Nő, 1981 (30. évfolyam, 1-52. szám)
1981-06-16 / 25. szám
KERTÉSZ ERZSÉBET VILPM DOKTOR/ISÖZORY — Vince bécsi találmányaiból — felelte tréfásan Gyurka. - Más vagyont szerezne ennyi felfedezésből! — Lehet — bólintott Wartha —, de én nem azért kísérletezem, hogy pénzre váltsam át a kísérletek eredményeit. És nincs is ró szükségünk! Vagy nincs meg mindenünk? Vilma, szeretne gazdag lenni? — Gazdag? Ugyan minek? — Vilma mosolyogva vállat vont. — Bevallom, a kislány miatt mindig vágyódtam egy kertes házra, de most, ha az is meglesz, akkor már csak ... • — Akkor már csak a diploma nosztrifikálása van hátra! És higgye meg, annak is eljön az ideje! — jelentette ki Wartha. — Nos, holnap kijön velem megnézni a házunkat? — És ha édesanyának megfelel, mindjárt be is költözünk? - kérdezte Gyurka. — Azt hiszem, akkor is csak tavasszal — mondta Wartha. — Néhány változtatást akarok a házon, be akarom vezetni a központi fűtést, a kertben kis úszómedencét építtetek, homokozót, innen aztán nem kell elmennünk nyaralni sem a Sváb-hegyre, sem külföldre. Vilma másnap férjével együtt megnézte a házat, és neki is éppannyira tetszett, mint Gyurkának. Mindjárt ügyvédhez siettek, s elkészítették az adásvételi szerződést. De közben a tulajdonos súlyosan megbetegedett, úgyhogy csak felgyógyulása utón cserélt gazdát a ház. 1894 februárjában írták alá a szerződést, és ugyanez év májusában költöztek a Szabóky utca 41. szám alá. — Életem első igazi otthona - mondta Vilma, amikor elhelyezték holmijukat, amikor helyet találtak Vince fokos- és puskagyüjteményének, éppen úgy, mint cserepeinek, könyveinek, virágainak. A kis Vilma lelkendezve szaladgált a kertben, és marokszámra szedte a korán érő májusi cseresznyét. Telerakta vele a zsebeit, a fülébe akasztott egyegy párat, majd gyönyörűséggel látott neki az evésnek. — De Vilmi, még nem érett a cseresznye! — szörnyülködött az új szobalány, Anna azonban leintette: — Ne ijedezz, a doktorasszony szerint a legegészségesebb étel a friss cseresznye. Már nagyon sok beteg meggyógyult tőle! Volt olyan is, akiről az orvosok lemondtak, és cseresznye- meg eperkúrával teljesen rendbe jött. Az új szobalány kicsit kétkedve fogadta Anna szavait, de nem mert megszólalni. Anna pedig végigjárta a házat, mint egy diadalmas hadvezér, s a kapualjban megállt. — Ide pedig hamarosan kiszögezzük az orvosi táblát — jelentette ki határozottan —, megérdemli azt az én asszonyom! Gyurka Bábolnán kapott állást, az Állami Ménesbirtokon, s jókedvű, elégedett leveleket írt haza. Egy cseppet sem bántotta, hogy a más földjén gazdálkodik, hogy a más lován lovagol. Vilma örült, hogy fia semmit sem örökölt az apja mindig visszafelé néző, kesernyés, tunya természetéből. Nem vágyott saját birtokra, saját ménesre. Ha Pestre jött, és meglátogatta apját, az fanyarul hallgatta Gyurka lelkendező előadását, s miután Katalin kioktatta, hogy ne beszéljen a múltjáról, nem is emlegette, hogy annak idején milyen nagy urak voltak a Szilassyak, és hány nemes paripa közül válogathatott, ha lovagolni volt kedve. Nem mondta, mert Katalin figyelmeztetése nélkül is tudta, nem jó azt a témát feszegetni. Mert hátha Gyurkának kedve támad és megkérdi: „Mi lett a földdel, mi lett a ménessel, édesapám?" Mit feleljen akkor? De Gyurka nem kérdezett semmit. Szerette és szánta, nagyon szánta azt az összetört öregembert, aki két asszony kegyelemkenyerén élt. Mert Vilma is igyekezett segíteni, anélkül, hogy megbántsa az érzékenységét. Katalin pedig nyíltan eltartotta. És György mindezt elfogadta, azzal a közönnyel, omelylyel az életet hosszú évek óta szemlélte. Katalin meglátogatta Vilmát új otthonában. Györgyöt is magával cipelte, elég nagy fáradságába került, hogy rábeszélje a - György szerint - „fárasztó kirándulásra". Katalinnak nagyon tetszett a ház, különösen a kerttől volt elragadtatva. és azt tanácsolta Vilmának, hogy kérjen a pándi kúria virágai közül magokat, és ültessen belőlük. Vjlma azonban a fejét rázta erre az ajánlatra. Túlságosan sok fájó emléket ébresztenének fel benne a pándi virágok — mondotta —, nem tudná őket annyira szeretni, mint ezeket az igénytelen fajtákat. György az egész idő alatt feszengett, és csak akkor enyhült meg, amikor Vilmit megpillantotta. A kislány rendkívül barátságos természetű volt, kitárt karokkal futott György felé, nyakába csimpaszkodott, és ragyogva mondotta: — Édes nagypapám! A szülők egymásra néztek, majd Györgyre, nem értették, miért nevezte el Vilmi az idegen bácsit nagypapának. A hatéves gyermek a szomszéd gyerekektől gyakran hallotta, hogy