Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-11 / 33. szám
Nadrágszerepben Szenyka Suliin — Galina Luzsina — még mélyebben elpirult. Megzavarodott. Nem tudja, mit csináljon. A nézőtéren dermedt csend. A recsegő hang még ott remeg a bolthajtások alatt, mint elnyújott. nem távolodó visszhang. Elképzelem ezt a mintagyereket. Bizonyára az első padban ül az osztályban, és állandóan jelentkezik: mindent tud. A nézőtéren most könnyű moraj keletkezik. A gyerekek nem ismernek könyörületet. Még túl kevés fájdalmat éreztek, nem értik meg az idegen fájdalmat. A recsegő hang tulajdonosa bizonyára örül: leleplezett valamit, behatolt egy titokba, a kellős közepébe. Hősnek érzi magát. Én pedig tehetetlenül állok, megsemmisítve a .,néni"-töl. Félek, hogy a függöny mindjárt összezárul, és vége az életemnek. Megölt ez a kedves kisfiú, akinek selymes haja simán a homlokáról van fésülve, s akinek ritkásak a fogai. Egyszerre megremegetl a szívem. Egy rugó felpattant, ismét kölyöknek éreztem magam. A kölyök ugrott egyet. Aztán bedugta két ujját a szájába, úgy. hogy kört formált belőlük, és olyant fültycntett. hogy a színház megremegetl. Aztán odavágtatott Szenyka Sulimhoz, egy ügyes fogással feldöntötte. Aztán kézenállásba lendült, és így kezdeti járni, lábát térdben hajlítva. A közönség egy „ó!” kiáltásban tört ki. A következő pillanatban pedig felhangzott a taps. A nézők valami vihar utáni megkönnyebbüléssel tapsoltak. Örömükben maguknak is. hogy nem tévedtek, amikor nem hittek a recsegő hangnak. Minden rendben van. minden úgy van. ahogy kell. A kölyök az kölyök! Nincs itt semmiféle nénike! Nem tudom, mi történt a recsegő hangúval. Lehet, hogy elfeledkezett saját leleplezéséről, a ,.néni"'-ről, és együtt tapsol a többiekkel. Egy füttyel meg kézenjárással még nem tarthatod meg a győzelmet, mondtam magamban. A fordulat beállt. de meg kell szilárdítani a helyzetet. Minden eszközt bevetettem: a számat, szememet, szemöldökömet, hangomat. Éles fiúhangomat, mely civilben is sajátom. Számtalanszor megtörténik, hogy telefonon fiúnak vélnek, és megkérnek: küldjék valakit a telefonhoz. A darab szerint nem volt több szövegem. Gőgösen kellett távoznom. De én még maradiam, és azt mondtam: — Te nem hiszel nekem! Megteheted. Azt hiszem, szükségem van arra. hogy higgy nekem. Tűnj el innen, amíg meg nem járod! A partnerem, Galja Luzsina zavarba jött. Valamit morgott. és egyre a hordó körül járt. JURI.I JAKOVl.i:\ De én úgy játszottam, mint már nagyon rég. Mintha csak egy fiú szívét ültették volna a mellkasomba. Gondolataim. élményeim, gondjaim és örömeim egy Kölyökéi voltak. Már nemcsak játszottam, éltem a Kölyök életét. Életem-halálom azonos volt az övével ezen a napon. Mikor a két függöny szárnya összeért, behunytam a szemen. Rettenetes fáradtságot éreztem, mintha hosszú, nehéz utat tettem volna meg. A lábam alig bírt cl. a színpad ringott, mint a hajó. Igyekezve megtartani egyensúlyomat. lassan ki vánszorogtam. Aztán sokáig ültem a tükör előtt. Nem tudtam elszánni magam, hogy levegyem a parókát, lemossam a festéket. Féltem, ha megteszem, akkor már sohasem tér vissza a kamasz, és örökre ..néni” maradok. Majdnem teljesen nyugodtan értem haza. Alik nem jött ki, hogy köszöntsön. Egy idő óta nem teszi: nagyon elfoglalt. Levetkőztem. Hívtam. — Mi újság? — kérdezte. Ezúttal én feleltem: — Minden rendben! Ment volna