Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-22 / 39. szám
Л öreg odaadta Jolánnak a kulcsot és tekintetével ellenségesen végigmérte a kerítésnél ólálkodó két fiatalembert. Már a harmadik napja itt lődörögtek az ő szőlőjénél. Ahogy gondolod, mondta a lánynak. Maradj itt. De azután el ne felejtsd rázárni az ajtót. Kis ideig még tanácstalanul álldogált, toporgott, mintha mondani akarna valamit, a tekintete újból a lankás domboldalban kóborgó két férfi felé röppent, aztán köhintett egyet, hátat fordított a szőlőkertnek és elindult. A szölőkertek mellett baktatott a poros úton, majd le, a város felé vette az irányt. A szűk utcácskákat lassanként elnyelte a köd, a dombtetőre épült várkastélyt már nem is lehetett látni. Csend volt mindenütt, csak a templomtornyon pöröltek egymással a csókák. Mikor kezében a nagy kulccsal lehajolt az ajtó előtt, hogy a sötétben meglelje a kulcslyukat, először érezte, milyen átkozottul fáj a háta, s hogy mennyire megöregedett már. Itt volt a szüret ideje, ilyenkor minden nap, sőt minden óra fontos volt. Még jó, hogy közben Jolán is kijött, aki segített neki a munkában. Ö, Jolán. Jolán. Egy pillanatra eltűnődött, aztán legyintett. Csak úgy minden ok nélkül. Vajon mit készíthetett vacsorára ? Kinyitotta a hűtőszekrényt és átvizsgálta a tartalmát: néhány tojás, egy darabka füstölt szalonna meg sör. A sörről, amint megpillantotta, tüstént le is mondott. Fogta a serpenyőt, beleütött három tojást és a cipóból leszelt egy jókora karéjt. A tojásra sót szórt, egy kevéske borsot, paprikát. Mielőtt asztalhoz ült volna, bekapcsolta a televíziót. Nagy darab falatokat vett a szájába és mindegyiket alaposan megrágta. Nem ízlett neki az étel. Hol marad ilyen sokáig? És az a két idegen ott a szőlőhegyen ... Hirtelen ellökte magától a tányért és fölállt. Odament a pislogó televízióhoz és megnyomta a kapcsológombot. A kékes felület a képernyő közepén egy picike fényes ponttá szűkült össze, majd az is kialudt. A szobát sötétség borította el. Nem gyújtott villanyt. Megbotlott egy székben, káromkodott egyet, emlékezetből leakasztott a fogasról egy kulcsot és kitárta az ajtót. Mélyet lélegzett, aztán egy akkorát nyújtózott, hogy csak úgy ropogtak bele az öreg csontjai. Ausztria felöl meleg szél fújt, az égbolton fölvillantak és kialudtak a csillagok. Nyugalmas, nagyon nyugalmas éjszaka volt. Semmit nem értett. A háború alatt kétszer megszökött a birodalomból, ahol valamelyik nürnbergi gyárban húzogatta ide-oda a fegyveralkatrészekkel megrakott ládákat. Az első alkalommal elfogták öt, kiverték a fogát, táborba hurcolták, majd megint nyugatra. Másodszor már nem hagyta hogy elkapják. A protektorátus határait egy gyalogösvényen lépte át, melyet hozzá hasonló emberek tapostak. A háború végéig a Cseh—Morva-dombságon partizánkodott Akkoriban minden érthető volt számára És még a háború után is. A határvidéken telepedett le. Kis házacskát vásárolt magának, s a puskát értelmesebb dolgokkal cserélte fel. Ám azután jött a bor, a bor, és ő szerelmese lett a bornak. Vannak rosszmájú emberek, akik azt mondják róla, hogy még nősülni is a bor miatt nősült meg. A borospince és az a keskeny szőlőkért a város mögött megmaradt neki a felesége halála után is. Később visszajött hozzá Jolán, a lánya is. Sötétben tette meg azt a néhány lépcsőfokot a borospincéig, kinyitotta az ajtót, villanyt