Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-11 / 33. szám
Családi kör GYEREKJÁTÉK Fent a tizenkettedik emeleti egyszobás lakás konyhájában kókadt légy mászkál a mosogató bádogperemén. A függönyön meg egy másik hízott példány napozik. Nagymami óvatosan kihúzza az alsó fiókot. Előkotorja a légycsapót. A szobában Kristóf mesét olvas, Anita, nyelvét csillogó fogai közé szorítva ormótlan szempillákat rajzol gumibabájára az elcsent golyóstollal. A konyhából hallatszó két durranásra kiszaladnak. Nagymami éppen szétkent áldozatát piszkálgatja a függönyről. Barna folt éktelenkedik a helyén. — Mi szólt? A légycsapó, szivecském. Agyoncsaptam a szemtelen legyeket. — Mi az, hogy szemtelen? Nincs szeme? — Van szeme csak éppen oda száll, ahová nem kell. Még kicsiny vagy, majd ha megnősz, megérted ezeket a szavakat. Apu azt mondta terólad anyunak, mikor veszekedett vele, hogy te, nagyika, még egy légynek sem tudsz ártani. — Te marha, hülye! — formed húgára Kristóf. — Játszol velünk, nagyi? Játsszááál... — Hát mit játsszunk, bogárkáim? — Azt, hogy mi terroristák vagyunk. Mondjuk, hogy megfogunk téged. — Mi az, hogy terrorista? — érdeklődik Anita. — Hallgass! Ülj ide, nagyi! — Dehát én nem követtem el semmit. Nem baj, csak játékból, noooo, ülj már leee... Ne mozogj! Anita, hozd a kötelet! Anita rohan a fürdőszobába az öszszetekert szárítókötélért. Délelőtt vették, amikor a nagyival lent voltak a boltban. — Hátra tedd a kezedet! Nagymami néhány perc leforgása alatt székhez kötözött tússzá változik. Anita hoz egy sárga selyemkendőt meg egy kötött sálat. Kristóf szakszerű munkája nyomán nagymami inkább egy betöréses fosztogatás szerencsétlen áldozatához hasonlít, mintsem egy ártatlan gyerekjáték résztvevőjéhez. Émyi vastag verejtékcsíkok patakzanak lefelé halántékán. Szemében még odaadó öröm fénye ragyog: milyen édesen játszanak ezek a drága gyerekek. — Takarjuk le! — buzgólkodik Anita. — Te hülye, marha, akkor nem lehet vallatni. Kristóf leoldja nagymami szájáról a sálat, szájából kihúzta a nyálas selyemkendőt. — Kérsz vizet, túsz? — érdeklődik. A túsz csak bólint. — Most már oldozzanak el, úgy is tudják, hogy én nem vagyok bűnös. Én nem csináltam semmit. — Csönd! — rivall rá Kristóf. — De csináltál! Ugye, szomszédaszszony? — fordul a fal mellett ácsorgó képzelt szomszédasszony felé Anita. — Na látja. Csendőr — int Kristófnak csináld vissza a kendőt a szájába. — Nem csendőr vagyo(<, te marha, hülye, hanem túszoló. Még ilyet se láttál a tévében, te taknyos. Anita félresomfordál, nagymami pedig tiltakozik szájának ismételt felpeckelése ellen, de a „noegykicsitmégnagyi, olyanjóljátszunk, látodmilyenvagy" megenyhíti a szivét. Sajog a válla, lába elzsibbad a szorító zsinegek fogságában. Érzi, hogy a hátán patakzik a FTTfl io veríték. Kristóf visszatömi a selyemkendöt, felilleszti a sálat, a szék mögé ugrik, hogy a túsz tarkóján jó szorosra kösse a végét. Anita leül a kredenc mellett a sámlira, már unatkozik. A szemközti oldalon épülő panelház felöl gyerekzsivaj hallatszik. Az építkezésnél hat méter magas dombot hordott össze a kotrógép. Azóta sűrű gyomerdő nőtte be. A domb túlsó oldalán a bunker. — Kristóf, Kristóf! — lelkendezik Anita — Odanézz, a Laciék kint vannak a bunkernél. Gyere, gyere! Rohannak lefelé a tizenkét emeleten át. Se ajtókulcs, se liftvárás. Semmi, csakis a bunker! Tilosban át a zebrán! Rohanás! Hárman-hárman egymás ellen. Amikor Kristóf kidugja fejét a bunkerból, hogy meglesse az ellenséget, abban a pillanatban egy porhanyósra száradt rög pukkan szét a fején: az ellenséges gránát. Az ijedségtől ösztönösen a nagyi lakásának erkélye felé pillant. — Anita, nézd — suttogta rémülten —, egy idegen ember áll a balkonon. — Hülye. Nem látod, hogy a Szűcs bácsi. Meglátogatni jött a nagyit. — Jaj, a nagyi! Mi lesz most velünk, elfelejtettük elüldözni a nagyit! A szidás miatti félelemtől fékezve komoran ballagnak a házig. Megvárják a liftet is, amíg lejön a nyolcadikról. Szűcs bácsi még mindig az erkélyen áll, háttal a konyhának, tenyerével az erkély korlátjára támaszkodva, mintha a dombon hancúrozó gyerekeket figyelné. Anita kisettenkedik mögé az erkélyre, hogy helyére tegye az ott hagyott öntözőkannát. Megáll, apró lába remeg a félelemtől. Nem meri megkérdezni, hogy miért nincs ott a nagyi. — Látod, milyen hülye vagy! — áll meg mögötte Kristóf. Szűcs bácsi mozdulatlanul tovább bámul kifelé. Az utca elnéptelenedett. A nap is lebukott. Lassan terül szét a kora esti hűs szürkület. Távolabb, a kocsma előtt egy részeg olyan hangosan káromkodik, hogy még az ég is beledördül. A járdaszéli korláton vihogó kamaszok pedig futásnak erednek hazafelé. KISS PÉNTEK JÓZSEF 2 I СЛ (75 N О z о ö I— о u_
