Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-08-04 / 32. szám
Levelezőink írják PÉLDÁS MUNKAKÖZÖSSÉG A Zdroj nemzeti vállalat ipolysági (Sahy) cukrászdájának hattagú munkaközösségét KoSík Emília vezeti. 1970 óta négy oklevelet és kitüntetést kaptak jól végzett munkájukért. 1975-ben bekapcsolódtak a szocialista munkaversenybe. 1978. július elsején elnyerték a bronzérmet, idén augusztusban megkapják az ezüstérmet. Trencsényi Éva. Steihlíber Ilona. Csoga Mária és Styasztny Margit felszolgálók az egész környék lakói és a lévai (Levice) üzem megelégedésére végzik munkájukat. A rendért, tisztaságért dicséretet érdemel a 71 éves Simon Margit nyugdíjas, aki tíz éve takarít itt. Az ipolysági cukrászda elég kicsi, 56 vendég ülhet egyszerre asztalhoz. kicsi a raktár is. Sok magyar, lengyel, német, jugoszláv és román turista megfordul itt naponta. A szolgáltatással ők is elégedettek, mert huszonkétféle süteményt, nyolcféle üdítő italt, többféle hazai és külföldi csokoládét, cukorkát, téle.n déligyümölcsöt is felszolgálnak. A szomszédos épületben a cukrászok Sedlár Mária vezető és Balogh Anna mester irányításával kifogástalan minőségű süteményeket készítenek. Ezért nemcsak az ipolvságiak járnak szívesen vásárolni a cukrászdába, hanem a nagykiírtösi (Veíkv Krtís) és a zvoleni járásból is sok megrendelést kapnak lakodalmakra és egyéb ünnepségekre. A cukrászda szocialista brigádja minden évben 600 kilogramm hulladékanyagot gyűjt, valamenynyien vállalták, hogy beteg munkatársukat ingyen helyettesítik. Évente 280 munkaórán át — hiány nélkül dolgoznak. Minden évben kétszer ellátogatnak az ipolybéli (Bielovce) gyermekotthonba, meghívják az állami gondozott gyerekeket. Az ipolysági iskolákat rendezvényeiken ellátják üdítővel és édességekkel. Az idei gyermeknapon például 700 pionírnak és szikrának egészen az ipolyviski (Vyskovcc n/lpF.) rétekre vitték ki a megrendelt üdítő italokat, egyenesen a szódagyárból. Az állami ünnepeken városszerte sátrakban árulják az üdítőket és az édességet. Az elmúlt év kisáruforgalmát 70 000 koronával túllépték. Egyébként minden évben 2 millió korona forgalmat bonyolítanak le. Mindannyian tevékenykednek a társadalmi szervezetekben, ki-ki a saját falujában. BELÁNY1 JÁNOS TOVÁBB NÉPSZERŰSÍTENI Megalakulása óta eredményesen működik az apróállattenyésztők nagyidai (Vefká Ida) szervezete. Tagjainak száma évről évre nő, ami magában is örvendetes jelenség. Lehoczkv András jó vezetői ötletet valósított meg: évente bemutatónépszerűsítő kiállítást rendeznek, amelyre meghívják a járás többi falusi szervezetét is. Fajtiszta házinyulakat. különféle galambokat, nutriákat és törpetyúkokat mutatnak be. Volt is nézelődő, érdeklődő elég. Sokan távozták azzal az elhatározással, hogy állatot fognak tenyészteni. A szervezet szocialista felajánlásokat is tett. Minden évben ők kaszálják le az első füvet. A takarmány felét a helyi vetőmagtermesztő állami gazdaság vásárolja fel. Az apróállat-tenyésztők idén 5 tonna vashulladékot gyűjtöttek össze. Ezt a vállalásukat és az alapvetőt: az apróállat-tenyésztést tovább népszerűsítik. BASKÓ JÁNOS ŐSI FOGLALKOZÁSOK HAGYOMÁNYA A cserépedényeket készítő háziiparnak az ősi foglalkozások egyike, az agyagmüvesség vetette meg az alapját. A gyáripar fejlődésével a fazekasság hanyatlásnak indult. Azoknak, akik Magyarországra, Hajdúszoboszlóra mennek üdülni, érdemes megtekinteniük a Hajdúsági Népművészeti-Múzeumot. Ott láttam iljú Szabó Mihály karcagi népművésznek