Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-07-07 / 28. szám
Uccu, lábam, szaporán.■ I Hosszú évekig küszködött néptáncmozgalmunk az ..egy sorban állunk, egyszerre lépünk” -táncolás dilettantizmusával, miközben ezernyi „objektív ok" hangzott el az egy helyben toporgás magyarázataként, kezdve a ruhák-csizmák hiányától, egészen a táncolni nem akaró fiatalokig. Az utóbbi két-három év és az idei zselízi (Zeliezovce) fesztivál tapasztalatai alapján most már nyugodtan mondhatjuk ki. írhatjuk le. hogy gyermek és felnőtt néptánccsoportjaink végérvényesen leszámoltak az „objektív okkal”, amelyről kiderült, nem volt más, mint szakmai felkészületlenség, népművészetünk valós ismeretének hiánya, gügyögés önmagunk és mások ámftgatására. Kiderült, vannak táncolni akaró-szerető fiatalok, s az is, hogy nem hiányzik belőlük a mozgáskultúra iránti fogékonyság, hangjuk sem ..elcigizett”, használhatatlan fahang. Fény derült arra is, hogy nemcsak eredeti népviseletben, lábra szabott csizmában lehet táncolni, hanem farmerben, mezítlábasán is. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a fellépéseken ne ügyeljünk a népviselet tisztaságára! (És sok minden másra is rájöttünk, például — elsősorban, nagy öröm. a gyerekek — a táncház ízére, utánozhatatlan hangulatára. (Igaz, a komáromi (Komámo) Hajós táncegyüttes táncházat provokáló kísérlete a „népmulatságon” még nem járt sikerrel, de annak oka van!) Szívmelengető, látványos seregszemléje volt hazai magyar néptáncmozgalmunknak az idei fesztivál. A gyermektánccsoportok versenye, még inkább verseny utáni gálaműsoruk sugárzott a játékosságtól, a fantáziadús alkotóerőtől, ugyanakkor lépten-nyomon átütött táncaikon a tudatos, szakszerű munka. Bárki állítja is, nem hiszem el, hogy nemzeti kultúránk legdrágább kincsének, népművészetünknek nem lesznek ők igazi őrzői! Megkapó, leírhatatlan érzéseket keltő volt látni a verseny után a lévai (Levice) kultúrház előtt a száznál is több gyereket, ahogy egymást tanítgatva gyarapították, „kincsesládácskájuk” tartalmát, újabb népdallal, lépésvariációval, hogy rövid tanulás-tanítás után. áttekinthetetlenül, de egy dalra, egy ritmusban pörögjenek-forogjanak. A gyermek-néptáncmozgalom jó irányba tett újabb lépést. A népi gyerekjátékokat egyre többször váltja fel a tánc. a játékokon belül is egyre gyakoribbak a táncos elemek. Jó. hogy így van, hiszen tágulnak a lehetőségek határai, a beszűküléssel fenyegetett mozgalom új lendületet kaphat. Kaphat, ha a kiirtott dilettantizmust nem termeljük újra művi úton, ha nem zárunk ki csoportokat azért, mert vezetőjük „csak” kitűnő táncos-oktató és nem koreográfus. Kár lenne olyan versenyfeltételeket hirdetni — az ideiben ott volt! —. amelyek által hátrányos helyzetbe kerülnek csoportok, mert tájegységüknek nincs jellegzetes felkutatható-megőrzött népművészete. vagy mert a csoport vezetői nem koreográfusok, habár az átvett anyagot magas művészi színvonalon, a tiszta forráshoz hűen képesek betanítani. Ellenkező esetben csoportok szűnhetnek meg, megkeseredett embereket nevelünk (a volt vezetőket), vagy — még rosszabb — dilettantizmust termelünk, rákényszerítve azt is a koreográfiái munkára, aki ahhoz nem ért, legalábbis alkotói szinten nem. Újra csak a felelősségre hívom fel a figyelmet, a szervezők (fesztivál és mozgalom), a szakemberek (néprajzkutatók), a pedagógusok felelősségére. A jövőről van szó, de nem csak népművészetünk, hanem nemzeti (nemzetiségi) létünk megőrzéséről is. A mi nemzedékünk feladata olyan generációt nevelni, mely biztosítja e folytonosságot. A mi nemzedékünk feladata olyan feltételeket teremteni, melyek magukban hordozzák a továbblépés minden lehetőségét, az egyetemes — benne a nemzetiségi is — fejlődés gyors ütemét. Egyszer és mindenkorra ki kell irtani a korhatár-szemléletet, mely szerint „a nyugdíjig kibírom, aztán meg utánam a vízözön”. Ki kell irtani azt az alibista-egoista szemléletet, hogy „igaz, semmit sem csinálok, de legalább itt' vagyok, mert ki tudja, ki jönne a