Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-21 / 30. szám
son és látnia kellett, hogyan törnek be a katonák egy-egy lakásba és hurcolják el az álmukból riadó, félmeztelen családokat. A középosztálybeliek és a nyomornegyedek lakói egyaránt áldozatul estek embertelen dühüknek. Ezután visszavitték a börtönbe. Útközben Liana haját rángatták, mire megérkeztek, egész fejbőre égett a fájdalomtól. Újra kezdődött az ütlegelés. Csak akkor hagyták abba, mikor a katonai különítmény, mely a foglyokat Managuába szállította, útrakész volt. A fővárosba érve a Casa Tambo faházba zárták a foglyokat. Sorsukról másnap döntöttek. Liana és két vidéki asszony a biztonsági szervek egyik speciális föld alatti létesítményébe kerültek. Itt másfél hónapig kínozták. Közben Costa Ricában kampány indult Liana kiszabadításáért. A mozgalom élén a főiskolások szövetsége állt. Követelték, hogy Dániel Oduber Quiroz államelnök lépjen kapcsolatba Somozával. Követelésük a nemzetközi sajtóban is visszhangra talált. Elérték, hogy Costa Rica nicaraguai konzulasszonya meglátogathatta Lianát. A látogatás eredménye csupán az volt, hogy meggyőződhettek róla: Liana még életben van. — Akkor még sántítottam a fél lábamra — emlékszik vissza Liana. — Megse-Ebben a börtönben több mint fél évig maradt. Bátor, forradalmi magatartása miatt később Managua legszömyűbb börtönébe, a Cárcel de la Aviaciónba szállították, mely különben a rendőrség központja is. Itt a cellák kettesével elkülönítettek voltak. A rendkívül alacsony, kicsi épületek tetejét cinklap fedte, a tűző naptól benn elviselhetetlen volt a hőség. Az ablakok négyötöd részén fekete deszka volt, melyen nem hatolt át sem fény, sem levegő. A cellákban egész nap csak gyenge lámpafény égett. A mellékhelyiségekben a víz a padlóról a folyosóra folyt, és a tócsáktól még szaporodtak a moszkitók. A vakolatlan cellafalak akár a ketrec nyomasztották az embereket, s négy lépésnél többet nem tehettek benne. A szörnyű körülmények között raboskodó nők szenvedéseit az őrületig fokozta, hogy a hátsó épületekből egész nap gyermekek sírását, kiáltozását hallották, mert a foglárok ostorral- tartottak „rendet” közöttük. Ebben a börtönben Liana társnőivel 28 napos éhségsztrájkot tartott, így érték el, hogy legalább friss levegőre mehettek, az ételt tálcán kapták, a cella ajtaján levő rést pedig eltakarhatták egy ronggyal. 1976. DECEMBER 27-ÉN megkezdő-99 A harc bennünk — föladni nem lehet!” Az igazi forradalmárok egymás célját, fájdalmát, küzdelmét közös ügynek tekintik. így történt a Costa Rica-i Liana Benavides esetében, aki együttműködött a Nicaragua felszabadításáért harcolókkal. Most, hogy Nicaragua felszabadult, s a véres Somoza-diktatúra már csupán fájdalmas múlt, a nép megemlékezik azokról a hősökről, akiknek a harc életük kockáztatását is jelentette. Liana Benavides 24 évvel ezelőtt született Punta Arenasban, Costa Ricában, a Csendes-óceán partján, majd a fővárosba, San Jóséba költözött édesanyjával és két bátyjával, később itt tanult egy művészi iskolában. Diáklányként ismerte meg a nicaraguai harc eszméit és bekapcsolódott a föld alatti mozgalomba. Nicaraguába utazott, és a körülmények folytán hosszú ideig ott is maradt. 