a debreceni kerámia hatására készített szép kerámiatárgyait. amelyeken gazdagon alkalmazta a népi motívumokat. A múzeumban jártamban tanúja voltam, hogy ma már az ifjúság, sőt a középkorú emberek számára is ismeretlen a régen oly közkedvelt vásári ajándék, a mézeskalács. Sokféle mézeskalácsformát és -figurát láttam: Kerékgyártó Sándor. a népművészet mestere keze munkáit. Szívesen látnánk ezeket nálunk is, DR. HOFER LAJOS Nők kontra nők Keveset utazom tömegközlekedési eszközön. mert mindennapi útjaim, ha egy kicsit megnyújtom lépteim, gyalog is bejárhatók. Külvárosi munkatársnőim sokszor mondják, nem is tudom, milyen szerencse a munkahely közelében lakni. A napokban mégis arra kényszerültem, hogy a városközponttól pár kilométerre levő lakótelepre utazzam. Rekkenő hőség, alig mozdul a levegő. Egyre többen várakozunk a buszmegállóban. legtöbben munkából hazasiető nők. Befut az autóbusz, megkezdődik a küzdelem az ülőhelyekért. Örülök, hogy sikerült két lábon állni és fél kézzel megkapaszkodni. Meglódul a jármű, a következő megállóig ..összerázza” egy kicsit a népet. Bár így is csak pár embernek sikerül még feljutnia. Közöttük egy áldott állapotban levő nő apró gyerekkel. A meleg, a rengeteg ember, a tolakodás mind közrejátszhatott, hogy a kicsi keserves sírásba kezdett. Egész természetesnek tartottam volna, ha valaki azonnal helyet ad neki. Mikor ez nem történt meg. szomszédom, egy középkorú nő. felszólított egy huszonéves fiatalasszonyt. — Legyen szíves felállni a gyerekes mamának. A fiatalasszony egy jókora vállrándítással hátradobta hosszú haját és mérgesen mondta: — Vannak itt férfiak is! Ebben igaza volt. mert ülő szomszédja egy élete delén levő férfi, szintén érzéketlen maradt. — Ez a férfi biztosan írásbeli kérvényre vár — segítettem álló szomszédomnak, és olyan (női) szövetségre lépő arckifejezéssel igyekeztem a még mindig ülő fiatálasszonyra nézni, hogy értse meg, mi, nők együttérzésben túlteszünk a másik nembelieken. Csak annyit értünk el. hogy az ülők a hátralevő útszakaszon felénk sem tekintettek. Közíélháborodás ide. méltatlankodás oda. senki sem állt lel az egész buszban. Az általam is felszólított nő kiszálláskor a foga között sziszegte felénk: — Nemegyszer utaztam én is így gyerekkel. Talán elégtételt érzett, de én még értetlenebbül néztem utána: nemcsak nő, anya is. s ilyen érzéketlen. A leírtak révén eszembe jutott egy évekkel korábbi eset. mikor kénytelen voltam alig kétéves fiamat magammal vinni egy orvosi kivizsgálásra. A váróteremben húsz-huszonöt társnőmmel már jó órát várakoztunk, amikor kijött a nővér, hogy behívjon valakit. További óra múlva került volna rám a sor (ha egyedül vagyok, várok), fiam egyre türelmetlenebb volt, így bátorkodtam odamenni a nővérhez: — Lenne szíves előbb behívni, sok lesz a kicsinek még annyit várni, és nem volt kire hagyni — mondtam el egy mondatban minden kérésem, érvem. — Felőlem, ha a többiek megengedik — válaszolta jó hangosan. A teremben csend volt. Lassan körülhordoztam tekintetem, egy szó biztatásra várva. Hogy igen. hogy bemehetek, vagy természetes. Senki nem szólt! A már kínossá váló csendet a nővér hangja szakította meg. A sorszám szerint olvasta, kik mehetnek be. Egy pillanat múlva záródott az ajtó. a váróteremben megkezdődött a csevegés. Fiam többször elkeseredett a következő órában, türelmét próbára tették a lassú percek. Még ma is nehéz hinni, hogy érző emberek, nők, anyák között ültem a zsúfolt váróteremben. GAZDAG MÁRIA ПЗ 7