helyembe”. Kiirtani a mártírkodást, hogy „EGYSZER már próbáltam, nem sikerült, hát nem érdemes”. A XXVI. népművészeti fesztivál szervezésben is felülmúlta az előbbi kettőt. Aki Zselízre érkezett pénteken, szombaton vagy vasárnap, akár csak átutazóban is. tudta, itt valami van. Zászlók, plakátok, transzparensekre írt népdalcímek jelezték. S vasárnap már a tömeg is. mely a fesztivál nézőjeként gazdag élményekkel távozott. A bélyi (Bief), a dunaszerdahelyi (Dun. Streda). az ekeli (Okolicná na Ostrove), az érsekújvári (Nővé Zámky), a fülekpüspöki (Fii. Biskupice), a galántai (Galanta). a gímesi (Jelenec). a gortvai (Gertva), a királyhelmeci (Kral. Chlmec). a rimaszombati (Rim. Sobota), a somorjai (Samorín), a szepsi (Moldava nad Bodvou) és a zselízi gyermekcsoportokon kívül láthatták felnőtt csoportjaink színe-javát, a nagyidai (Verká Ida) llosvai. a diószegi (Sládkoviéovo) Új Hajtás és a komáromi Hajós táncegyüttest, a dunamocsi (Moca) éneklőcsoportot és citerazenekart, valamint a fesztivál két vendégegyüttesét, a KaSava morva folklóregyüttest és a budapesti Alsó-erdősori általános iskola gyermektánccsoportjál. Sajnos, szombaton szinte csak a résztvevök-szereplők csodálták meg a komáromi járás népművészeti hagyományait bemutató folklórműsort, valamint a VII. Tavaszi szél... országos verseny győztesét, a nyitrai járás Párta folklórcsoportját. A szervezés jó volt. De nem hagyhatom szó nélkül a beat-zenekaros „népmulatságot”, hiszen népművészeti csoportjaink zenekarai is jelen voltak, hogy jobb ötletet ne említsek a fesztiválnak megfelelő és hozzá illő hangulatteremtésre, szórakozásra. A giccs, az olcsó szórakozás támogatás, terjesztés nélkül is tömegeket vonz. Katona Istvánék, a Hajós táncegyüttes kezdeményezése pedig mindaddig kudarcba fullad, amíg nem tudatosítjuk, hogy a táncház: népi tánc. a nemzeti kultúra és az általános műveltség szerves része. Ebben még — a néptáncművészet magas színvonala ellenére — analfabéták vagyunk. Sok-sok szervezőt, rendezőt számoltam össze Zselízen. nem vitatom, hogy valamennyinek akadt dolga. Én mégis többet kívánok nekik. Mert NÉPMŰVÉSZETI fesztiválról van sző. A zselízi Schubert park kínálja a lehetőséget, hogy vásárt is rendezzünk. Persze, voltak is sátrak, csak éppen a játéküzleteinkből jól ismert, fantáziátlan játékokat és „bóvlit" árultak bennük, „némi” felárral; és ugyanilyen felárral, többen is frissítőket, szeszes italokat, kolbászt stb. A Dunamenti Tavaszon már volt egy pult. ahol bábukat készítettek — ingyen, együtt a gyerekekkel. És akad még néhány ötlet, mely a hasonló fesztiválokon már megvalósult. Nekünk is vannak kitűnő citera-, furulya-, népigyermekjátékkészítőink, kis remekeiket szinte potom áron adják, szakmájukra pedig nem féltékenyek, szívesen mutatnák be mesterségük csínját-bínját a korábban elkészített hangszerek, játékok árusítása közben. Országszerte ezer meg ezer asszony varr ki, hímez. sző. Csak szervezés kérdése sátrat állítani számukra is, vásárt rendezni munkáikból, vagy éppen árusítással egybekötött kiállítást. És más népművészeink is vannak, kosárfonók, fafaragók, csuhéból. nádból értékeset alkotók. Néprajzosaink egész éven át őket látogatják, állítják, hogy alig van még valaki, akit ne ismernének. Ugyanezek a néprajzosok legtöbb esetben ott is vannak Zselízen. sokan a zsűri tagjaként. És áradoznak a magyarországi hasonló rendezvények hangulatáról. Nem először kerültek felszínre ezek a gondolatok. Korábban többször is számonkért hiányról szólok, szinte unalmasnak tartom. De — úgy érzem — nem az én hibám, hogy ismétlésekbe kell bocsátkoznom, több éves kívánalmakat újra felemlegetnem. Sok más, a korábban hiányolt tényezők közül már megvalósult, ami az egészséges és egyre inkább tapasztalható szemléleti változásokat bizonyítja a rendező szervek részéről. Remélem, ez a szemléleti változás egyre gyorsabb lesz, s jövőre már nem a néptáncművészet fesztiváljáról kell írnom, hanem a meghirdetett Országos Népművészeti Fesztiválról. NESZMÉRI SÁNDOR EH ni
