Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-30 / 27. szám
H. MÉSZÁROS ERZSÉBET AZ ÚJSÁGÍRÓ DOLGA Időszerű problémáink egyikét vetettük föl nemrég lapunkban. Munkatársunk egy művelt, s tájékozottnak tartott ember megjegyezte: — Ti ilyen bátrak vagytok? Ezt is meg mertétek írni... Ki áll mögöttetek? Nem válaszolhattam neki személyesen, hát most teszem. Az újságolvasó ember meggyőződhetett róla, párthatározataink nem rendkívüli, szokatlan feladatok hordozói: szervesen épülnek, kötődnek egymásra a Tanulságok elfogadása óta az XIV., а XV. kongresszus, az egyes plénumülések, majd most legutóbb a CSKP XVI. kongresszusa által meghatározott tennivalókkal, a fejlett szocialista társadalom építésének mindig a legidőszerűbb szakaszaira, legfontosabb céljaira irányítván figyelmünket, összpontosítva erőinket. Dolgainkkal számot vetve most — mi is, mint minden pártalapszervezet a kongresszusi határozatok lebontásán. konkretizálásán, végrehajtásának megkezdésén munkálkodunk — úgy látom, tegnapi s mai újságírói „bátorságunk", szókimondásunk nem elég ahhoz, hogy hathatós segítséget nyújtson a társadalmi feladatok megvalósításában. A CSKP KB 3. ülésén Husák elvtárs a következőket mondotta: „Számos alkalommal és a kongresszuson újból hangsúlyoztuk, hogy a jövő évek nem lesznek könnyebbek, éppen ellenkezőleg, bonyolultabbak. Számos nemzetközi, politikai és gazdasági hatás, valamint belső fogyatékosság következtében, sajnos nem kielégítően növekszik munkánk hatékonysága, amint ezt a XVI. kongresszus is nyomatékosan kiemelte. Még mindig gyakori a felelőtlenség, a fegyelmezetlenség, a feladatok teljesítésének elmulasztása, amiért nem mindig vonják elég szigorúan felelősségre az embereket. Az elmúlt öt hónap tervteljesítési eredményei azt mutatják, hogy egyes munkaterületeken a fejlődés pozitív, de számos helyen vannak súlyos problémák és fogyatékosságok." Kolléganőm azonnal felhívott, miután ezeket a mondatokat meghallgatta. Azon töpreng, mondta, vajon mit kellett volna nekünk, újságíróknak tennünk, hogy a negatív jelenségek ne fejlődjenek—jussanak idáig. Hol voltunk mi, újságírók kötelességmulasztók, felelőtlenek, hol hiányzott munkánkból a hatékonyság, hogy az emberek közül sokan még mindig nem értették meg, hogyan kell dolgozniuk?! Talán nem eléggé meggyőző példákkal érveltünk? Nem mindig győződtünk meg róla, hogy a legjobbakat dicsérjük-e? Lehet, hogy nem hallgattuk végig a tapasztalt dolgozók okos érvelését, miben látják az igényesebb, a tisztességesebb munka feltételeit, vagy elhallgattuk bíráló szavaikat, esetleg nem tudtunk eléggé mozgósítani — mindenütt ott lenni, ahol kellett volna? Csak hasznos lehet az ilyen elemzés, önmagunk felülvizsgálata, mit kell ezentúl még jobban, illetve másképpen csinálnunk. Tény, hogy a jó példák mellett a hiányosságokról is írtunk. Elégszer rámutattunk a felelőtlenség, a fegyelmezetlenség okaira-okozóira. De az is előfordult, hogy nem jártuk végig az utat. Például amikor a munkaidő-kihasználást vizsgáltuk. Ki akartuk deríteni, ki mennyit „lóg” naponta. Sajnos, minden ember csak névtelenül vállalta volna az őszinteséget, persze elsősorban azt, hogy munkatársairól mondjon véleményt. Ezzel még csak megbirkózott volna kiküldött riporterünk. Üzem nem akadt, amelyik vállalta volna a nyilvánosságot, a névre szóló bírálatot. És volt már olyan riportalanyunk is, akit irodáról-irodára kellett „üldözni", majd a határban mégiscsak megtaláltuk, amig nyilatkozatra bírtuk, történetesen olvasónk panaszlevele ügyében. Az idő mindig sürgetett, több volt a feladat, a téma, a megírni való, mint az erő, a lehetőség. De olvasóink kérdéseire mindig kijártuk, kiköveteltük a választ. Egyszer-egyszer „elkenték", megkerülték. De az ország legtöbb megkérdezett járási, helyi tisztségviselője, vezetője készségesen és nyíltan válaszolt. Persze akadt olyan helyi „hatalmasság" is, aki órákig előszobáztatta az előre bejelentett újságírót. S előfordult, hogy ahová „panasz-ügyben" ment, be sem akarták engedni. Olyan is akadt, hogy beengedték ugyan, de egy külön helyiségbe csupán, nem az üzembe. Az üzem által kiválasztott illetékesekkel, az általuk kijelölt munkásokkal „készíthette" a riportot, s óva intették, hogy a többieket is megkérdezze. Ha így alakult, inkább riport