gyújtott, teleszívta a lopótököt és fáradtan roskadt le a padra. Kicsit lazított az ujján, és a bor lassan csörgedezett az előtte levő kancsóba. Mikor a lopótök kiürült, lenyalta a mutatóujját, aztán lassúkat kortyolt a borból. De mi lehet Jolánnal, Jolánkával, az ő kicsi Jolánkájával? A lány a szeme előtt változott meg. Hogy milyen szép lány is lett belőle! Egy pillanatra sem tud megmaradni egy helyben. Egyszer vad, másszor álmodozó. Mintha valaki állandóan cserélgetné őt. Vajon mi lehet vele? Hirtelen úgy érezte, hogy a villanyfény nem ad elegendő világosságot. Hörpintett a borból és gyertyát gyújtott. A levegőben titokzatos illatok terjengtek, amelyek a bor születését kísérik. Fájt a feje. Újból ivott, oldalra hajtotta a fejét, hallgatózott. Lépteket hallott volna? Jolán tért volna haza? Nem, öreg, csupán a hordókban tombol az új bor, sustorog, miként a vér az erekben, mindegyik hordó más nótát dalol. Nem is jön már vissza, jutott az eszébe. Egyedül maradok, egyedül a borommal. A csillagoknak lassacskán egészen megkopott a fényük, amikor Jolán, úgy hajnal felé, hazalopakodott, akár egy macska. A házban csend volt, csupán a borospincéből szűrődött ki a fűvel benőtt járdára egy piszkos fénysugár. Elfelejtette volna eloltani a villanyt, mocorgott a kérdés a lányban. Gyorsan leszaladt a lépcsőkön és kinyitotta a nehéz ajtót. Az öreg az asztalnál ült, feje a tölgyfadeszkán, előtte a félig telt kancsó. A gyertya még félig sem égett, amikor kialudt. Ódávánszorgott hozzá, s megrázta a vállát. Apa, mondta halkan. Apa ... — Az öreg teste lassan rácsúszott a tölgyfadeszkára és úgy maradt. A lány tehetetlenül megrázkódott. Visszaszaladt az udvarra. Felkiáltott. Mindenütt csend, nagy csend. A reggeli szürkületből és ködből előtűnnek a házak körvonalai, a kisváros még alszik, csak egy csóka kiáltott valahol, virrad, s amit nem látni innen, a vasútállomás felé vezető úton pillanthatod csak meg. Капа és Jaro ballagnak ezen az úton szótlanul. Nincs kedvük még csak beszélgetni sem. Különösen Jaronak nincs. A vonatindulásig talán még negyed órájuk van, leülnek hát egy padra és Jaro rágyújt egy cigarettára. Miért kell folyton cigarettáznod? — kérdezi tőle Капа. Különben elaludnék. Éjszaka kellett volna aludnod. Капа, te, fordul a barátjához Jaro. Számítana neked ha Mi? Á, semmi. Nem érdekes. Hogy érzed magad? Jaro a legszívesebben azt mondaná, hogy kitünően, ám hirtelen maga sem tudja, hányadán is áll magával, s Így csak legyint egyet. Semmi, mondja. Minden oké. Vállán hatalmas batyuval és gereblyével egy öregember megy el mellettük és kicsit ijedten néz rájuk. Meggyorsítja a lépteit és a peron túlsó végén levő pádhoz megy. Szerinted, fordul Jaro a társához, komolyan gondolta? Kicsoda ? Hát az a lány. Jolán. Nem, mondja erre Капа. Persze hogy nem gondolta komolyan. A kanyar mögött fölhangzik a mozdony zakatolása. A gereblyés öregember nehézkesen föláll és elballag előttük. A vagonban teljesen egyedül vannak, az öregember inkább egy másik kocsiba száll be. Капа elnyújtózik a kemény pádon és leveti a cipőjét. Jaro az ablakhoz áll. A vasúti töltést körülvevő ködben úgysem fog látni semmit. Amikor a szerelvény elindul, komor arccal fordul Kanéhoz: Az az érzésem, hogy már soha nem fogom látni öt. Nekem is, válaszolja Капа. TÓTH LÁSZLÓ fordítása JIRÍ MEDEK AMIKOR ÉRIK A SZŐ|P Varya Latos illusztrációja EEjaj