nagypapájukat várják, látott is néha egy-egy öreg bácsit, aki elé örömmel szaladtak pajtásai, úgyhogy amikor a fehér hajú, fehér szokóllú öregurat megpillantotta, azt hitte, hogy végre hozzá is eljött a nagypapa. Szilassy végtelen gyengédséggel ölelte magához a kislányt, és kicsit szemrehányóan fordult Vilmához:- Egy kislány sokkal, de sokkal kedvesebb, mint a fiúgyerek! Vilma elmosolyodott, és Katalinra nézett. Az megértőén bólintott. György, úgy látszik, rosszul sikerült házasságuk egyik okának azt tudja 14 I be, hogy nem volt leánygyermekük . .. A nyár folyamán Szilassyék gyakran kilátogattak a Tisztviselőtelepre. György Gyurkától kapott pénzéből drága ajándékokat vásárolt a kis Vilmának, aki mór a kerítésnél várta „nagypapáját". Megható volt, hogy mennyi szeretettel bánt az öregember a kislánnyal, órák hoszszat eljátszott vele, homokvárat épített neki, labdáztak, s hallgatta Vilmi meséit. Mert Vilmi nem mesére vágyott, hanem hallgatóságra, jobb szeretett mesélni, mint ha neki meséltek. Csapongó, élénk fantáziáját titokban ámulva hallgatta Vilma és férje. Wartha ezen a nyáron végre megfejtette a gubbiói bíborlüszter titkát. Táviratban értesítette Zsolnay Miklóst, aki még éjjel vonatra ült, és reggelre már a Szabóky utcai ház kapuján csengetett be. Vilma elmosolyodott, amikor a borostás arcú, kiolvatlan embert meglátta - Zsolnay egyébként sokat adott az. öltözködésre, most azonban olyan sietve indult el hazulról, hogy az éjjeli vonatot elérje, hogy még poggyászt sem hozott. Vilma hiába terített reggelire, a két jó borát reggeli nélkül sietett a Múzeum körútra, ott aztán bezárkóztak a laboratóriumba, és csak késő este tértek haza.- Elárulnák végre nekem is a nagy titkot? - kérdezte Vilma a vacsoránál, miután már mindketten jóllaktak, hiszen egész nap jóformán semmit sem ettek.- El, kedves - felelte Wartha mosolyogva -, bár nem tudom, megérti-e, amit mondok. Igaz, tanult kémiát, de ez nem egészen kémia . . . Szóval ezüst- és rézvegyületeket feloldok, ezeket keverem be az ólommázba, s a vegyületek töménységét szükség szerint változtatom. Az ezüstöt és a rezet gyantasavas és bórsavas só alakjában használom, de az ezüstöt ezüstkloridammóniumhidroxidos oldatban is... — Elég! - Vilma tréfásan befogta a fülét. - Ebből egy szót sem értek! Inkább azt mondja meg, mi lesz akkor, ha ezt a sok eljárást lefolytatja.- Akkor - vette át a szót Zsolnay Miklós (mostanáig megállás nélkül evett) — olyan pompás színhatásokat érünk el az ólommázakon, mint amilyenek a régi olasz majolika edényeken láthatók. És Vince tiszteletére wartaitnak vagy talán vilmaitnak nevezzük el az újfajta mázat!- Azt mór nem! — Szinte egyszerre tiltakozott ez ellen a házaspár, s Wartha elkomolyodva folytatta: - Túlságosan reklámízű lenne ez, kedves Miklós! Találjunk ki neki valami más nevet.- Majd édesapám! Ö az elnevezések nagymestere! — mondotta Zsolnay. - Remélem, hamarosan Pestre jön, egyébként is meg kell állapodnotok az anyagi feltételekben. Tőled függ, hogy ha átengeded nekünk a wartait — megbocsáss, én mór így nevezem — gyártási eljárását, egy meghatározott összeget kérsz-e érte, vagy a készítmények után százalékot. Wartha egy pillanatig döbbenten nézett barátjára, aztán felugrott az asztaltól. Magas alakja még magasabbnak tűnt, derűs, nyugodt arca egészen eltorzult - és a hangja harsogott, szinte szétvetette a falakat: (folytatjuk) VÉSZI ENDRE Fohász szigorúságért A léggömb hadd repüljön, hisz dolga az, galambcsokor az ég aljára gyűljön, lomb-derüléssel nőjön a tavasz; trombita rézsudárral a szürke eget kösse át, de aki szikla, megüljön keményen, s ne épülgessen habos gyöngy-reményen, könnyű vigasznak ne adja magát. Én egykor, zsenge korban megtanultam a réz s a vas komoly természetét s hogy bármi kék — vízpára csak az ég! S hogy két kezemből csupán az becses, mit nehéz próba vált ki, s ha úgy szoritnak - hét halált kiállni, még azt is érdemes! Mint ember-ősünk lomha parittyával célozva csillagot, én egykoron egy füsthabos utcában, hol mint gyerek ma is honos vagyok, nem üstökösből s nem csillag-cserépből, de bérházudvar fordított egéből, hol korom s pernye leng, gyűjtöttem, mint gyerek, a színes képet, alanyt, állítmányt, jelzőket, igéket,- az anyanyelvemet. S ha negyvenen túl lassú tűzben égve restségem vádolom, ha mint a vándor, vissza-visszanézve a hiány súlya nyom: a kíméletlen szigort kérem számon, a nem-nyugvó igényt, mely győz a gondolati tetszhalálon, s a restség, lomha lélek szünetlen pörölyének csapása alatt omlik szerteszét! z < > h- lО со гм D ■ Z D •о о UL
