Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-23 / 26. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPl/I DOKTOR/ISóZOITV — Hát minek gondolsz te engem. Miklós? Pálinkafőzőnek, aki piacon árulja a kisüstön főtt kolyvalékot? A titkol, amit éveken át kutattam, veled együtt virrasztottunk éjszakánként a kemence mellett, s töprengve lestük, mikor bukkanunk rá a megálmodott színre, a megálmodott csillogásra — pénzért adjam oda? Ez olyan, mintha Behring pénzt kért volna, amiért a diftéria gyógysavóját felfedezte! — Jól van, jól van, Vince — Zsolnay csillapítótag tette kezét barátja kezére —, nem akartalak megbántani. De hát tudod, hogy ezzel a mázzal édesapám sok pénzt fog keresni! — Ez az ö dolga. — Wartha, miután mérgét kiadta, megnyugodott. — Az én dolgom pedig az volt, hogy ne csak Sevresnek, Meissennek. Bécsnek legyen hires porcelánja, hanem Pécsnek is. A Zsolnay-gyártmányok külföldre kerülnek majd, és külföldön tudomásul veszik, hogy a híres Altwien-porcelánnak méltó versenytársa akadt. — Maga is így gondolja. Vilma aszszony? — kérdezte Zsolnay zavartmeghatottan Vilmától. — Én is így gondolom! — Vilma büszkeségtől ragyogva nézett férjére. — Sőt, ha Vince, ha Vince elfogadta volna az ajánlatát, én beszéltem volna le. Igen, minden erőmmel lebeszéltem volna! — Javíthatatlan idealisták mindketten! Éppen ezért örökre fiatalok maradnak — állapította meg Zsolnay. — Hát egyáltalán nem vágyódnak több pénz után? Nem akarnának például kocsit tartani? — Kocsit? Minek az? — Wartha és felesége csodálkozva egymásra néztek. — Minek nekünk több pénz, mint amink van? Vince fizetése bőven fedezi a háztartást, még félre is tehetünk, aztán itt vannak a cikkei és a nemrég megjelent könyve. Ebből is van jövedelmünk! — dicsekedett Vilma gyerekes büszkeséggel. — Ha akarnánk, ki is fizethetnénk egyszerre a házunkat. Nem volna szükség a bankkölcsönre. Kell ennél több? És aztán idővel, majd én is keresek! — Ugyan, Vilma asszony, tudom, hogy eddig is több volt az ingyenbeteg, mint a fizető, meg a patikában folyószámlája volt. Anna elárulta, hogy mennyit fizetett ki havonta a receptjeiért! Mi egyebet tehettem volna mentegetőzött Vilma —, ha olyan szegények kerestek fel, akiknek még gyógyszerre sem volt pénzük? — Maguk aztán igazán egymáshoz illenek! — jelentette ki mély meggyőződéssel Zsolnay Miklós. — A tudós, aki ingyen adja oda találmányát, az orvos, aki ingyen gyógyítja a betegeit, s még gyógyszert is ad hozzá. Vajon a kislányuk is örökölte a maguk gyógyíthatatlan idealizmusát? — Reméljük! — mondta Vilma és Vince egyszerre, s szemérmesen egymásra mosolyogtak. 1894 őszén Vilmi egy reggel arra ébredt. hogy gyerekszobája asztalán iskolatáska fekszik. A kislány boldogan ugrott ki az ágyból, s úgy, ahogy volt: mezítláb szaladt ki a szobából, és anyját kereste. — Édesanyám, édesanyám, most már tanulhatok? — kérdezte izgatottan. Vilma meghatottan nézte kislánya arcán az öröm csillogását. Hirtelen eszébe villant, hogy amikor Gyurka iskolás lett. ö már Zürichben volt. Nem vásárolhatott a kisfiának sem iskolatáskát, sem palatáblát, palavesszőt. Talán ha ő fogja meg először gyakorlatlan kezét, több szeretetet ébreszt benne a betű iránt. Azt akkor elmulasztotta, s most a sors ezzel az érdeklődő, fogékony kislánnyal kárpótolta. Ennek a nyíló értelmét élvezheti, ennek foghatja meg vékony kis ujját, és taníthatja a betű szeretetére. — Igen, tanulhatsz, drágám — mondta —, majd tanító néni jön hozzád. és tanít, mert innen nagyon meszsze van az iskola. — Tanító néni jön hozzám? Ugyan minek nekem tanító néni? — kérdezte a kislány. — Édesanya nem tud engem tanítani? Hiszen Annát is tanította. Anna mesélte ... Vilma elmosolyodott. Igen, Annát is ő tanította irni-olvasni, mert a kis tót faluban csak két osztályt járt Szebelkó Anna. De olyan szenvedélyes erővel kívánt tanulni, hogy Vilma még akkor is tanította, amikor erre nagyon kevés ideje volt. Amióta pedig Vince felesége lett, sokkal több időt és gondot tudott Annára fordítani. Mostanában már a német nyelvvel is próbálkozott, s a lány elég gyorsan haladt, kitűnő nyelvérzéke volt. — Igazad van. kicsim, Annát csakugyan én tanítottam. — Hát akkor engem is édesanya fog tanítani — döntötte el a kislány —, de nagyon gyorsan tessék megtanítani ími-olvasni, mert szeretném elolvasni azt a sok könyvet, amit édesapa írt! — Igyekszem, drágám — mondta Vilma beleegyezően —. de csak akkor tanítalak, ha nagyon szorgalmas leszel. S