vissza a dolgaihoz, de marasztaltam. Kérdőn nézett rám. — Úgy látszik, igazad volt... a mai előadáson egy fiú bekiáltotta: „Néni!” Biztosra vettem, vigasztalni próbál. Azt mondja: ostobaság, ne figyelj oda. annyi minden megesik! Talán át is ölel Én már mondtam neked! Úgy éreztem. Alik még örül is annak, ami a mai előadáson történt. Bántott az öröme. — Minek örülsz? — Én már mondtam neked — ismételte közömbösen. — De minden szerencsésen végződött! — mondtam kihívóan. — Meg tudtam győzni a közönséget, hogy fiú vagyok .. . Elfeledkeztek a néniről. Figyelmesen nézett rám. de nem szólt semmit. Hideg szeméből mégis kiolvastam, amit mondani akart: ma elfelejtették, de holnap nem. ma nem fütyültek ki, de holnap igen .. . — Menj — mondtam szárazon —. foglalkozz a dolgaiddal. — Hiába mérgelődsz — mondta és kiment. Egyedül maradtam. A művészet erejéről gondolkodtam. A nézők olvassák a műsorfüzetet, ott láthatják, hogy a szerepet nő alakítja. Nincs semmi titok. De mikor a függöny felmegy, jobban hisznek az érzéseiknek, mint a műsorfüzetnek. De a keserűség nem hagyott nyugton. Egy ideig a dívány szélén ültem. Aztán felálltam és elszántan öltözködni kezdtem. Hallották valaha a csillagok suttogá-ED14J sát? Csak fagyos éjszakán lehet hallani, mikor a lehelet megfagy, zúzmara lesz belőle, és csengő hangot ad. Ezt nevezik a csillagok suttogásának. Lehet, hogy a bánatunk, a nyugtalanságunk suttog? Hiszen a csillagok hallgatnak. Éles gyémántszilánkjaik az elérhetetlen, titokzatos magasban világítanak, távol izgalmainktól, bánatainktól. Elhagyottan, kifosztottan járom az éjszakai várost. Elvesztettem a fiamat. Most keresem. Bár otthon van, az ágyában fekszik, mégis elvesztettem. Megyek a síkos, néptelen utcákon, és keresem a fiam. A szívemben keresem. Egyre keresem . . . Csikorog a léptem. Hallom a szívem dobogását, a csillagok suttogását. A hideg csípi az arcomat, kendőmet a szememig húzom. Nem a csillagok suttognak, hanem az én dermedt ajkam! „Alik. gyere vissza! Alik, hol vagy? Légy megint az, aki voltál — légy újra a fiam!” Magam szerelnék elveszni, eltűnni, végleg beleveszni a januári éjszaka jeges csendjébe. Hóbuckává vagy széllökéssé változni. De nem tudnám elhagyni elvesztett fiamat. Hiszen lehet, hogy ö is szenved. Lehet, hogy őt ugyanilyen veszteség érte — elvesztette az anyját. Nem. a gyerekek nem attól szenvednek, amit elvesztettek, hanem attól, amit nem találtak meg. Találniok kell valamit, meg kell találniok önmagukat. Elvesztettem őt, ő pedig negi talált magára. Ezért lettünk magányosak. Mikor az ember nem tudja, hova menjen, úgy tesz. .mint a ló. amely vagy a házhoz, vagy az állomáshoz megy. A fagyos, csikorgó utcákon a színházhoz értem. Odamegyek a zárt ajtóhoz. A nagy. matt gömbök nem világítanak. Az ablaküvegeket sötétre festette az éjszaka. Az oroszlán szendereg. álmában is tartja a karikát. Drága színházam alszik, pihen, erőt gyűjt a holnapi napra. Segíts, színház, ments meg a magánytól! Segítsd megtalálni a fiam! Hogy ne dermedjen meg, ajkam mozdul, suttog. A suttogásom imádsághoz hasonlít. Mesélem magamnak az életemet. Elveszítettem a fiamat, és vigyáznom kell. hogy el ne veszítsem magamat is. Néhány nap múlva úgy beszélgettünk. mintha mi sem történt volna. — Anya, tegnap voltunk a színházatokban. — Egy idő óta anyának hívott mama helyett. — Teljesen véletlenül. Inkognito. Rettenetesen