Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-09-22 / 39. szám
39- számunk riportja H. ZSEBIK SAROLTA Kinek az ízlése a döntő? Bizonyára mással is előfordult már, hogy hetekig, hónapokig járta az üzleteket, kereste a „megálmodott", vagy legalábbis a legszerényebb elképzelésének megfelelő szőnyeget. Jómagam már évekről beszélhetek, igaz, csak alkalomadtán nézek be az üzletbe, nem akad-e véletlenül egyszínű, amilyet szeretnék. Az utóbbi időben ugyan van miben válogatni; megszaporodott a mennyiség, a színek. minták is, de — amint tapasztaltam, nemcsak én vagyok így vele — nehezen tud az ember olyat választani közülük, amely illik a berendezéshez, a falak és bútorhuzat színéhez is. Áltálában ilyenkor mondjuk: nem lehet szőnyeget kapni. S dühösen kérdezzük: vajon mit csinálnak szönyeggyáraink, hogy nem képesek ellátni a piacot?! СШ12 Hazánk legnagyobb szönyeggyárában, a revúcai Likotexben egyetlen mondattal is választ kaphattunk volna: ők termelnek. E vállalat három üzemében ugyanis évente 6 millió kétszázezer négyzetméter szőnyeget készítenek! Elképzelni is sok, nem gyártani, eladni. A vállalat üzemei — a vajáni (Vojany), a hlinéi és a revúcai — rendszeresen teljesítik tervüket, sőt a Slovakotex vezérigazgatóságához tartozó 17 vállalat közül egyedül ők érnek el száz százalékon telüli eredményeket. A hatodik ötéves terv példás teljesítéséért májusban átvették a Vörös Vándorzászlót. Semmi esetre sem mondhatják tehát róluk, hogy „alusznak", nem igyekeznek a követelményeknek eleget tenni. A tény azonban ennek ismeretében is tény marad: a lakosság elégedetlen a szőnyegellátással. — Miért? — ezt a kérdést már Ján Debnárnak, a vállalat gazdasági igazgatóhelyettesének tettük fel. — Hogy mit szeretne a fogyasztó, és mit kér tölünk a kereskedelem — sajnos mindmáig gyakran ellentétes két igény. A kereskedelem árubeszerzöi diktálják, milyen'szőnyeg kerül a piacra. Mi negyedévenként legkevesebb 25 félét kínálunk fel nekik, ök ebből tizenötöt ha választanak, s ez kerül aztán sorozatgyártásra. Az idei év első negyedében például 26 féléből tizennégyet választottak. Nekünk teljesítenünk kell a kívánságukat, bár sokszor nem értünk egyet velük a színeket, mintákat illetően. Nemegyszer előfordult már, hogy egy-egy vásárló A ponyvaszövők munkáját a por és a zaj teszi nehézzé. üzemünkbe jött érdeklődni, s amikor megmutattuk neki termékválasztékunkat, elcsodálkozott. Kék színű szőnyeget például évente egyszer ha készítünk. A kereskedők azt tartják, nem kell, mert hideg szín, senki sem veszi. Nálunk meg egymást érik a fogyasztók levelei: miért nem gyártunk kék szőnyeget, a fehér bútorhoz olyat szeretnének. Persze azért nem ilyen egyszerű a kérdés. Az üzemeket is kötik a gazdasági tényezők: jól meg kell fontolni, miből mennyit készíthetnek, hogy az előállítás kifizetődjék. Az igazán jó festékeket valutáért vásárolják, s ha csak harmincezer négyzetméterre elég a festékanyag, nem kezdhető a gyártás, mert az legkevesebb kétszázezer négyzetméter szőnyeg esetén rentábilis. Sajnos, vegyiparunk még nem képes a külföldről behozott festékek minőségével lépést tartani. Egy jó minőségű import piros festék meg háromszor annyiba kerül, mint mondjuk a hazai kávébarna. A gyártási költség és annak tükröződése az értékesítésben nem közömbös sem a vállalatnak, sem a fogyasztónak. Tavaly a termékfelújitás keretében megkezdték a nyomott mintás színes szőnyegek gyártását. Az üzletekbe a nagy rózsás, dúsan színezett és keleti minta utánzaté szőnyegek kerültek. Esztétikai értékük vitatható, de végül is az egyéni ízlés dönti el, kinek mennyire tetszenek. Egy azonban biztos: nagy méretű mintájuknál fogva nem valók a tömbházak tenyérnyi szobáiba. A termelőnek azonban kifizetődőek, mert minél több színt rak rá, minél több vele a munka, annál drágábban értékesíthető. Ezzel szemben az egy-két színű, vagy színárnyalatú szőnyegek gyártása nem sok hasznot hoz. Tehát előnyösebb a tarka — sőt, tarkabarka — szőnyeg gyártása, a piac a fogyasztó másmilyen igényei ellenére is. A Likotex szőnyegeinek mégis nagy keletje van, a termékek 20 százalékát exportálják. Főleg a Szovjetunióba, Lengyelországba, Bulgáriába, Magyarországra, az NDK-ba. A műszálas szőnyegek strapabírók, ha rendszeresen porszívózzák és évenként tisztíttatják, tíz évig használhatók. Ennyit garantál az üzem. Azt állítják, a kapitalista országokban készült szőnyegek élettartama jóval kisebb, ezért olyan nagy a kereslet termékeink iránt külföldön. A revúcai Likotex üzemeiből kikerülő szőnyegek — minden kifogásolhatóságuk ellenére — közkedveltek és keresettek a hazai piacon is. A vállalat 2300 dolgozója közül 1200 Revúcában dolgozik; 63 százalékuk nő. Negyvenötven kilométeres körzetből járnak be, főleg fiatalok, ezt 29 éves életkor-átlaguk is jelzi. Aránylag jó az üzem munkaerőhelyzete, s ebben nagy szerepet játszik saját szakmunkásképző intézetük. Mint a nőket foglalkoztató üzemek legtöbbjében, a fluktuáció itt is magas — tavaly 11,7 százalék volt. Évente átlagosan 250 nő van szülési-gyermekgondozási szabadságon, nyolcvan százalékuk azonban visszatér munkahelyére. • — A vállalatot Szlovákia iparosítása keretében létesítették, még 1953-ban — tájékoztat Mudry Andrej, a vállalat igazgatója. — 1969- ben 140 millió korona értékű évi össztermelésnél még 15 millió korona ráfizetéssel dolgoztunk. Az utóbbi tíz évben sokat javult gazdasági helyzetünk, amit jól szemléltet, hogy tavaly már 680 milliós össztermelést és 93 millió korona nyereséget értünk el. Az üzemen belül vannak „jó" és „rossz" munkahelyek, de ezt már üzemlátogatásunk során tudtuk meg. A szőnyegkészrtés a jók közé tartozik. Az óriási gépek közt szinte elvesznek a csupán ellenőrző munkát végző dolgozók. Kellemes nézelődni, nem úgy a további munkacsarnokokban, ahol alaposan megizzadtunk. Mert az üzem nemcsak szőnyeget készít, hanem ponyvát i5 sző, üvegfonalat is előállít. A kendert, a lent — a ponyva alapanyagait — itt készítik elő, s bizony a por, a zaj, a nedvesség Az automatikus szövőgépek munkájában is előfordulhat hiba ■O N x