akármilyen szép idő van, nem szaladsz ki a kertbe játszani! — Nagyon szorgalmas leszek, majd meg tetszik látni! — ígérte meg Vilmi, és másnap már az egész környék tudta, hogy Vilmi ezentúl tanulni fog. A kislány sorra járta a szomszédokat, mindenkinek eldicsekedett az iskolatáskájával. s amikor ..nagypapa" jött látogatóba, annak sorra mutogatta az új ábécéskönyvét, a palatáblát, palaveszszőt. Katalin kis titkolt féltékenységgel nézte, hogyan csüng a kislány Györgyön. — Hiába, ennek az embernek minden ingyen jut! — mondta epésen fTffi 14 Vilmának. — Egész életében senkit sem szeretett, és mennyi szeretetet kap ettől a porontytól. Én meg kilehelem a lelkem, rám sem hederít. A múltkor egyméteres francia babát hoztam — becsületszavamra a legszívesebben megtartottam volna magamnak —, épp csak odatolta a kis képét, hogy megcsókolhassam, amiért kegyeskedett elfogadni. György meg hozott neki három színes golyót, azokért összeviszsza csókolta azt a vén bolondot! Először alig tudtam idecipelni, most meg folyton azt hajtogatja: „Menjünk Vilimhez! Menjünk Vilmihez!” Dohogott, dohogott Katalin, de azért ő is alig várta a percet, hogy megláthassa a kislányt. „Ügy látszik, mindenkinek kell valakit szeretni — gondolta beletörődőén —, még mindig jobb. mintha egy ölebet vagy macskát pátyolgatnék!” Vilma hívta Katalint, vegyen részt a munkájában. Mióta a Tisztviselőtelepre költöztek, elvállalta a X. kerületi óvodák felügyelő bizottsági tagságát. Már az első alkalommal meghökkentette a társaságot azzal, hogy valóban munkát kívánt a tagoktól, nem olyan lessék-lássék havonta egyszeri megjelenést. A nagy kalapos, szépen felöltözött hölgyek megbotránkozottan néztek rá, amikor kijelentette, hogy ha nem látogatják az óvodákat, nem tudhatják, mire van ott szükség, sem azt, hogy valóban jó kezekben vannak-e az apróságok. Ha nem gyűjtenek össze pénzt, nem tudják az óvodák felszerelését kiegészíteni. Meg aztán személyesen kell meggyőződni, miféle ételeket főznek, megfelel-e az ellátás. És végül hangsúlyozta, hogy hetenként legalább egyszer orvosi vizsgálatra van szükség. Miután erre nem volt anyagi keret, ezt a munkát magára vállalta. .Követelte, hogy legalább havonta egyszer üljenek össze és beszéljék meg: mi a teendő, számoljanak be tapasztalataikról. A kényes társaság fanyalgott. néhányan le is mondtak tagságukról,' de akik ott maradtak, belátták, hogy rendesen kell dolgozniuk. Ebben az időben történt, hogy egy délelőtt, fekete szalonkabátos. cilinderes, elefántcsont fogantyús sétapálcájú szakállas úr kereste Vilmát. Anna gyanakodva nézte. Azt hitte az első pillanatban. hogy Alfonso bukkant fel újra. De az idegen szőke volt, s németül beszélt. Hugonnai doktornő után érdeklődött. Anna tört németséggel (büszke volt rá. hqgy már tudott válaszolni) közölte, hogy asszonya csak délben jön haza. A cilinderes elment, s délben újra megjelent. Ekkor már Vilma otthon volt. Az idegen bemutatkozott. Schröder kormánytanácsos volt Bécsből, a közös pénzügyminiszter megbízásából jött. Hallotta, hogy Magyarországon él egy orvosnő, akit nem hagynak dolgozni, nem ismerik el a diplomáját. Vilma enyhén elpirult ezekre a szavakra. A kormánytanácsos azért jött. hogy állást ajánljon fel a doktornőnek — Boszniában. Boszniában 384 ezer nő él. mind mohamedán vallású, s a Korán tiltja a mohamedán nőnek, hogy férjén kívül más férfi is lássa. így betegség esetén orvos nem vizsgálhatja meg. Ha a doktornő elvállalná az állást, a mohamedán nők orvosi kezelésben részesülhetnének. (folytatjuk) Pilinszky János (1921 — 1981.) In memóriám N. N. Te férfiaknál férfiabb, te bátraknál is bátrabb, legalább szégyel/ted magad megadni a halálnak? Az esztelenül gyönyörű és kőszívűre égett, hogy roppant meg a súly alatt gyönyörű szüzességed? Valamikor, te nyomorult, még hitted a szerelmet! Most élősdiek seregét etetheti tested. Kit nem vigasztalt senki se, most betömi a szádat, a magányosan zokogót a tömeges gyalázat. Elterülve a többiek földes-anyagos ágyán, közösködőn és mocskosán, velőtrázón paráznán soha se lettél volna több, mint férgek között féreg ? S nem csupán itt, a föld alatt veszett el vad szemérmed ? Te életfogytig lázadó, valóban ennyi volnál, nem több a csontig élvező, levetkező halottnál? Saját végeddel kérdelek: a gőggel égő évek, az olthatatlan büszkeség, ha végül úgy se véd meg, az egész életünk mit ér? Szólj, rovarok arája, ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába ? Fotó: NAGY LÁSZLÓ