hideg volt, nem volt hová menni. A színházatokba kaptunk jegyet. Én, azt hiszem, túloztam a múltkor a vita hevében. Te. természetesen, nagyon jól játszol. A tehetség az tehetség... De valamit mondani szeretnék: az volt az érzésünk, mintha történelmi darab ment volna. Nincsenek ma ilyen gyerekek. Most a gyerekek másképp viselkednek, másképp beszélnek. Mindez azért van, mert másképpen éreznek. Van, amit egyszerűbbnek, van. amit bonyolultabbnak tartanak. Meglepődtem. Régen hallottam ilyen fejtegetéseket a fiamtól. Még meg is örültem, elfogadtam a kihívást. ittho (folytatjuk) Anna mama helyére tette a pelikánná dicsőült gémet, és Mari nagyi behozta a vacsorát. — Tyűha! — ujjongott atyám. — Ez igen! Ludaskása! Hozzám fordult. —■ Szereted a ludaskását. Boris? Anna mama válaszolt helyettem. — Ugyan miért ne szeretné? Nálunk talán folyton pecsenyét esznek? Apám egy székre mutatott. — Akkor meg ülj le és egyél. Natasa elébem ugrott. — Ez az én helyem! — mondta, rögtön le is hüppent. — Oda ülj — bökött villájával egy másik székre atyám. Arról a székről azonban kiderült, hogy ifjabb Jurik kibérelt páholya. Apámnak fogytán volt a türelme. — Hova üljön? Mutassátok végre meg neki! — Szembe velem! Szokjam meg a képét — intett Anna mama. miközben tányéromat telerakta ludaskásával. — Eleget adtam? Nehogy anyádhoz szaladj panasszal, hogy éheztetünk! Apám ekkor egy libaszárnyat szopogatott. — Úgy ízleld ezt az ételt, lányom, hogy a ludat Mari nagyi tömte saját kezével kint a balkonon. — Gizi nagyanyád nem töm ludat, ugye? — kérdezte Anna mama. — Ő nagyságos asszony. — Az is volt világéletében — adta a jól informáltál Mari nagyi. , — Nekünk nincs balkonunk — nyögtem ki nagy nehezen, mert torkomban a gombóc kezdett cseppfolyóssá válni, és felszívódott az orromba. Elővettem a zsebkendőmet, mire apám felfigyelt. No, mi az? Csak nem pityeregsz? Bőg. szavamra mondom, bőg —- ájuldozott meglepetésében Anna mama. — Mintha bántotta volna valaki! Az anyja.után rí — találta fején a szeget nagyi. — Az után pedig ne ríjon, mert az a szeretőjével szórakozik ilyenkor. Felugrottam. Villám csörömpölve hullt a tányérra. Én ugyan ki nem állhatom Pali bácsit, de anyámat ne pocskondiázzák előttem! Anyám feláldozta magát értéin! . <Apám mintha olvasott volna a lelkemben. Az asztalra csapott. — Elég legyen! Anyád után ne sírj. annyiszor láthatod, ahányszor akarod. Már holnap elmegyünk hozzá a ruháidért. — Még neki áll feljebb. Ahelyett, hogy örülne! Ide vettük ... Apám szeme akkor már vészjóslón csillogott, s fojtott hangon csak ennyit morgott: — Ne csináljatok cirkuszt! Boris, ülj le és egyél! Nekem már egész idő alatt furdalta az oldalamat az a Boris. Odahaza anyámnál Barikának hívtak, meg Borikának. Babusnak, Babának. Böbének és Btrinek . .. Ezek meg folyton Boris ide meg Boris oda ... mintha egy tehenet terelgettek volna. Azért sem ültem le! tatga An gára Vacsora után bekapcsoljuk a televíziót — bizton aparn. ina mama megkontrázta. Mozijegyünk van. Moziba megyünk. A gyerekek ... Bandi tanulni fog, Natasa lefekszik. Balettvizskészül. — Az más — visszakozott készséggel apám. — Ha tanulni kell. az más! Akkor természetesen nem lehet. Akkor velünk jön Boris a moziba. — Csak két jegyet vettem, de az nem baj! Én n maradhatok! halig Még csak az kell. hogy te is rázendíts! Úgyis tudom, hogy ebben a házban ezután ;ass a nevem.
