Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-01-20 / 3. szám
— Szeretném megpróbálni aláírni új vezetéknevemet. Ideadnád a esek könyvedet? Vicces... Miért nincs, ha van? Bevallom, titokban már régóta szinte vadászszenvedéllyel szimatolok, kutatok. Készruhaboltba, áruházba lépve első. hogy a ruhák, zakók, kosztümök gombját veszem szemügyre, tapogatom meg. Sőt: vásárlási szándék nélkül surranok be a cérna- és gombszaküzletbe. Végigvizitálom a fehér papírlapocskákra tüzködött, kis rekeszekbe szórt összes gombfajtát. Sajnos, nagyon unalmas szórakozás ez! A választék szinte alig változik. Azok a ..divatszínek“, amelyek a szemet kápráztatták a műszálak hőskorában — a vad rózsaszín, az ordító narancsszin, a kannakék, a rikító zöld, a röhögő sárga és a halott szürke szerencsére — a kötőfonalakról, a textilanyagokról régen eltűntek. Viszont összegyűltek, mintegy múzeumba vonultak — a gombokon. És ott vigyorognak a sötétzöld kabáton a világoszöld, a barnán a gülüszemű, a diszkrét pepitán a kökényszemű, feltűnőnél feltűnőbb gombok! Készruhát vásárolok én is, de első dolgom, amikor megveszem, hogy más gombot varrják kabátra, ruhára, kosztümre. Mást — de milyet? A népművészeti boltban néha már kapható — de csak egy színben, két-három nagyságban — fagomb. De miért nem kapható a csont-, a bőr-, a fa-, a műanyag gomboknak az a választéka Szlovákiában is, mint Prágában, Brnóban, mint Budapesten vagy Győrött? Kinek van ideje, türelme külön utakon beszerezni a konfekció ruháinkhoz méltó, ízléses, megfelelő gombokat? Miért nincs kezdeményező kisipari szövetkezet vagy iparművészeti bolt? Vagy nem keressük, kutatjuk, követeljük elég hangosan? Mindenesetre félve engedem a nyomdába lapunknak ezt a számát, ahol a divatrovatba olyan ruhákat válogattunk, amelyeken — gomb is van. Vajon milyen színű, formájú, minőségű gombbal készülhetnek el ezek a ruhák a Bodrogközben vagy a Csallóközben? Vagy én keresem őket rossz helyen?... fUu**n Szolgálati út. mint a többi. A motor egyhangúan duruzsol, a lók elsurrannak mellettünk, talán csak annyi a különbség, hogy most sietünk, nem törődünk más dolgával, a magunkét igyekszünk tisztességesen elvégezni. Egyszeresek jön az Elet, beleszól az Ember beskatulyázott hétköznapjába. Valaki integet, mondhatnám hadonászik, kishiján elgázoljuk. Az út szélén lüstölgő személykocsi; biztosan a motor. Fékezünk. Nagydarab ember igyekszik felénk, leje hol előre, hol hátra, teste jobbra, majd balra billen, teljesen szokatlanul. Az emberi agy, a világ legcsodálatosabb műszere, az idő legparányibb része alatt megállapítja. hogy ez nem részeg. „Gyerekek, vigyetek gyorsan kórházba." A motor leibúg, közben kigombolom a lérli kabátját. ingét, amit'csak lehet, az óráját is lecsatolom, zsebébe teszem: a sofőr lehúzza az ablakot. Erősen bevág a csípős téli levegő, bekapcsoljuk a fényszórót. Már az első szembejövő autó visszajelez: liúk, ég a lámpátok, tegnap biztosan égve hagytátok! .Gyerekek, gyorsan, biztosan inlarktusom van ... gyerekek, mentsetek meg" - hangja reszket, teste remeg, bal kezét dörzsöli. „Nem érzem, nem érzem a bal kezemet." A homloka, a melle is teljesen hideg, de küzd. A sofőr mondja, hogy mélyeket lélegezzen, közben valaki megint jelez, hogy ég a lényszórónk . . . Mérgelődünk, mert nem tudunk megelőzni egy teherkocsit, és újra, meg újra: „Gyerekek, mentsetek meg, gyorsabban nem lehetne?" Mindjárt ott vagyunk, csak ez a vacak teherkocsi. . . „Itt balra, gyorsabban, nem bírom ki." Végre: a kórház. A két kapu közül azt választjuk, ahol nyitva a sorompó, bár ez a bejárat a szabályok értelmében kijárat, de az az öt-tiz másodperc, amíg fölemelnék a sorompót, döntő lehet. Pechünk van. Szembe jön egy mentőautó, vezetője méltatlankodik, hogy nem tartjuk be a szabályt. Pedig lényszórónk valamit eszébe juttathatna, meg az első ülésen vergődő embert ii jól láthatja. Na végre: hátrál, és mosolyog ... „gyerekek, mentsetek meg, gyerekek" ... a bejáratnál pillanatok alatt kiemelem a nálam egy fejjel magasabb embert, közben tekintetem segítségei keres. Egy fehér köpenyes nő, vállán zöld kabát. - Hová vigyem? „A rendelőbe." - Az hol van? „Odabent." INTERMEZZO Emberekkel teli folyosón hurcolom a beteget. Őszinte érdeklődés, csodálkozás, de senki sem mozdul ■.., nem tudom, melyikünk sápadtabb... A lehér köpenyes, zöld kabátos komótosan, tisztes távolságra ballag utánunk. Végre jön egy ismerős, ő segít. Kopogunk vagy talán dörömbölünk a rendelő ajtaján. A kinyiló ajtó mögött néhány meglepett nővér, az ékágés helyiségbe toloncolnak, ahol aztán végérvényesen megáll az idő - és az Ember esze..., kabát, szvetter a löldre hull, a nagydarab ember elterül az ágyon. Drótokat, vizes gumilabdaszerüségeket raknak testére, közben kérdésekkel ostromolják. „Hol lakik?, mi a neve?, hol született?.'' „Gyerekek, csináljatok velem valamit I" Mi o neve?, mikor született? „Csináljanak már velem valamit, elpusztulok, adjanak legalább egy injekciót! Gyerekek mentsetek meg!" - De hiszem maga nem is a mi körzetünkbe tartozik!. . . „Hol van az orvos, még mindig nem látom, vagy talán ő kérdez, hol van az orvosi kéz simításának gyógyereje, hol van az orvos gyógyító tekintete. a megnyugtató hang..." Hosszú percek telnek el Így. A páciens egyre nyugtalanabb, logom remegő kezét, most még hidegebb, mint a kocsiban „ha én ezt túlélem, ha én ezt túlélem..." lékezem magam: még mindig nincs az orvos, másodszor mennek érte. Nyugtatom öt. de inkább magamat. Valaki azt mondja vigyük tel a harmadik emeletre, erőm már fogytán van, tolókocsiba gyömöszöljük, nem hozzá méretezték, de sebaj, megnyugtat a lolyosón ácsorgók őszinte érdeklődése, mindenki bámul, mig a lift ajtaja be nem csukódik. Amikor a ketrecben hármasban maradunk, legszívesebben káromkodnék vagy ordítanék egyet, mert tehetetlen vagyok. De most nem szabad.........A leleségemnek majd szóljatok, de ne ijesszétek meg, mondjátok, hogy itt vagyok, de ne ijedjen meg..." Az ötös szobába visszük, ahol már várnak. A civilek menjenek ki! Kimegyek, bezárul az ajtó. A nevét sem jegyeztem meg . . . — mnl — Ha nincs felvonó, megteszi apu is! Fotó: Nagy László
