül szegénységre vall!

Az ember kényes lény. Létfeltételeihez szüksége van munkára, kikapcsolódásra — legyen az csupán kellemes időtöltés, szórakozás, vagy valamilyen (nem csak anyagilag) hasznos elfoglaltság —. Ha az egyén nem találja meg a rászabott értelmes életformát, élete nem lesz öröm a számára, és ami még fontosabb, nem lehet támasza, segítőtársa a közösségnek, amelybe beleszületett. Egyszóval szükség van életművészetre. Az ember társas lény, s ez nem azt jelenti, hogy emberek között él, hanem azt, hogy a közösségért felelősséggel tartozik, társai boldogulásáért, életéért. Az önzés mindenkor a tragédiák felé vezető utakat egyengette.

Több levélíró említi a házat mint célt és értéket. Ez nem helyteleníthető álláspont — önmagában. De már szólni kellene arról is, hogy milyenek mai faluképeink! A valamikori esztétikus parasztházak, akármennyire is korszerűtlenek ma már, egy végleg letűnt világ esztétikai értékrendszerét közvetítik. E világ ránk maradt anyagi kultúráját nagyra értékeljük. Nem beszélve most arról, hogy ebben a környezetben termett népünk szellemi kultúrája is: a népdal, a tánc, a ballada, a mese ... Kevés kivételtől eltekintve ésszerűtlen, rosszul funkcionáló, gyakran túlméretezett és csúnya házak épülnek országszerte. Néhány száz év múlva vajon mit jegyezhet le majd mint értéket a mi korunkat kutató krónikás?

Egy szó, mint száz, életünket úgy kell megszerveznünk, hogy ne legyünk saját kíméletlenségünk és tájékozatlanságunk áldozatai. Közhely, hogy egyszer élünk, épp azért tanuljunk meg élni úgy, hogy életünknek ízei, örömei és hasznos tapasztalatai legyenek. Ebben pedig a kultúra határtalanul sokat segít. Aki nem becsüli meg a könyvet, az sok élménytől fosztja meg magát, élete szürkébb lesz, lebecsüli a tapasztalat fontosságát, a történelem adta példák irányító erejét. Az okos ember mások hibáiból tanul, a buta csak a sajátjaiból. Ha a magunkra parancsolt hajszában nem állunk meg végiggondolni a jelenségeket és dolgokat, a köröttünk zajló életet, hasonlítunk a vak autóvezetőhöz. Hiába mereszti üvegszemét, a kocsikázás vége törvényszerűen baleset lesz. Nem hinném, hogy kellemes életünk delén túl rádöbbenni, hogy az kudarcba fulladt. Vagy a körülményeket és a sorsot tesszük felelőssé? Pedig kedvezőtlen körülmények és nehéz sorsok mindig is voltak, és belátható időn belül lesznek is.

Végezetül, ami a kultúra aktív művelését illeti; a legjelentősebb az irodalmi és kisszínpadi mozgalom kellene hogy legyen. Ez a mozgalom azonban gyakran csak a komáromi (Komárno) Jókai-napokra való felkészülésben merül ki. Gyakran olyan formát és mondanivalót hirdetve, mely nem talál megértésre — és így visszhangra — a szélesebb rétegek között. Ha életerős fejlődést kívánunk ezen a téren — nem engedve az igénytelenség csábításának —, ki kellene aknázni azokat a lehetőségeket, amelyek egyrészt a közönség igényeit jellemzik, de másrészt — magas művészi színvonalat és erőteljes embert és közösséget szolgáló mondanivalót közvetítenek. Tudom, nehéz, de nem látok más utat: kényszerből erényt kell kovácsolni. Talán a fólia nem burkolja be majd az emberek agyát.

BALASSA ZOLTÁN, Kassa (Kosice)

ES il