nélkül érkezett haza, mert így, ahogyan néhány „kiskirály" képzelte, nem lehet, s nem szabad sem riportot, sem mást írni. Persze újságírói, szakmai felkészültség nélkül éppúgy lehetetlen. S nézzen magába az újságíró, vajon nem volt-e sokszor kényelmesebb számára csak az „irodai tájékoztatást" lejegyezni, mintsem a szövetkezeti tagokkal, gyári munkásokkal — akikről írnia kellett — elbeszélgetni ? Dicséretes, s munkánkat könnyíti, ha az üzemekben kijelölt emberek állnak rendelkezésünkre, kísérnek bennünket, de mindenképpen felelőtlen — sőt nem is újságíró az —, akinek elég a tőlük kapott tájékoztatás, adat. Egy napot végigállni a munkapadnál, a pult mögött, megvárni a váltást, elkísérni egy-egy dolgozót hazáig, megnézni, hogyan lakik, hogyan él, meginni a szocialista brigáddal egy kávét, egy sört, végigbeszélgetni velük egy estét; ez a legkevesebb, amit az újságíró megtehet. A termelési ágazat alapos ismeretére, a mutatók, a gazdasági jelentések, a gyártási folyamat áttekintésére éppúgy szüksége van. mint tökéletes politikai felkészültségre, tájékozottságra, elkötelezettségre. Mélységes emberismeretre, sokoldalú tehetségre, hogy ne csak a fölvetett kérdés, a téma legyen érdekes, hanem a megírás módja, formája is. Számunkra a kongresszusi határozatok megvalósítása ezt is jelenti: szakadatlan tanulást, keresést-kutatást az igazat szépen s jól megírni. Ismét a kommunista sajtó hagyományainak-örökségünknek szintjére kell emelnünk a levelezők jelentőségét. Szerkesztőségünk erős, jól kiépített levelezői hálózattal dolgozhat együtt, olyan emberekkel, akiktől nemcsak tudósítások, hanem témajavaslatok, észrevételek, ötletek, bíráló jegyzetek is érkeznek. Sokszor személyesen is fölkeresik a szerkesztőséget, hogy munkahelyük, lakóhelyük egy-egy gondjáról-eredményéről tájékoztassanak, megvitassák, mit hogyan lehetne kellene megírni. Minden szónak, mondatnak súlya van. Az újságíró nem mindig találkozik írásai közvetlen hatásával, hogy egyetértenek-e vele, vagy vitába szállnak nézetével, véleményével. A munkáslevelező a „tüzvonalban" ír és él. Aki nem meri vállalni véleménye bírálatát, elismerést vagy a sértődést, amit írása kivált, az jobb, ha lemond a tudósítói igazolványról. Viszont aki tudatosítja, hogy ő a közvetlen kapocs, a visszajelző a termelés színhelye és a szerkesztőség között, az a legnemesebb, s egyben a legnehezebb társadalmi munkát vállalja: agitátor a szó teljes értelmében. A szakmunkás, a mérnök, a népművelő, a szövetkezeti tag, aki munkáslevelezőként tudósít, kell. hogy támogatásunkat, irányításunkat érezze, s megérdemli elismerésünket. Nélküle többszörös erőfeszítéssel gyüjthetne csak anyagot az újságíró, mégis csonka lenne az eredmény, visszhangtalan a szó. A jövőben megnő a tudósító és a szerkesztőség együttműködésének felelőssége, jelentősége. Számtalan dolgunk lesz még. Változatlan létszám mellett alaposabb anyaggyűjtés után lehet csak írnunk, s a feltárt problémák megígért megoldását számon kell kérnünk egy-két év múlva. Ugyanígy a kérdéseinkre adott válaszok gyakorlati „hasznát". Következetesen figyelemmel kell kísérnünk egy-egy kiemelt, általunk is elismert ember pályáját, életútját. Az egyéniből az általánosra következtetni, az általánosban az egyéni, a sajátos megoldásokat figyelni. Az újítók, a feltalálók, az úttörő tettek nyomát végigjárni. Még szemléletesebb példákkal kell nevelnünk a proletár nemzetköziségre, még érdekesebb, meggyőzőbb világnézeti nevelést kell folytatnunk. Még szigorúbb mércével kell értékelnünk a pedagógus, a szülő feladatát a fiatalok nevelésében, nincs helye hamis tekintélytiszteletnek — a példa, a tettek tekintélye lehet csak tiszteletreméltó. Eszménk, elveink, párthatározataink sürgetnek, s bátorítanak, ne legyünk tovább semmi társadalmunknak idegen magatartással, jelenséggel szemben türelmesek, ezek kényszerítenek, hogy jólétünk biztonságában legalább a hibák a hiányosságok meglátásának, kimondásának és helyrehozásának bátorságát vállaljuk, hogy előbbre léphessünk. így vizsgáztat bennünket az idő elkötelezettségből, forradalmi lendületből, s ezáltal bírhatjuk csupán a dolgozó nép, olvasóink bizalmát, támogatását, egyszerűen ránk, munkánkra csak akkor van szükség, ha ilyen. Ez hát a válaszom. Ez áll mögöttünk — és előttünk! EEj