1975. OKTÓBER 8-ÁN este hét órakor Liana fel akarta venni a kapcsolatot egyik elvtársával, de az illetőt már délelőtt letartóztatták. Ő ezt nem tudta, és azt sem, hogy a találkozóhely közelében parkoló kocsi csak látszólag, üres, valójában hárman rejtőznek benne, és a környéken még három katonai dzsip várakozik. E3 • így hát foglyul esett. A chinandegai körzeti parancsnokságra vitték, a kínzóközpontba. Rengeteg embert látott, és minden oldalról jajkiáltásokat hallott, bár nemsokára „capuchát”, csuklyát húztak a fejére. Megkezdődött a kínvallatás. Ütlegelni kezdték. Az egyik szandinista forradalmár búvóhelyét akarták megtudni tőle. Liana hallgatott. így még kegyetlenebb módszerekhez folyamodtak. Egész testét összerugdosták, majd karate ütéseket alkalmaztak, s mivel eredményt ezzel sem értek el, elektromos árammal sokkolták. — A készülék úgy néz ki, mint a borbélyüzletekben használt borotvagépek — magyarázza Liana. — Hasonló fogai vannak. A hazaiakat a lábamra, a fülem mögé és a gyomromra erősítették. Borzalmas volt... az ember úgy érzi, megőrül! — Beszéd közben arca eltorzul, mintha újra átélné a szörnyűséget. Mielőtt ezzel is kudarcot vallottak volna, újra megkérdezték, hol lakik a forradalmár. Liana, hogy időt nyerjen, azt válaszolta: Leonban. Ez egy távolabbi kisváros. Rögtön dzsipbe rakták és elvitték Leonba. Végighajtottak vele a várobesítettek és a sebem négy hónapig gyógyult. de a konzulasszonyt ez nem érdekelte. Mikor a családom iránt érdeklődtem, nem is válaszolt a kérdésemre. Ezután a testi kínzásról áttértek a lelkire. A látogatás után még három hétig maradt a nyirkos cellában. Földön hált, ruhát nem válthatott, enni egyszer-kétszer kapott napjában, műanyag zacskóban, mint a kutyák. A foglyoknak nem volt szabad beszélniük. Liana mégis hangosan énekelt cellájában, hogy kitartásra buzdítsa sorstársait. 1975. NOVEMBER 18-ÁN a Katonai Vizsgálóbizottság politikai fogolynak nyilvánította Lianát, és a Cárcel Modelo de Tipitapa fegyházba szállították. Édesanyja elhatározta, hogy meglátogatja, bár rokonai és barátai óva intették, mert hosszabb időt töltött Kubában, második férje pedig chilei hazafi volt, aki a Pinochet-féle vérengzések idején eltűnt. A találkozóra a „társalgóban” került sor. — Mi történt veled? Miért vágsz ilyen arcot ? — kérdezte Liana édesanyjától. — Elfelejtetted, hogy mindkettőnket a kubai forradalom példája lelkesített? dött a „bírósági eljárásinak nevezett komédia. A bírák könyvet, újságot olvastak vagy unott arccal rágógumit rágtak. A védőügyvéd hiába tiltakozott. — A fegyvertelen foglyok egyetlen védekezési módja az ügyvéd, akit nem hagynak beszélni. Hát lehetséges ez? Ez a komédia már minden határt túllép! Válaszképp a bíró erősen rázta csengőjét. Az eljárás 1977. február végéig húzódott. Lianát és két társnőjét 18 hónap, harmadik társnőjüket pedig 6 évi börtönbüntetésre ítélték. 1977. MÁRCIÚS 27—ÉN Lianával és két társával közölték, hogy hazatérhetnek. A szabadságnak azonban nem tudtak örülni, gondolatban egyre börtönben maradt társaiknál jártak. Most az új, a felszabadult Nicaragua szeretettel fogadja Lianát. A nicaraguai kormány ma egy7 a néppel, mely hálás a hős fiatal lánynak, aki a nehéz időkben együtt szenvedett vele, küzdött érte. A Bohemia cikke alapján fordította és feldolgozta LÖRINCZ EMÖKK
